Ja igen, a pontahárok! Petyának mégegyszer grat, itt meg egy kis olvasnivaló: egy arc arról ír, hogy minek szívni öt évet, ő aztán nem fog, és a fal túloldaláról csak bólogatni tudok, persze ettől még befejezem azt, amit elkezdtem... de minek :) [főleg az a rész tetszik a bejegyzésében, ahol azt írja, hogy minek járjon egyetemre, ha úgyis otthon kell megtanulnia mindent. Igaz szakja válogatja, de esetemben még a terepgyakok sem ellenpontozzák a dolgot]

Úgyhogy tartozok egy bocsánatkéréssel az izzadt munkásoknak és a nem izzadt, de többet adózó vállalatvezetőknek, valamint mindenkinek, aki szereti. Hogy az adójukból képeznek engem, én meg csak fanyalgok, hogy szar a képzés (és még a jegyeim is rosszak), és még remény sincs, hogy jobb lesz, mert az új tanárgeneráció is beállt a sorba. Sőt, bár húszmillió ötletem van, hogy mihez kezdek diploma után, de azok egyikéhez sem kell diploma, így aztán minek képeznek? Na, hát ezért kérek bocsánatot, de nem emiatt ültem most géphez, van ennél sokkal rosszabb!

Olvastam, hogy a jelentkezők 2%-a külföldi volt. Három évvel ezelőtt az ELTE TTK elhatározta, hogy ráfekszik az idegen nyelvű képzésre is, mert a külföldi hallgatók nem tudnak magyarul, úgyhogy csak így lehet őket idecsalni. Nem tudom elképzelni a saját tanáraimat, amint elsajátítják az angolul tanítás készségét, ha még publikálni (magyarul) sem képesek, de túl szigorú vagyok: az ő feladatuk nem a publikálás, hanem a tanítás.

Tanítás mit? Azzal nem foglalkozok, hogy a tanításuk mennyit ér, az óra és diploma utáni további tanulnivaló magáért beszél. Annyi csak, hogy amit tanítanak, azért nem fog idejönni Nagy Britanniából vagy Németországból vagy Japánból, vagy Franciaországból senki, csak ha magyar volt a nagymamája. Ugyanez másként: a nemzetközi versenytársak mellett nincs többlettudás az én szakomon - csak hogy visszafogottan fogalmazzak (felsőoktatást akartam írni). Kivéve a magyar vonatkozású dolgokat, ami tényleg érdekes, de csak nekünk.

Ez meg csak azért fájó, mert a hazafias szívembe azt égették, hogy világszínvonalú magyar oktatási rendszer. Aztán hol van? Vagy csak nem látom a fától az erdőt?

Pedig nem kéne sok erőfeszítés. Mindenki megtenné a tőle telhetőt, máris jó lenne. De így is jó. Kicsit szegényes, kicsit periférikus, kicsit jelentéktelen, kicsit silány, poshadt, fásult, de lehetne rosszabb is, és végső soron annyira nem rossz. (Ez egyébként igaz, és minden elhatározás ezzel a mondattal ér véget)

De ez ilyen magyar dolog, hogy az emberek egyenként mindenben marha jók (mert ma is vannak, akikre büszkék lehetünk, vannak még tudományos szenzációk), de ha összeeresztjük őket, akkor Mohácsi vész, szabadságharcok, világháborúk, rendszerváltás, gyárbezárás. Vígjátékok. Látott már valaki vicces magyar vígjátékot? Az nem számít viccesnek, amin csak tíz-tizenötpercenként röhögünk, vagy ha a karakterek bénábbak nálunk. Szóval a Zimmer Feri, a Csinibaba, az Üvegtigris és a Valami Amerika kilőve, a Legényanya főleg, bármennyire is nézhetőek (a Legényanya nem, annak a poénja már általános iskola negyedikben lelövetett). Viszont ott van a Narancs, Tetves és Dugó, pedig azt csak két veszprémi egyetemista alkotta, csak úgy, poénból, barkácseszközökkel. De a kulcs az, hogy csak ketten. Nem stábban.

Ma is tele van az ország zsenikkel, szóval lehetne itt többlettudás, ami miatt jöhetnének külföldről, ami miatt számon tartanának (számon tartva lenni jó). Csak béna a felsőoktatás, és nincs remény, hogy jobb legyen. De nem kell szomorkodni, annyira nem rossz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.