Bánát, a magyar Ausztrália

2018.07.25. 11:28

pfad.png

Stephan Steiner osztrák történész 2014-ben írt monográfiájában a Habsburg Birodalom deportációs gyakorlatáról ír, a könyv tartalmi gerincét a Temesvári kitelepítések adják, ami Magyarországon kevéssé ismert epizód. A Karlócai békével (1699) jelentős területeket szerzett vissza a birodalom az oszmánoktól, majd egy második háborúval, 1711-18 között további részeket, köztük a Bánátot is visszafoglalták. Már a Karlócai békét követően is az udvar szándéka a birodalom központosítása volt, amit a Rákóczi-szabadságharc még sikerrel megakadályozott, de az 1711-18-as török-osztrák háborút követő rendezés már az udvar szája íze szerint történt. Az ekkor visszakerült Bánátot nem tagozták vissza a Magyar Királyság alá, hanem önálló birodalmi provinciaként (Temesi Bánság) igazgatták közvetlenül Bécsből egészen 1778-ig. A tartomány a korszellemnek megfelelően a központi gazdaságtervezés kísérleti telepe lett. A háború miatt megfogyatkozott lakosságot idegen telepesekkel egészítette ki a kamarilla, utakat épített, és manufaktúrákat alapított. Mária Terézia (1740-1780) uralkodása hozta el a Bánát "területfejlesztésének" legszínesebb szakaszát. A mélyen katolikus királynő hogy megtisztítsa Bécset a prostituáltaktól, homoszexuálisoktól és tolvajoktól, erkölcsrendőrséget (Keuschheitskommision) hozott létre, és a foglyaikat részben a Bánátba telepíttette.

Az erkölcsrendőrség működéséről egy illusztris híradója is van az utókornak Casanova személyében, aki ezidőtájt Bécsben bújta a kebleket, és neki is meggyűlt a baja Parhamer atya erkölcsbizottságával. Ekkoriban már érlelődött ugyan a törvényszegők átnevelésének gondolata, de még nem jött el az ideje, és Mária Terézia csak azt tűzte ki célul, hogy a birodalom fővárosa megtisztuljon a bűntől. Magyarul, hogy tüntessék el a szem elől a bűnözőket.

A Bánátban már VI. (nálunk III.) Károly (1711-1740) idején megindultak a betelepítések, de ezek nem bűntető jellegűek voltak. A telepesek házhelyet és földet kaptak, házaikat központi tervek alapján állami költségen építették fel. Eleinte a helyi lakosság közé az üres házak helyére küldték a zömmel sváb földműveseket, de annyi feszültség származott belőlük, hogy inkább külön falvakat alapítottak nekik. Steiner beszámol egy tipikusnak tartott esetről, mikor egy kevert lakosságú faluban egy román paraszt kutyája nekirontott egy német parasztnak a saját udvarán, aki erre lelőtte az ebet. A román dühében rokonaival együtt megverte a németet, és kis híján megfojtották.

A gyér lakosú tartományba folyamatosan érkeztek román, szerb, német és magyar betelepülők végig a 18. században, és Mária Terézia uralkodásának idején már úgy magára talált a gazdaság, hogy nemcsak nem volt szükség élelmiszer-importra, hanem exportált a Bánát, és az ipar is megcombosodott. Ebben az emberözönben mákszemnyi jelentőségű volt az erkölcsbizottság által deportált asszonyok jövetele, de a bécsi közbeszédet mégis tematizálta, és még az uralkodó is személyesen foglalkozott a művelet sikerre vitelével. A kitelepítés karakterét részben az adta, hogy "feslett nőket" érintett, részben pedig az, hogy a foglyokat vízi úton szállították Temesvárig. Bécsben hajóra rakták a "női rakományt", és Buda, Karlóca érintésével a Tisza torkolatig úsztatták. Innen folyásiránnyal szemben a Tiszán a Bégáig hajóztak, ahonnan az 1728-ban átadott Béga-csatornán tették meg a maradék szakaszt Temesvárra.

A köznyelv "Temeschwarer Wasserschubnak" becézte, ami szó szerinti fordításban nem túl sokatmondó, átvitt értelemben talán "temesvári lefolyónak" érdemes fordítani, ha a "temesvári wasserschub" nem elég jó. Értve úgy, hogy levitte a víz a söpredéket Temesvárra. 1744-ben indult az első hajó, 1768-ban pedig az utolsó. A két évszám között 3130 személyt deportáltak.

Mária Terézia nagy kritikusa fia és utóda, II. József volt. A wasserschubokat értelmetlen pénzkidobásnak látta, nem alaptalanul. Már az első deportálás nagy derűt okozott Bécsben, a 49 nőből állítólag többen hamarabb visszatértek Bécsbe, mint a hajó. Arról már nem pletykáltak, de szomorú tény, hogy 20-an még abban az évben meghaltak, és ez az arány nem igen változott az évek során. A következő wasserschubbal 28 nő érkezett, 15 halt meg, 5 pedig megszökött. Jóval később, 1758-ban 280-an érkeztek, ebből 34 halt meg, további 65 pedig súlyosan megbetegedett.

A tragikus halálozási ráta mögött a hibás koncepció állt. A zömmel bécsi törvényszegőket mezőgazdasági segédmunkásnak szánták. Nem csak az volt a baj, hogy a nagyvárosi prostituáltak és zsebmetszők nem értettek a mezei munkához és nem is voltak hozzászokva ahhoz a terheléshez, hanem a vallásos parasztság sem igen mert ilyen zűrös fehérnéppel dolgoztatni. Mikor az első hajó beúszott Temesvárra, igazi rabszolgapiacot rendezett a hatóság: a környező parasztok végigmustrálhatták a kiállított foglyokat, és magukkal vihették munkásnak. A néhány bátortalan kísérlet is kudarccal végződött, így a vízen jött "munkaerő" hamar nem kívánt portéka lett. Mivel a foglyok nem kerültek házhoz, kénytelen volt a temesvári helyőrség a vártömlöcben elszállásolni és élelmezni őket. A foglyok viszont nem hozhattak magukkal semmit Bécsből, így a hideg tömlöcben rövid úton megfáztak. Orvos nem volt, a koszt pedig kenyér volt és víz. Később sem sikerült megoldást találni, csak mindig újabb és újabb foglyok érkeztek, akik miatt annyira túlzsúfult lett a börtön, hogy már a kaszárnyában kellett a foglyoknak helyet találni. Mivel a lakosság önként nem kért a "bécsi munkaerőből", a helyőrség a megbízhatóbb foglyokat kényszerítve küldte ki naponta a parasztokhoz dolgozni. Így sem vették hasznukat.

A későbbi II. József 1768-as magyarországi útja után a következőket jegyezte fel: 

A schub körül nagyon sok rendetlenség és betegség zajlik: a nagy nyomor, amibe ezek az emberek kerülnek, a munkaházak hiánya, a mód, ahogy őket beosztják, a körzetek, ahol a helyiekkel nem tudnak beszélni, és ahol nekik semmi hasznuk sincs. Az utálat, amit minden tisztességes hivatalnok és alkalmazott a schub iránt tanusít, a foglyok, akiket a földekre kivezényelnek, ott teljes szabadságban vannak, minden lehetőségük megvan, hogy titokban visszatérjenek, néhányukat már vagy 5-6 alkalommal is elítélték; ezek olyan körülmények, amik a schubok beszüntetését számomra az egyetlen lehetséges eszköznek láttatják.

Mivel a helytartó is hasonló jelentést írt (magas halálozási ráta, sok szökés, nagyon kevés sikeres integráció), 1768 után több deportálást már nem szerveztek.

Stephan Steiner azt a következetést vonja le, hogy a wasserschub nagy kudarc volt, és egy másik cikkében hozzáteszi, hogy az oszmánok sokkal jobban megszervezték az ilyesmit. Az oszmán híradásokra persze nem kell sokat adni ilyen téren, és sokkal jobb megnézni, hogy más európai hatalmak hogyan álltak a deportálásokkal. Külön érdekes, ahogy Steiner maga is rámutat, hogy a Habsburg Birodalomban a Bánát helyzete igen hasonló volt, mint Angliában Írországé. Az ottani félgyarmati helyzet tapasztalatait a későbbi gyarmatosításban már kiforrott rendszerként léptették érvénybe. A Habsburgok a bánáti tapasztalatokat ehhez hasonlóan Galícia esetében hasznosították. A deportálások sem Angliában, sem Franciaországban, sem Oroszországban nem zajlottak flottabbul. Az óceán miatt kevesebb visszaszökés történt ugyan, de volt rá példa. A halálozási ráta mindenütt magas volt a foglyok körében, mert az egészségi állapot és az étkeztetés huszadrangú problémaként szerepelt mindenhol. A szervezetlen foglalkoztatás pedig szintén nem a Habsburgok sajátja volt: még a brit ausztráliai kitelepítések esetén is eleinte annyi volt a tervezés, hogy "küldjétek őket Ausztráliába, és ott dolgozzanak".

Egyedüli különbség, hogy a magas visszaszökési arány miatt a bécsi udvar 1768 után a rendszerszintű deportálásoktól elfordult, és a büntetésvégrehajtás más irányba fejlődött tovább.

A bejegyzés trackback címe:

https://pityutanarur.blog.hu/api/trackback/id/tr2514134169

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel 2018.07.25. 19:24:24

Érdekes poszt, köszönet érte. Hanem:

"A Bánátban már IV. Károly (1711-1740) idején megindultak a betelepítések"

III. Károly lesz az. I lipót fia, I. József öccse, Braunschweigi és Lüneburgi Vilma Amália sógora, Mária Terézia édesapja, Lotaringiai Ferenc István apósa, II. József nagyapja stb.

pityutanarur · http://pityutanarur.blog.hu 2018.07.25. 19:41:18

Igen köszönöm a kiigazítást, VI.-at akartam írni, nálunk III, nálam IV. :))) javítottam

vajdasagi 2018.07.25. 21:15:00

Nagyon érdekes és számomra hasznos volt. Köszönöm szépen.
Viszont az a fotó, amellyel az Index főoldalán illusztrálják ezt a szöveget nem túl szerencsés: Bánátban csak nagyon kevés helyen lehet ennyire dimbes-dombos a vidék, mint azon a fotón. Vagy tévedek?

pityutanarur · http://pityutanarur.blog.hu 2018.07.25. 21:28:11

@vajdasagi: azt az indexesek követték el, nem tipikus bánáti táj, de Resicabánya környéke hasonló, szóval okés.

vajdasagi 2018.07.25. 22:19:46

@pityutanarur: Köszönöm a választ. Teljesen kielégítő :-)