00527468.jpeg

"Mindenesetre ha ebbe az irányba mennek a dolgok, akkor az a 2004-es [EU] integráció kudarcát is jelenti majd: azt, hogy a keleti országok felszabadulva a szovjet befolyás alól képtelenek lettek a polgári demokrácia tartós működtetésére." - olvastam épp valahol egy cikk végén.

Friss olvasmányaim és az utóbbi évek tapasztalatai megerősítettek abban a nézetemben, hogy szánalmas és siralmas a posztszovjet országokban a polgári demokrácia ideálját számonkérni. Ez nagyon durva mondat, úgyhogy kifejtem.

Olyat most látunk először, legalábbis ezt hisszük, hogy egy külső hatalom rá oktrojál egy politikai rendszert (polgári demokrácia) Lengyelországra, szóval egy jó dolgot nyom le agresszorként egy kiépülő egypártrendszer torkán.

Ha minden tagállam megszavazza. 

Az EU egy asztaltársaság, nem több

A kormánypropaganda sikerrel kelti bennünk azt a képet, hogy Brüsszel az új Moszkva, de az EU még annál is fogatlanabb oroszlán, mint amilyennek elsőre tűnt. Aki olvasott már az EU felépítéséről, az tudja, hogy az Unió nem egy állam. Az Unió egy egységes vámterület, és mivel az nagyon jól sikerült, ezen felbátorodva egy szorosabb együttműködés felé szeretnék tolni, de egy centit sem haladt abba az irányba. Az Uniónak továbbra sincs alkotmánya, hadserege és exkluzív külügye, úgyhogy bármennyire is szeretnénk azt érezni, hogy egy erős flotta tagjaiként renitenskedik Lengyelország és Magyarország, le kell lombozódnunk. Az EU egy gazdasági tömörülés, úgyhogy nincs morális iránytűje, csak amennyit úgy találomra mondanak nyilatkozatokban EU-s képviselők, teljesen önkéntesen. Az EU szervezete számára léteznek kis és nagy ügyek, nehezen és könnyen elérhető konszenzusok és így tovább, de jó és rossz dolgok nem. Az, hogy Lengyelország vagy Magyarország egy diktatúrává szeretne alakulni, nehéz jogilag értelmezni az EU fogalmaival. Mármint kezdve azon, hogy jogilag mi egy diktatúra, mikor léphet fel az EU, és ha felléphet, akkor mit követelhet, és mivel kényszeríthet?

Mivel az Eu nem egy állam, ezért teljesen aránytalan a küzdő felek helyzete: az egyik oldalon egy állam (pl. Magyarország), a másik oladlon egy asztaltársaság (EU) áll. Ebben a felállásban az EU az abszolút vesztes, mert nincsenek határai és végrehajtói Lengyelországgal szemben, míg Lengyelországnak (vagy Magyarországnak) mindene megvan ahhoz, hogy megvonja a vállát, és értetlenül pislogjon az Unió üres szemrehányásain. Hogy miért éri meg egy rezsimnek egy pozitív imázsú rendszert (EU) agresszív elnyomóként ábrázolni odahaza, teljesen világos: hogy a lakosság tudja viselni a pofonokat. De külvilág is létezik, és csak egy általános magyarázata van annak, hogy miért éri meg egy rezsimnek egy széles körben támogatott integrációt az anyjába elküldeni: nem vár semmit az integrációtól.

Mit adtak nekünk?

Ugye, a csupa pozitív dolgot leszámítva. A helyzet az, hogy a Mennyek országa, az nem itt a Földön van, ez itt egy egészen más vidék. Németországról, Angliáról, Franciaországról azt hinni, hogy az valami magasabb rendű civilizáció, akiket utol kell érnünk, és akikhez fel kell nőni, legalább olyan egzotikus hiedelemvilág, mint a középkorban a Pápai Államra úgy tekinteni, mint a világ népeit Krisztusban egyesítő kehelyre, ami elhozza az örök békét. Természetesen a nyugati demokráciákban nagyobb a jólét, mint mondjuk Magyarországon, és nem szállok vitába azokkal, akik szerint Orbán Viktor a sötétség teljes diadalát hozta el a kommunizmusban amúgyis megrokkant hazánkra. Másfelől viszont az Európai Unió mégiscsak egy asztaltársaság, tagokkal, és mikor a tagok azt mondják, hogy bővítsünk, akkor valójában nem az Európai Unió bővít, mert az EU nem egy állam, hanem a tagok akarják más-más indíttatásból.

Természetesen Franciaország nem akart semmiféle történelmi adósságot leróni Magyarország felvételével, Angliának esze ágában sem volt a magyar gazdaságot kirángatni a rendszerváltást követő visszaesésből, csak hogy valami jót is tegyen a meglehetősen visszás történelmében, Ausztria pedig egy percig sem aspirált Bécsben nyíló magyar cukrászdákra. Nem kegyből vettek fel minket az Unióba. Mindenki megkapta, amit várt: a GDP ütemesen emelkedett az országot ellepő nyugati cégektől.

Az az érem másik oldala, hogy közben új korszakba léptünk, és eltűnt a középosztály, erről igazán nem az EU tehet. Ha csak hitelt kaptunk volna, nem pedig külföldi cégeket, ugyanitt tartanánk nagy valószínűséggel: egy szűk réteg meggazdagodik, a többi meg lecsúszik, vagy legfeljebb megkapaszkodik.

Az Unió fejlesztési pénzeket is osztott, és talán ezen a ponton fölemelhetnénk a mutatóujjunkat, hogy lám az EU azért mégiscsak egy hatalom. A fejlesztési pénzek leplezik le azonban igazán az EU üres lufiját: csak egy asztaltársaság képes kontrollálatlanul a csatornába önteni az összedobott pénzt, egy hatalom nem. Mielőtt még rettegnénk, hogy a tagállamok egyenként bevasalják Magyarországon az Orbán-maffia által jachtokra költött pénzt, emlékeznünk kell arra, hogy a kilencvenes években a Görögöknek és Portugáloknak kiutalt fejlesztési pénzek sem okoztak GDP növekedést, a lóvé közön-kézen elfolyt.

Magyarország esetében igazán szembetűnő, hogy az Európai Unió finanszírozta gyakorlatilag Orbán Viktor Simicska Cégbirodalmától való függetlenedését. Nem azért, mintha nem tudták volna, mi folyik itt, hanem mert az Európai Unió egy nichts, egy álom, egy gazdag gittegylet.

Akik hinni akarnak

Akik hinni akarnak, én közéjük tartozom, azok talán azt tarthatják szem előtt, hogy egy Európa szintű kooperáció a táguló világgazdaság és a csökkenő szállítási nehézségek miatt minden korábbinál nagyobb realitás, és még ha nem is tudja az Unió egységes frontba rázni önmagát, annyit azért tud, hogy a belső piacát védje, az expanziót pedig fenntartsa. 

A polgári demokrácia nem kell senkinek

Machiavelli talán kedvelt olvasmány volt az állami tanácsadók számára bizonyos időszakokban, de napjainkban egészen biztosan a közösségi média adatbányász-cégei léptek a helyére. Ennyire olcsó még sosem volt a politikai stabilitás. Éppen a 19. századi Írországról írok dolgozatot, megdöbbentő a brit konzervatívok erőlködése, ahogy jó kormányzással próbálták az írországi függetlenségi mozgalmak vitorlájából kifogni a szelet. Ma már ehhez nem kéne társadalmi jólétet növelő reformokhoz a konszenzust keresni, elég lenne lejáratni az ír vezetőket, és teletömni az újságokat azzal, hogy a kormány alig győzi megvédeni a zulu vudu-mágus háttérhatalomtól a Brit-szigeteket és a Stonehenge-et. Nem kell adni semmit a népnek, csak mesét.

Ezt azért írom ilyen keserűen, mert teljesen nyilvánvalóan ez a fajta könnyebb út nem csak Putyin és Erdogan számára kínálkozik tálcán, hanem minden kormány számára. Ausztriában például a legtöbb pártnak és államférfinak nem volt gyomra hozzá, úgyhogy egy 31 éves "politikai csodagyerek" hajolt le érte, és lett belőle imént kancellár. Az, hogy a volt kommunista országokban megbukik a polgári demokrácia, az leginkább hatalmi taktikázás, nem pedig régi beidegződés. Egy osztrák átlagembernek éppúgy nem tűnik fel Sebastian Kurz populizmusa, a meglehetősen magas szintre fejlesztett társadalmi egyensúlyok aprópénzre váltása (szakszervezetek oldaláról a konszernek oldalára állás), mint egy albán állami marihuánaföldön gyomláló munkásnak az ottani tényállás. És mindenki, aki kevélyen azt állítja ma, hogy Ausztriában a polgári demokráciának mély hagyományai vannak, az üsse fel a Wikipediát, és nézze meg, ki ma az USA elnöke.

A polgári demokráciát nem a polgárok akarták

Csodálatos mítosz, ahogy a francia polgárok megértették Montesquieu és mások elméleteit, és megkezdték hosszú odüsszeiájukat a polgári demokrácia felé. Az is felemelő történet, ahogy a németek felocsúdva Hitler propagandacunamijából, a régi hagyományokban gyökerezve modern, tudatos polgárokká válva megalapozták a mai emberarcú demokratikus Németországot. Talán szerényebb magyar is lehetnék, de a magyar politikai felmérések pontosan mutatják globális érvénnyel az emberiség alkalmasságát a demokráciára: 30% nem tud választani a sok párt közül, el sem megy szavazni, kb 40% fanatizálható harcos gyurmaember, akik az egyik évtizedben az egyik párt szekerét tolják, a másik évtizedben egy másikét, attól függően, hogy ki hízeleg a fülükbe megfelelő ostobaságokat. 25% az örök kritikus mag, 5% pedig végtelenül idealista. Ez azt jelenti, hogy a nagy forradalmak idején is legfeljebb 25+5% azoknak az aránya, akik tényleg felfogják a forradalom valódi jelentőségét, adott esetben például a polgári demokráciáét. Ha minden jól megy, a sötét 40% az oldalukra áll, 30% pedig egészen biztosan otthon marad, akármi legyen a tét. Nem azért van tehát polgári demokrácia például Ausztriában, mert itt mindenki ezt akarja. Azért van polgári demokrácia, mert

a) ??? (30%) valamint anno ezt vezették be, és eddig minden rendben volt (40%)

b) a polgári demokráciában a tüntetéseknek van foganatja (25%)

c) a polgári demokrácia még nem valósult meg, de küzdünk érte (5%)

Ettől függetlenül szívesen élnék továbbra is polgári demokráciában, és ragyogó lenne, ha az EU ebben tudna segíteni, de nem szereten a hamis képeket sem.

A bejegyzés trackback címe:

https://pityutanarur.blog.hu/api/trackback/id/tr8813514597

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Jakab.gipsz 2017.12.21. 08:43:34

Nesze semmi, fogd meg jól.

A tudomány nem újságírás!

Terézágyú 2017.12.21. 09:05:40

"Amikor egyes emberek a demokrácia értelmetlenségét ecsetelik, ott megcsapja az orrunkat az ősfasizmus szaga."

maxval bircaman bácsi szeredőci mélyelemző · http://bircahang.org 2017.12.21. 09:23:48

Demokráca kell, jelzők nélkül. A polgári demokrácia, a liberális demokrácia mind szűkített demokrácia típusok.

satie · http://321.hu/sas 2017.12.21. 09:47:19

noha még nem a népek kívánatos asztala, de azért egy sima asztaltársaságénál jogrendje erősebb. Olyan kötelezvényeket tartalmaz például, mint az ECHR.

kintornas 2018.02.20. 20:13:40

Nem kívánságműsor! De nem ám!

Az, hogy mit kell-kötelező demokráciának nevezni, azt mindig a hatalom, azaz az uralkodó osztály dönti el.