Tíz fok volt, múlt héten voltak hidegebb napok is. Ma reggel nem volt különösebb forgalom. Jó volna írni az ír iskoláról, meg az ír diákokról, de az általánosítás lenne, úgyhogy...

...úgyhogy a Tovább! után folytatom. Páran már kérdezték tőlem, hogy milyenek a diákok, és ma egy elég tipikus helyzetbe kerültem, úgyhogy nem halogatom tovább a leleplező blogbejegyzést. A helyzetet a legpontosabban mémekben tudnám bemutatni:

A történet nem különösebben megrázó, inkább intellektuális kihívás, hogyan lehetne az egészet úgy írásba foglalni, hogy igaz is maradjon. Minden éremnek két oldala van, mint egyén, szubjektív vagyok, ezek alapvető csapdái minden összefoglalónak vagy okoskodásnak. De itt valami tényleg lapul a mélyben, és ehhez fel kell adnom az útikalauz-hozzáállást. Nem tudok útmutatást adni, milyenek itt a diákok. De a furcsaság néhány összetevőjét meg tudom nevezni.

Ma reggel olvastam egy fórumon egy kérdést, egy skandináv állampolgár tette fel: külföldiként milyen Írországban élni, ugyanis kapott itt egy munkát, és most nem tudja, mire számítson. Amire kíváncsi volt, és amit mondani akartak neki a válaszolók, szokásos materiális dolgok. Én nem szóltam hozzá a témához, túl kevés időt töltöttem itt ahhoz, hogy mást útba igazítsak. De mellbe vágott a kérdés bizalma. Ez valami tankönyvi bizalom volt: Írország egy ország a többi közül, van GDP-je, meg fővárosa, állampolgárai, szóval egy skandináv ember számára a kérdés az, hogy mennyi a fizetés, barátságosak-e az emberek, és mennyibe kerül az élet. De munkába menet végig ezen kattogtam, hogy Írország esetében mi lenne a helyes kérdés inkább. Mert nem egészen úgy vannak itt a dolgok, ahogyan kinéznek.

Még egy kitérő: nézek most egy sorozatot, a From (Kiút) is ilyen kis rejtélyes történet, amiben minden mellé egy kérdőjel kerül, álom-e amit látunk, létezik-e normalitás, meg ilyenek. Az első évad volt nagyjából jó, a többi nem tetszik. Írországban többször ért már utol ilyen egzisztenciális kötekedés. Különösebb akadálya nem volt, hogy ahhoz a stratégiához nyúljak, amihez eddig mindig nyúltam, ha újra kezdtem valahol. És nem is állítanám, hogy ez a stratégia itt kudarcot vallott. De ettől még olykor felmerül bennem, hogy csak projektálom-e a belső világomat, narrációmat a környezetemre, és valójában teljesen más-e a valóság. Mert itt is lehet ügyeket intézni, munkába állni, boltba menni, szóval formára megvan az, ami az eddigi helyeken, ahol dolgoztam. Ha az ország történetére gondolok, ez egy nagyon rokonszenves és torokszorító történet egyszerre, ha a népzenéjüket hallgatom, jól esik, és így tovább. Tudok kapcsolódni. De hogy érthetőbb legyen, megfordítom a nézőpontot: az a hatvanas férfi, aki a baromfiudvarból kijövet fröccsel kínál a nyári délutánon, és a padra leülve a fiatalkori élményein elmereng neked, megtestesíti mindazt, amit a vidéki Magyarországban szeretsz. Ahogy a fröccsöt széthordják a vérsejtek az ereidben, kicsit távolabbról látod a gondjaidat, és a házigazdád nyugalma rád is átragad. Neked nincs tele a fagyasztód disznókkal meg levágott libákkal, mint a melletted ülő gazdának, de a legjobb magyar népdalok jutnak eszedbe a helyzetről, és hirtelen megértesz valamit a magyar kultúra kontextusából. Csakhogy ez az ember élete egy pontján hazudott magának, és azóta nem tudja igazán boldoggá tenni azt, akikkel él. Unokái nem szívesen látogatják, felesége egyre többet zsörtölődik a poharazás miatt, amik miatt végül is egyre többet jár a pincébe a hordóhoz. Mikor a fröccsöt nyújtja neked, aminek az előbb annyira örültél, benne már a hatodik van, és az egész baromfiudvart igazából levágná, mert a kutyája sem bírja megenni azt a sok húst a fagyóban, és nem lehet elmenni nyaralni sehova, mert azok a rohadt tyúkok naponta kétszer-háromszor igénylik a fogalkozást. Örül neked, házhoz jött az egzotikum, kicsit táplálkozik belőled, az életerődből, az optimizmusodból, az illúzióidból. De te csak a népdalt dúdolod a fejedben, mert a vidéki idillt akarod látni.

Szóval Írország, igen, a boxoló koboldok, Smaragd sziget, finom sörök, sziklák, kőtemplomok, szapora hegedűsző és druidák, így is lehet nézni. Az itteniek ezekről a dolgokról ugyanúgy az ajándékboltokban szereztek tudomást, mint te. És itt térnék rá a diákokra. Amit el akarok mesélni, az nem egy panasz, vagy sokkoló történet. Inkább egy polárszűrő szeretne lenni, megpróbálok átlátni a szitán.

Az alap történet dióhéjban:

helyettesítő tanárként bemegyek a terembe, földrajzórát kell tartanom, a gyerekek egy feladatlapot kaptak. Már ismerem a szituációt, ilyenkor valaki beküldi az osztálycsoportba a megoldásokat, a többiek meg lemásolják. Engem, mint tanárt nyilván zavar, hogy az egész feladat értelmetlen, hiszen az égvilágon senki sem gondolkodik eközben. Az út a fontos, nem a cél, teljsen irreleváns a válasz, a lényeg az lenne, hogy a gondolkodásmódot minél többen elsajátítsák a válaszadás révén. A vizsgát végső soron egyedül kell megírniuk. Megkérem őket, hogy minden feladat végén várják be a közös megbeszélést, hallani szeretném az indoklását a válaszaiknak. A gyerekek java tisztelettudó némaságban már oldalakkal tart előbbre a feladatlapban, akit pedig a megoldásáról faggatok, csak bambán néz rám.

Nem az ír gyerekeket akarom lejáratni, a történetnek volt megoldása, de mégis akarok írni róla, mert valamiért mégis több, mint egy megoldandó szituáció.

A történet furcsaságai:

Egy magyar iskolában valószínűleg pillanatok alatt egy nyílt lázadás törne ki, hogy mivel nincs itt az igazi tanár, B-I-Z-T-O-S--H-O-G-Y--N-E-M--F-O-G-U-N-K--T-A-N-U-L-N-I. Ezt a lázadást aztán egy párbeszéddel fel lehet oldani. A diákok java része így sem csinálná a feladatát, és a diákok egy másik része unalmában meg pont hogy előreszaladna a feladatmegoldásban. A megoldások megbeszélésekor az eminens diákokat vissza kéne fogni a válaszadásban, hogy maradjon megválaszolatlan kérdés a lemaradt tanulók számára is. Óra végére újabb tanulóknak esne le a tantusz.

Itt viszont ez máshogy megy. Mivel nem először kerültem ilyen helyzetbe, és most egy hét kihagyás után tértem vissza a terembe, nem hagytam annyiban a dolgot. Mikor erre a helyre kerültem, hajlottam arra, hogy magamat kérdőjelezzem meg: az angol tudásomat, a szaktudásomat, a társasági képességeimet. De van egy-két dolog, ami megtartott. Apránként felfedeztem, hogy az asszertív kommunikációra nagyon jól reagálnak. Ha felfedem a szándékaimat, ha adok narrációt a kéréseim mellé (min miért lovagolok, mit miért kérdezek, mennyire érzem hülyének magam mikor így néznek rám), akkor a diákok egy része partnerré válik, és ez a kínos légkört feloldja. Szóval ma friss szemmel érkezve mindezt bevetettem annak érdekében, hogy érvényt szerezzek a józan észnek.

A hallgatásuk mögött korábban tudatlanságot sejtettem. Aztán mikor a tankönyvüket átlapoztam, és az túltett az egyetemi jegyzeteimen, akkor arra gondoltam, hogy talán rangon aluli kérdésekkel bombázom őket. Az igazi tanáruk is nagyon jól képzett, úgyhogy egy időben megpróbáltam rangosabb kérdésekkel operálni. De nem jártam sikerrel. A biztonság kedvéért ma is futottam egy ilyen kört, a diákok csak zavartan néztek egymásra, és továbbra sem szóltak egy szót sem. Nem adtak támpontot sem, hogy most összességében melyik bolygón vagyunk. Elkértem a füzetüket, hogy felmérjem, hogy nagyjából mit csinálnak egy órán. Leírnak bele válaszokat. Se téma megjelölés, se egy oldalszám, se kérdés.

Ezt az egészet narrálhatnám úgy is, hogy nem akartak tiszteletlenek lenni, és csak passzívan szarták le a szándékaimat. De nem erről volt szó: az egész órát ezzel kezdtem, hogy megbeszéltük, hogy mivel földrajz tanár vagyok én is, és a tanáruk kijelölt feladatokat, ezért földrajzozni fogunk. Nem volt ellenkezés, és a nyomtatott kérdésekre látszólag írtak is válaszokat. Csak éppen fogalma sem volt senkinek arról, hogy miről van szó.

A csoportnyomás nagyjából a következő: a gyerekeket tartsam csöndben. Nincs olyan, hogy járulékos hangzavar, hogy mondjuk egy diáknál lehorgonyzok, hogy közelebb juttassam az áttöréshez, és ezért a többieket átmenetileg kizárom a figyelmemből, hanem csendnek kell lenni. Ha ehhez a magyarázatokkal, egyéni fejlesztésekkel fel kell hagyni, akkor legyen úgy. Ha a diákok csöndben vannak, akkor a fele megvan a dolognak. A másik fele az, hogy valamit csinálniuk kell. Írjanak le válaszokat. A leírás az nagyon fontos. Az is jó, ha utánajárnak dolgoknak a tabletjeiken. Kutatnak az órán, gyakorlatilag. Mondhatni. És akkor nagyjából ennyi a mutatvány.

Ezt narrálhatnám úgy is, hogy az iskolákban nagyon fontos a fegyelem és a síri csönd, de igazából nem tette szóvá senki a munkazajt. De egyszerűen érzem a levegőben, a diákok meglepettségén, a videót néző tanár asszisztensek fészkalódásán, hogy nem okés, hogy engedek pisszenéseket az órán. Gyorsan leszögezném, hogy nem azért engedek meg ezt-azt, mert Holt költők társaságásat játszok.

Annyi mindent láttam már életemben, hogy nem tud a helyzet teljesen elbizonytalanítani. De ha friss diplomásként, vagy 2-3 éves tanárként csöppennék bele ebbe a helyzetbe, pillanatok alatt elvesznék. Pár hete érkezett két új gyakorlótanár a suliba. Az egyikük ugyanúgy ingben érkezett, mint én. Nekem az ing-mániám a mekis éveimből maradt meg, hosszú történet, a lényege annyi, hogy amikor újra betehettem a lábam egy iskolába tanerőként, megfogadtam, hogy nem pólóban meg rövidnadrágban fogom a szakmámat gyakorolni. Itt, ahol most dolgozok, itt a férfi tanárok nagy része tesitanár is egyben, úgyhogy a melegítő a sztenderd. Nincs ezzel baj, de én én nem vagyok tesitanár, nincs melegítőm. A gyakorlótanár ing-pajtásom viszont megtört: a második hetének végére már talált magának mackófelsőt.

Biztos vagyok benne, hogy zagyva az egész, amit itt összehordtam, de pont ezt akarom kifejezni: fura és zavarba ejtő minden. Mindent el lehet intézni azzal, hogy rosszul látom, és azzal is, hogy jól látom. Minden egyszerre ismerős és idegen. Minden egyszerre barátságos és üres. Minden egyszerre profi és papírmasé. Nagyon-nagyon fura az egész hely.

Hogy ne ilyen pesszimista észrevétellel zárjam, itt egy sikerélmény: egy csomó dologban viszont pont olyanok az itteni diákok, mint az otthoniak. A csoportos játékokért ugyanúgy odavannak, ami talán a közösségi média számlájára írható. Ha engem középiskolában sorjátékokkal meg körjátékokkal traktáltak volna a tanárok, az igazgatóhoz mentem volna panaszt tenni. De most meg ezek szerint ennek a generációnak nagy hiánya van ezekből az interakciókból, és kezes bárányokká válnak, ha belengetem, hogy ha jók lesznek, akkor játszhatunk fülbe súgósat (itt neve is van: Chinese whispers).

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.