Mivel végső soron a 20. századot úgy zártuk, hogy a szovjet csapatok kivonultak Magyarországról, egészen a közelmúltig a 20. századról jó véleményem volt. A totalitárius rendszerek a söpredék mellett kimagasló életpályákat is indukáltak. Igaz, hogy a Picasso Branch volt az egyik legnépszerűbb "együttes" a kilencvenes évek végén, de nem nehéz azt sem levezetni, hogy Trianonnal, dupla kommunizmussal, tekintélyuralmi rendszerekkel, háborúkkal, maffia leszámolásokkal együtt sem hozta el a korszak a magyar kultúra halálát. Most viszont egy olyan könyvet olvasok, ami miatt azt mondom, a 20. századot be kéne locsolni benzinnel, aztán rádobni a gyufát.

Kinek a pap, kinek a papné

Anyám sokat mesélt a gyerekkoráról, meg arról, ahogy a nagyi hősiesen beáldozta a tanítói állását a templomba járásért az 1950-es években. A faluban többen is voltak, akik nem voltak hajlandók lemondani a miséről, vagy a gyerekek hittan órájáról. Kihúzott háttal vállalták a rosszabb állást, a mellőzést, és egy percig sem fordult meg a fejükben, hogy a kommunistáknak lefeküdjenek. Az már anyámmal történt, hogy a 70-es években ráállítottak egy ügynököt, aki mindig követte, ha templomba ment. Apám állása miatt ez a vallásosdi nem volt egy nyerő ötlet, de igazából a békepapság, az államosiított egyház miatt forradalmi felforgatásnak sem számított már. Azt talán nem tudták, hogy a plébánián nem az állami hittankönyvet olvassák a felnőtt hittanosok, hanem mindenféle ősi imádságokat a Horthy-korszakból. Aztán eljött a rendszerváltás, az egyház járhatta a saját útját, de az emberek egy rövid ijedelmet leszámítva már nem igazán találtak vissza tömegével a templomba.

2000 kilométerrel arrébb, Írországban pont a fordítottja történt. Egy könyvet olvasok most, ami több száz személyes történeten alapul egy írországi kistérség történetéről, amiben jócskán érintik az egyházat is. 1921-ben megszabadultak a brit parlament uralmától, és ezzel együtt az anglikán egyház maradék hatalma is elillant, a katolikus egyház pedig nem szalasztotta el a lehetőséget, hogy visszavegye azt a szerepét az államéletben, amit még a középkorban töltött be. Ezt a nacionalista kormány sem ellenezte, hiszen ezzel is világossá lehetett tenni, hogy Írország nem tört meg, nincs egyedül a világban, és járja tovább azt az utat, amiről a britek az 1500-as évek óta folyamatosan próbálták eltéríteni. 1932-ben az Eucharisztikus Kongresszust Dublinban tartották meg, nyilván akkora parádéval, hogy Londonban kisült a protestánsok szeme.

A vallásosság viszont valódi kínokat okozott személyes szinten. Írország kitehette az ablakba a legkatolikusabb nemzetnek járó serleget, de ennek volt egy sötét oldala is. Nem kapott nyilvánosságot, mert a protestánsok is ezt csinálták, de minden templomban volt egy bíbor kötél, amin túl csak azok mehettek, akik megfizették a magasabb perselypénzt. Ez nagyon praktikus volt, mert a szegények büdösek voltak, és mosdatlanok, így a kötél mögött volt a helyük, az illatos gazdagok orrát nem facsarták. Mikor a pap elindult a bíbor kötléllel elkerített tiszta, vasalt híveihez kezet fogni, nem kellett még ránéznie sem a mocskos parasztokra. Ettől még a koszosabbja is vakon követte a tisztelendő úr útmutatását. Ha valakiről kiderült, hogy protestánsokkal barátkozik, vagy ételadományt fogad el tőlük, neadjisten náluk dolgozik, akkor azonnal kizárták az illetőt a katolikus egyházból. Stikában attól még néhányan megszegték ezt a szabályt, de ezzel a kénköves poklot kockáztatták.

Még az 1950-es, 60-as években is ha valaki megerőszakolás révén leányanya lett, az egyház elvette tőle a gyereket, hiszen egy ilyen léha életet élő céda mégis milyen embert nevelne a gyerekéből? Ezzel együtt annak is búcsút mondhatott a hölgy, hogy bárhol állást kapjon, hiszen melyik munkaadó akar bordélyháznak tűnni, ahol kurvák dolgoznak? Olvastam egy olyan papnövendékről, akiből azért nem lehetett pap, mert a nővéréből leányanya lett. Igaz, hogy a lány cseléd volt, és a háziúr rokona oltott méhébe gyümölcsöt egyoldalú elhatározástól vezérelten, de ilyet akkor sem csinál egy tisztességes lány, igaz? Ha valaki nem tudta etetni a gyerekét, mert mondjuk megözvegyült, vagy lerokkant, az egyház már vitte is a lurkót. Sok olyan történet maradt fenn, amiben az anya megpróbálja tartani a kapcsolatot a kisgyermekével, de a legtöbb eset azzal végződik, hogy az anyaszentegyház kiszervezte nevelőszülőkhöz a gyereket külföldre. Hab a tortán, hogy az árvaházakat az egyház tartotta fenn, és nem kell leírnom, milyen bestiális szörnyűségek mentek odabent. Az 1990-es években ezek az akkor már felnőtt gyerekek sorra léptek a nyilvánosság elé, és mesélték el az abúzust. A hatás nem maradt el, manapság egy ír templomban nagyjából az öregek, meg a bevándorlók ülnek csak.

Nagyanyám Rákosiék rendszerében bizonyára írországi templomokról álmodozhatott, az írországi leányanyák meg bizonyára fülig érő szájjal olvastak volna arról, milyen zaklatásoknak voltak kitéve a papok Magyarországon. De egyik társadalom sem tudott sokat a másikról. A kommunisták keleten váltig állították, hogy a katolikus egyház a legsötétebb középkori hagyományokat követi, ezért számol le vele. A katolikus egyház meg nyugaton a kommunizmus és más civilizációs veszélyek elől védte a népet fájdalmas öleléssel. Talán jobb is volt a nagyanyámnak, hogy nem tudta, bárhová is menne, pokollá tennék az életét, még ha nem is volt leányanya. Például biztos, hogy elsőként ostorozta volna meg a papot a bíbor kötelével. Aztán bezárták volna valamelyik egyházi bolondok házába.

Személyi kultusz, és karlendítés

Azon még a Svejk olvasása közben gondolkoztam el, hogy mikor Sztálin bevezette a személyi kultuszt, akkor igazából a korábbi cári hagyományokat folytatta. Magyarországra is igaz, hogy a Monarchia idején minden tanteremben ki volt függesztve a császár portréja, és ezen senki sem botránkozott meg különösebben. Teljesen elfogadott volt, hogy a soknemzetiségű birodalmat az a gondolat tartja egyben, hogy mindenki egyformán Ferenc József alattvalója. Az már egy magasabb fokú civilizáltság, mikor a személy helyett egy semlegesebb nemzeti szimbólumot tesznek meg az összetartozás jelévé: a zászlót. A huszadik században ezt persze nem úgy kell érteni, hogy a szép zászlótól mindenkinek egyszerre dobbant a szíve, mindenkinek eszébe jutott a legutóbbi olimpiai aranyérem mögött lengő nemzeti lobogó, és ez automatikusan adott némi integritást. Nem bíztak a 20. században ilyesmit a véletlenre. Az Egyesült Államokban például a diákoknak még az 1970-es években is minden reggel el kellett mondania az esküt az amerikai zászlónak tisztelegve.

Míg Hitler a második világháborúval szalonképtelenné nem tette az addig globálisan elterjedt antiszemitizmust, addig az amerikai diákok nem is egyszerűen szalutáltak, hanem karlendítéssel fejezték ki odaadásukat a hazájukért. Afroamerikai gyerekek sem voltak ez alól kivételek, szóval el lehet képzelni azt a skizofrén helyzetet, hogy az 1950-es években a feketéknek fentartott busszal megérkezik a gyerek a feketéknek fenntartott iskolába, tiszteleg minden reggel a lobogónak, elmondja az esküt, hogy aztán kényelmes állást sose kapjon attól az országtól, viszont az első sorban harcolhasson a hidegháborús konfliktusokban a niggerje. A társadalom hasonló jóindulatát Írországban a travellersek érezhették a bőrükön, nálunk meg ugye a romák.

Csóró falusiak

Két éve olvastam Németh Lászlótól a Bűnt. Ebben Lajos elindul faluról Budapestre, hogy a nővérét utolérje a jobb élet útján, hogy aztán ne jusson egyről a kettőre, és a nővére is igazából egy bíztató kezdet után borzalmas véget érjen. Különös olvasmány volt, mert Németh László a regényeit személyes beszélgetések és társadalmi kutatásai alapján írta, és bár mindegyiknek van története, de amit igazán el akar mesélni, az a rideg valóság.

Most ezt az írországi oral history könyvet olvasva igazán mellbevágó volt, hogy 2000 kilométer ide vagy oda, ugyanazokat a motívumokat olvastam, mint Németh Lászlónál. Igaz ugyan, hogy a hasonlóság csak azért ilyen nagy, mert Írország ugyanolyan periférikus agrár országként indult neki az önálló államéletnek 1922-ben, mint Magyarország 1920-ban. Túl a körülményeken, amik között a szegény emberek éltek, az igazán vérfagyasztó a tehetős emberek vélekedése erről. A társadalmi különbségek nem az 1900-as években alakultak ki, így értelem szerűen a gazdagoknak volt már több évszázados hagyománya abban, hogyan hibáztassák a szegényeket a szegénységükért. Ahogyan az sem okozott nehézségek nekik, hogyan állják el a felemelkedés útját.

Erre reagál a kommunizmus az államosítással, a kastélyok gyermekotthonokká alakításával, amikből előtte azért alaposan kilopták az oroszok a festményektől a villyankörtéig mindent. Érdekes módon Írországban is történtek ilyen átalakítások, csak itt az egyház vett meg villákat, és alakított át gyermekotthokká, vagy idősek otthonává, stb. Nyugaton a társadalmi felemelkedés lehetőségét a kapitalizmus ígérte, de Írországban az 1960-as években is még olyan sittes lakhatási viszonyok voltak, mint Magyarországon az 1940-esben. Egy csomó ház vezetékes víz és fürdőszoba nélkül, a penészes szobákban tuberkolózisban évente ezrek haltak meg még mindig. Ehhez képest a kommunista országokban beindult lakótelep-építések, meg falun a Kádár-kockák dömpingje irigylésre méltó.

Csak a kommunizmusban ez nagyjából azoknak járt, akik képesek voltak befogni a pofájukat és ujjongva megtapsolni a tanácselnök aljas hazugságait. Mondandóm végéhez közeledek.

Mikor arról olvastam ebben az ír könyvben, hogy szülők azzal próbálták fegyelmezni a gyerekeiket, hogy ha rosszul viselkednek, beadják őket az árvaházba, akkor írtam meg a nővéremnek, hogy ezt az egész 20. századot úgy ahogy van a legjobb lenne rituálisan felégetni. Azért írtam neki, mert mindketten ismerünk nagyon közelről olyan szülőket Magyarországon, akik ugyanígy az árvaházzal riogattak olykor. Kedvezőbb lenne a véleményem a korszakról, ha tudnám, hogy volt benne egy normális hely valahol.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.