Feljavítom emlékekben a tegnapi bulit. 11 óra van, már három órája tanulnom kéne, de tekintettel a családtagokra, nem írhatom le (el kéne költöznöm egy új bloghelyre), hogy mennyire képtelen vagyok bármiféle szellemi munkára, és legfőképpen mi miatt.

Szilvesztereim fölött a legkevésbé lebeg Demoklész kardja, Szilvesztereim legjavát otthon töltöttem rokonok társaságában, akikkel társasjátékoztam. Így bármilyenre sikeül a Szilveszter, legrosszabb esetben csak olyan lesz, mint eddig a legtöbb. Más kérdés, hogy egy egyetemistának a sok szívás és sok pozitívum mellett megadatott az a kiváltság, hogy az év minden napját Szilveszterként ülje meg. Hazudnék (és nem akarnék hazudni), ha azt mondanám, hogy ezt a pár évig tartó második csecsemőkort nem használom ki. Talán túlságosan is kihasználom, de erről majd a mély blogomon (http://pityuazemoxD.blog.hu).

Részletekbe nem fogok merülni, tekintettel a megbotránkozó arcokra (itt jegyezném meg, hogy idén sikerült a tavalyi "túlzásba esést" elkerülnöm, idén koromhoz illően ünnepeltem). Még tavaly, nagyjából tízkor elkezdtünk ráhangolódni az év talán legnagyobb eseményére, a végére. Természetesen a magyar történelem vizsgámra készültem egészen addig, úgyhogy levert és mélabús voltam (ne menjetek történelem szakra, mert a magyar történelem depressziót okoz, de erről majd a tudományos blogomon [http://pityuatudos.blog.hu].) Levertségemen hamar változtatott az underground performansz, ami kialakult Sipiék jóvoltából.
Hovatovább, nemzetközi éneklésre lettem figyelmes, lengyel, horvát erasmusosok körében. A villamos után futva - pár órával később - a török erasmusosok borral kínáltak, szóval nagyon fejlett, international voltam, de valójában ezek jobban hangzanak leírva, mint megtörténve. Sipiék gitározása persze jó volt, de akkor még nyugodt szívvel felhívhattam volna bármelyik hozzátartozómat. Kicsit megkésve, 11-kor elindultunk a házibuliba (tíra-dám... tíra-dám.. tíradám-tíradám-...dám), és eredeti terv szerint emeltük volna a radiocafé szülinapi-szilveszteri bulijának fényét a jelenlétünkkel, de a terv terv maradt, mint olyan sok minden a magyar történelemben. Az Újév első percei a Szabadság híd korlátjánál értek minket. Leöntöttünk egy hajót pezsgővel, és elénekeltük a himnuszt. Körülüttünk senki sem énekelt, pedig nagyon hazafiasan emelkedett a Gellért-hegy, hát még az Erzsébet-híd mötött a Várhegy és a Lánchíd! Aztán hallottuk, hogy franciául és szlávul beszélnek többségében, úgyhogy minden világos lett. A lengyelek egyébként furcsálják, hogy újévkor himnuszt éneklünk. Mert ők csak a VB alkalmával énekelnek. Kétszer. Ugyanis az észak-ír csapat is lengyelekből áll. Bármit is jelentsen ez a két mondat. Ők mondták, én csak leírom.

A hátralévő időt vidám népdalok keresésével és eléneklésével töltöttük, de a Váci utcán keresztülhaladva be kellett látnunk, hogy a külföldiek sokkal vidámabbak, és el is nyomtak minket hangerőben.

A házibuli pedig életem harmadik-negyedik házibulija volt, de az első olyan, ahol meghívó Krisztin kívül senkit sem ismertem, csak akikkel mentünk, és a sok fej közül nem tudtam elkülöníteni a házigazda fejét. A házibulit elhagyva, hat órakor tévedtünk vissza a kollégiumba, elcsigázva és készen.

Persze készültem erre. Vásároltam okosan. Macskajaj-ellenesen.


Úgyhogy munkára fel, reszkess Vizsga és Tudatlanság! Tanulni fogok akkor is!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.