Meg kell osztanom a csalódásomat (kellemeset), bár csak röviden, mert nyakig úszok a többiekkel a munkában. Bár a legreménytelenebb feladaton (tudományos cikket írni fél nap alatt) már túl vagyok, már csak le kell vezényelni a szerkesztést.

Tehát Csapatleépítés, ott a Mátrában, escort lányok futnak kétségbeesetten, bele egy gödörbe. Magyarul beszélnek, csekély elméjű medvebocsok, szép hosszú fürtökkel. A zene a kameramozgás ellentéte, már ebből világos, hogy paródiáról van szó, nem is értem miért írták az exitben, hogy nagyon vigyázz kedves olvasó, ne vedd komolyan ezt a filmet.

Nem volt világos emiatt, hogy a rendezők minek szánták ezt a filmet. Annyiban igaza van az exites cikkezőnek, hogy a Csapatleépítés nem egy Haláli hullák hajnala - de érezni benne a gunyort. Az első láb leszakadásáig várni kell, ugyanis a történet szerint egy fegyvercég szűkebb csapata csapatépítésre megy a frissen megvásárolt mátrai luxusvillába. A busz, amivel mennek egy kidőlt fa miatt nem megy tovább, sőt a magyar sofőr groteszk kiakadása nyomán (mintha egész úton szotyival dobálták volna az utasai) egyből vissza is fordul, az erdőben hagyva a csapatépítendőket. Eljutnak a villáig, ami a magyar civilizáció ábrázolásának csúcspontja, és még itt is csak ijjedeznek a tagok, nem pedig véreznek.

Aztán a film utolsó negyedére beindul a vérfürdő, az megint olyan szórakoztató, mint a film első negyede. De a film közepe nagyon leül, halvány poénok, kevés ember, ugyan az az erdő.

Az első este a villa történetét mesélik egymásnak, ez is egy vicces rész, mert minden történetet "vetítik" (nem tudom, mi a szakszó, arra gondolok, amikor elkezd mesélni, és látjuk, amit mesél, ő narrál, mi meg nézzük amiről narrál), a különböző korszakban játszódó történeteket a kor jellegzetes filmtechnikájával látjuk. Különösen jó a Szovjetunió összeomlása utáni történet: az a homályos-vizezett színű, nagy fényű, kézikamera-hatású kép.

ennyit akartam mondani.

Az egyik pedagógiás tárgyamon ma az értelmiségi bűnözésről beszélve végre megfogalmazódott bennem, mi a bajom.

Úgy általában az utóbbi egy év politikai életével.

Régen a politikusoktól elvártam, hogy talpig becsületesek legyenek, honatyák, a hazaszerető értelemben, hogy ők aztán tényleg azon munkálkodjanak, hogy jól menjen a szekér, mert én nem érek rá arra, én csak a szűk kis körömben tudok bármit is elodázni vagy véghezvinni. Aztán kényszerűen tudomásul vettem, hogy ez nemcsak sosem volt így, de nem is lesz soha. A politikus az egy ilyen állat. A politikus nem csak úgy véletlenül lesz, hanem politikussá fejleszti magát, szamárlétrák, ambíciók, satöbbi. Aki nem olyan alkat, az nem lesz politikus. Nem kell neki az a fejfájás.

Ma azon vitatkoztunk, mi a jobb: megtanítani egy bűnlistát, vagy egy tízparancsolatot, aztán azt mondani, hogy be kell tartani, akkor vagy jó, vagy pedig kialakítani az egyénben egy értékrendet, amihez következetesen ragaszkodik, mert az övé, és nem a tízparancsolatot szegi meg, hanem meghasonlik önmagával - adott esetben. Innen kanyarodtam vissza az értelmiségi bűnözéshez.

Most az van, hogy a politikus az bűnöző, de hát ez a rendszer, ne légy naiv, ez mindig így volt, szokj hozzá a gondolathoz! Ez teljesen más, mint amit az ember egyébként elvár a politikusoktól. Volt némi társadalmi párbeszéd a blogokon a politikusok hazugságáról, aminek az lett a vége, hogy a bloggerek java már eleve elfogadja a helyzetet: ezek lopnak, hazudnak, kész.

Nem az volt, hogy van a szilárd elvárásunk, és azt ha törik-ha szakad, akkor is elvárjuk, hanem frankón meghasonlottunk: kukába a szilárd elvárással, a világ nem fekete, meg fehér, hanem színes. Nem számon kértük a kritériumokat, hanem feladtuk. Mert akitől elvártunk, az nem olyan, mit amit elvártunk. Legalábbis velem ez van. Nincs miatta álmatlan éjszakám, de bosszantó, ez tulajdonképpen önkéntes balekság. Nem ők változnak, hanem én.

úgyhogy visszaállítom a korábbi elvárásomat: a politikus is legyen becsületes.

Persze a világ nem fekete, meg fehér :))

Ha eltekintek attól, hogy az élet milyen nyomorúságos, olyan lehetetlen dolgok maradnak a ténykönyvben, mint hogy történelmet tanulva erősödik fel bennem a sportolási igény. Budapest sporttörténete szemináriumcím persze hamisan mindent megmagyaráz, pedig nem. Egyszerűen fogékony vagyok a 19. századi dagályos írásokra.

Holnap idézek majd Molnár Lajostól, hogy mit kell csinálnia a magyaroknak (ez menthetetlenül előhozza majd belőlem a serdülőkori idealizmust), de ma nem. Hogy egy kicsit rámelegítsek a mai idézetre, megjegyzem, azt vettem észre, hogy a sporthoz (ez esetben mint jellegzetes bölcsész) teljesen más a hozzáállásom: vannak a sportolók, és vagyok én. Igaz, mióta újra biciklire nyergeltem, kicsit előtérbe került a punnyadtság legyűrése, de még így is mélyen meghatódtam ezen:

[a szélesebb közönség el van zárva a rendszeres testgyakorlás elől] "Marad a kávéház - marad a politika, vagy legalább marad egyetemi ifjuságunkra nézve a fáklyás menetek és efféle demonstratiók ártatlan, bár néha zajos tüntetéseket előidéző sportja: aztán következik megint a kávéház, a billard, a sörcsarnok - ás adjunk hálát az égnek, ha a többi párizsi vívmányok sorában ránk nem nehezedik az absynte mámoros szörnyetege, mely a franczia ifjúság megrontója és átka, s féfriasságának megmérgezője." (Esterházy Miksa, a Magyar Athleticai Club [1875] megalapítója, 1874)

Képek a szüretről.

...Ahogy Bódi Guszti mondotta volt. Rá nem is fecsérelném a szavakat, elintézem a saját szavaival: "Istenem, miért büntettél engem?" vagy hogy mondta? Annyit azért mégis, hogy népes rajongótábora volt Gusztinak, és vibrált a fesztiválsátorban a levegő a szeretettől. Nagy imádattal viseltetett a közönség irányába és fordítva is, én meg inkább a borkimérő irányába, de az is valami.

Úgy döntöttem, csak azért, mert szeretem Kőszeget, nem fogok elnézni mindenféle színvonaltalanságot. Így már előre kigondoltam, hogy a south parki pajtabál fogad majd, és Bódi Guszti alatt tényleg úgy tűnt, sőt gyrosost sem találtam elsőre. Semmi baj nem volt, mert volt zsíros kenyér, meg fröccs. Aztán találtm gyrosost is, de akkor már nem kellett a nagyvárosi szubkultúra. Meg volt még sokféle kaja is, a szokásos kürtöskalács és társai.

Bódi Gusztit váltotta a szomszédom bandája, igazából erre voltam kíváncsi.

A koncertjük után odamentem hozzá, aztán mondtam, hogy jó volt, persze kicsit ízesebben. Arról van szó egyébként, hogy trombitán játszik, azzal ha gyakorol, zavaró. Van egy motorja, azt ha túráztatja a garázsában, zavaró. Van két gyereke, akik ha felébrednek, míg újra le nem fekszenek, zavaró. És szoktak grillezni, aminek finom az illata, és az is zavaró. Viszont jó zenét nyomtak, amivel nagyot nőtt a szememben, úgyhogy így már nem zavar semmi (oké, valójában nem zavart semmi, ez az egész bekezdés csak hatásvadászat. A kölykök pedig mint az Apokalipszis lovasai, de nagyon jó fejek), mindent a szent cél érdekében.

Egy ska-val nyitottak, aztán végül már minden félét játszottak, amihez jól állt a Che-s póló (jájj!), és hát nem bírtam megállni, hogy ne tomboljak, pedig egy ilyen kisvárosban nem árt vigyázni ("biztos drogozik..." "szerintem iszik is!"). Vagy tényleg ennyire egyszerű ilyen zenét jól játszani, vagy tényleg jó a banda.

Az fesztivál pénteki részének további része pedig... azzal szerintem mindent elmondok, hogy a hátamon egy szalmabálát cipelve mentem haza a haverokkal.

Ma pedig a szüreti felvonulás várható (ez a fénypont), holnap (?) fotókkal jelentkezek.