foreveralone.jpg

Igaz, ez már nem a 2000-es évek, hogy önvallomásokat írjak, de elég sört ittam ahhoz, hogy retro legyek. Az életem nem egy diadalmenet, egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy villoghatnék az eredményeimmel, de nem is igazán éreztem szarul magamat. Most Bécsben végzek egy mesterképzést, tavaly még úgy álltak a dolgaim, hogy egész egyszerűen kedvtelésből belevághattam, idén már megint a jól megszokott szopórollert hajtom, de iszonyú jó az egyetemen a tartalmi kihívás, úgyhogy nem engedek a diplomámból, meg akarom szerezni.

A képzés amit végzek, angolul és németül folyik, és a jelentkezésemben hatalmas szerepet játszott az, hogy több, általam lenézett vidéki ismerősöm Ausztriában tanult tovább. Mivel a Family Guyt és a Battlestar Galacticat angolul is megértettem, úgy gondoltam, az angol nem akadály, németből pedig nyelvvizsgám is van, úgyhogy én vagyok Thomas Mann reinkarnációja.

Mielőtt az élet homlokon csókolt volna, a Mekiben dolgoztam Bécsben, és volt két-három munkatársam, akik mellette egyetemre jártak. Soha egy szót nem panaszkodtak, hogy nyelvi akadályaik lennének, úgyhogy ez egy másik ösztönző erő volt. Egyébként is vannak ismerőseim, akik Németországban tanultak tovább, sőt, van egy tanítványom is, aki így járt. A mai világban ez már nem egy akkora szám, szóval nem is szaroztam, és én is jelentkeztem: ha nekik megy, nekem is menni fog.

Az első szemeszterem elég nagy pofon volt, de jó eredménnyel zártam, mert azt a nyomorult 6 tantárgyat nem volt bonyolult elvégezni. A tavaszi félévet a munka miatt kihagytam (elvileg ez a munka egy bomba üzlet, ami fedezi a kényelmes életemet, de 2017-ben nagy pofára esés volt), úgyhogy a 3. félévben, azaz most, a lehető legtöbb tárgyat felvettem, hogy ne csússzak sokat a diplomával. Az ELTE-n anno kétszakosként volt olyan félévem, ahol 19 tanegységem volt, úgyhogy edzettnek hittem magam.

A pofon része az a dolognak, hogy az nem úgy van, hogy besétálsz egy egyetemre, és lediplomázol. Rendesen kiselőadásokat kell tartani, beadandókat kell írni, és vizsgázni is kell. Eleinte annyira motivált voltam, hogy a nyelvi akadályaim alapján egyből pedagógiai szakcikkeket terveztem, hamar észrevettem ugyanis, hogy pont úgy viselkedek az órákon, mint a legsötétebb diákjaim annak idején: miután három szó után elvesztettem a fonalat, a telefonomat kezdtem nyomkodni, és a padtársaimat bökködtem.

Még rosszabb volt, mikor az otthon olvasott dolgok komoly, magvas gondolatokat ébresztettek bennem, és ezt megpróbáltam a csoporttársaimnak elmesélni. Nem tudtam. Sőt, még ennél is rosszabb volt, hogy ezzel egy időben olvastam az indexen egy magyar fickóról, aki miután Budán leérettségizett, Németországban folytatta a tanulmányait, és végül valami zseniális tudós lett külföldön, a 19. században, csakúgy, mint a legtöbb osztálytársa. Szóval van az úgy, hogy az ember egy zsák krumplinak érzi magát. Például ugyanezt idegen nyelven valahogy így tudnám megfogalmazni:

Rossz volt nagyon, hogy nem tudtam elmesélni. Amire gondoltam otthon. Olvastam, lett ötletem, nem tudom elmondani. Rossz volt még, hogy más jobb. Olvastam, hogy más jobb. Sok magyar, a 19. században külföldön tanult, lazán. Nagyon rossz érzés, mert én nem.

Egy évvel később, azaz ma, úgy gondolnám, hogy sokat fejlődtem, vannak idegennyelvű barátaim, az újságolvasáson kívül mindent (színes életem három szóban: sorozatnézés, munka, tanulás) angolul vagy németül csináltam, tehát megtörtént a "rádragad barátom!". Ma volt az a pont, ahol úgy éreztem, hogy elegem van ebből a pózból, nem vagyok elkeseredve, de beismerem, hogy nem sokat fejlődtem, és a kínos csoporttársak közé tartozom: azeri, bosnyák és spanyol csoporttársak kacsintanak rám, hogy "üdv a szarul beszélők klubjában". Én meg csak sóvárogva nézem a brit, kaliforniai és német arcokat, akik el tudják mondani, amire gondolnak.

Rendben, a nyolcvanas évek szülöttje vagyok, kommunista óvodába jártam, sikerrel zártam a hurráoptimista általános iskolát, leérettségiztem az antiglobalista nacionalista gimnáziumban, diplomát szereztem a külföldet szem előtt tartva szorongó egyetemen, adoptáltam a mobiltelefont és az internetet, szóval mit kezdek ezzel a problémával? Igen, Google-ben rákerestem, hogy tökéletesen értem az angolt, de szarul beszélem. Mit kapok találatként? Cunamiként ömlik rám a "Hogyan kerekedj felül a pocsék nyelvtudásodon?" meg a "10 tipp, hogy az angolod tökéletes legyen". Rezignáltan átnéztem, mit tudnak kínálni nekem, és 80-as gyerekként gyakorlottan csettintettem, hogy "próbáltam, szart sem ért". Nem hiszem, hogy én vagyok a generációmban az egyetlen, aki sosem kapott olyan tanácsot, ami műkdött volna, de általánosítani sem szeretnék. 

Mint említettem, ma volt az a pont, mikor elegem lett. Hogy mihez kezdek, teljesen egyértelmű: folytatom tovább. De szeretném, hogy nyoma legyen, hogy ez szar, alig működik, és meglesz ugyan a diplomám, de távolról sem olyan légies könnyedséggel, ahogy az hangzik "lediplomáztam". Ma Írországról referáltam, hatalmas felfedezéseket tettem a nacionalizmus tengerén, magyar nyelven baromi ambiciózus munkába fogytam, megerősítést nyert egy korábbi feltevésem, és most már biztos vagyok a szakdolgozati témámban, amit aztán egy szakfolyóiratban is publikálni szeretnék, mert olyan rendkívüli felismerés. Amit pedig előadtam, az nem volt más, mint amit egy 16 éves középiskolás a Wikipédiából felolvas, csak én rossz kiejtéssel. Nem akarok túlozni: nem volt kurva gáz, értették, mire gondolok, csak azt meg én értettem, hogy azt nem úgy mondják. Meg hogy ők ezt már olvasták 1991-ben, egy azóta meghaladott, jelentéktelen véleménycikkben.

Múlt hétvégén volt egy érdekes tömbösített tanegységem: egy nemzetközi konferenciát szimuláltunk. Többedmagammal Indiát képviseltük, és a második napon én ültem a patkóba. Megdícsértek a tanárok, hogy "India röviden, lényegretörően, élesen fogalmazott, így kell ezt, micsoda dinamika!" A háttere a dolognak pedig az, hogy mindazt a diplomáciai tapintatos körmondatozást képtelen voltam megcsinálni. Nem jutottak eszembe a szofisztikált kifejezések, a lépcsőzetes érvelési taktika, amit a többiekkel megbeszéltünk, és miután szót kértem, beszélni kellett, úgyhogy Donald Trup-i értelemben megtettem az észrevételeimet. Tényleg jól sült el, Kína pofára esett: magyarázkodnia kellett, a kis országok nekibátorodtak, satöbbi, de az egész egy puszta véletlen volt amiatt, hogy szarul beszélek idegen nyelveken.

Nem jó érzés. Olyan, mintha kő lenne a nyelvem alatt, vagy begipszelt lábbal kéne futnom, és mindezt azzal a tudattal, hogy senki sem kérte, hogy beiratkozzak, senki sem bíztatott. És a tetejébe látom az általam lenézett burgenladni ismerősök Facebook posztjait, amiken az osztrák közgázon nagy konferencia-szelfiken vigyorognak sikeresen csillogva. Az egészből nem azt akarom kihozni, hogy micsoda álságos világ ez. A google néhány betű leütése után egyből kitalálta a kérdésemet, tehát több ezren vagyunk világszerte ebben a cipőben: értjük a nyelvet, és úgy beszélünk mint egy fogyatékos. De úgy, hogy ez odahaza sem számítana nagy nyelvtudásnak. Tehát tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok egyedül, és sok hasonszőrű nyomi velem vállvetve küzd pusztán amiatt, mert nyelvileg felkészületlenül vágott bele a külföldi tanulmányaiba, teljesen önhibájából. Úgyhogy csak azt szeretném, hogy legyen leírva: vannak, akiknek a külföldi tanulmányai nagyon nem elegáns lefutásúak. Noha egy sörözésen jó sztori lesz egyszer.

A bejegyzés trackback címe:

https://pityutanarur.blog.hu/api/trackback/id/tr4513484967

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.