Kőszegre viszem az osztályomat idén osztálykirándulásra, és ezen a hétvégén volt, hogy bejártam a terepet, megvettem a múzeumjegyeket, megnéztem hogy mi változott, mi maradt úgy, ismerve az osztályomat mit kell kihagynom és mi lesz ütős. Régi útikönyveket lapozgatva valami torokszorító naiv nosztalgia fogott egy el sosem volt világ iránt. 

A program jó lesz, bérelünk biciklit is, megyünk éjszakai túrára és lesz vetélkedő meg lakoma is, de hosszas dilemmázás után úgy döntöttem, hogy ha kell ostorral, de megnézzük a múzeumokat, és megeshet, hogy soha többet nem állunk szóba egymással, de tartok egy 80-as évekbeli idegenvezetést is a városban. Sosem voltam ambíciók híján.

A nehéz az, hogy itt generációk és kultúrák összecsapása várható: túl az életközepi válságom nehezén le tudom írni, hogy többé nem pendülök egy húron a fiatalsággal (lásd szóhasználat: fiatalság), és egyre inkább nyomaszt tanárként, hogy a kollektív emlékeink, tapasztalataink és tudásunkból eleget át tudok-e menteni a jövő számára, vagy a magyarokból is olyan társadalom lesz, ami generációnként arra fecsérli a kapacitását, hogy feltalálja újra meg újra a kereket, amit az előző generációk már feltaláltak. Mikor Kőszeg épületei és síremlékei között szelektálok, olyan események “sorsáról” döntök, amikről egy átlag középiskolás már nem igazán hall megfelelő hangsúllyal, vagy egyáltalán nem hall, mert a közelmúlt nagyágyúi sürgetnek: jusson ám elég idő a Hidegháborút és a rendszerváltást feldolgozni! Abból is inkább a nagyobb durranásokat, amikből videojáték meg sorozat készült. Sőt, talán elég lenne a szovjet-amerikai ellentétpár ütős tetteit számba venni, ki nem szarja le a periféria történetét?!

Wesselényi összeesküvése, Hörmann Mihály állítólagos megnyúzása, Bezerédj Imre palástja, Frigyes császár ármánykodása vagy a várost Miksának zálogba adás, a céhes mesterek, a legrégibb szálló, az első kőszegi kávéház, II. Vilmos hadgyakorlata, a posztógyár, Széchy Mária vagánykodása, Liszt Ferenc koncertje mind olyan dolog, amit nehéz kötni a Battlefieldhez meg a Bridgertonhoz.

Így az osztálykirándulás lehetne egy egyszerű dolce vita happening, lőni néhány mókás szelfit ott, ahonnan az ismerősök már posztoltak korábban, utána bebaszás, amit majd az osztálytalálkozókon mesélhetnek egymásnak a párjaik unott kirekesztettség-érzése mellett.

Ilyen gondolatok szakadtak fel bennem, ahogyan elsőként egy 1960-as útikönyvet kezdtem olvasni.

A széles, sötét karéjban húzódó hegyek lankáinál álmatagon terül el a város. Boglyashátú pincék kúsznak fel a szelíd dombokon, az érlelődő szőlő bronzvörös csillogása ömlik el a vidéken, hogy a magasabb régiókban beolvadjon az őszi erdő lángoló színpompájába. Az izzó fény közepén, magasan, egy cipó alakú hegy tetején vakítóan világít a háromtornyú Kálvária-templom fehér homlokzata. Bal kéz felé az Írottkő nehézkes tömbje zárja el a várost és az országot Ausztriától.

A híd mellett öreg malom kerekeit forgatja a víz, a parton pedig árnyékot nyújtó platánok és gesztenyefák között hangulatos sétány húzódik a Széchenyi-parkig. Tavaszi és nyári estéken, amikor a hegyekről vérpezsdítő illatok suhannak le a folyó partjára, itt sétálgat a fiatalság. A Gyöngyös partjáig lenyúló kertek alatt apró csónakokat ringat a víz s a két oldalról összehajló lombsátor árnyékában vidám fiatalokkal telt csónakok siklanak végig.

Igaz-igaz, a Széchenyi parkot a szétszórt kotonjaival még gyerekkoromban is “A szerelempark” néven ismertük. De minden pátoszossága ellenére van valami meditatív ezekben az idealizált szövegekben, a múlt hamis insta posztjaiban, marketingfotóiban. Emlékszem, egyszer találtam a youtube-on egy azóta már eltávolított dokumentumfilmet a jemeni Szanaáról, ami hasonló stílusban olyan békét teremtett bennem, hogy nagyjából 5 perc múlva az igazak álmát aludtam. Egy darabig az volt az esti mesém lefekvéshez. Nem azért, mert unalmas volt, hanem mert egy olyan múltról mesélt, amiben békés kereskedők évszázadokon át gyarapodtak, és aminek a maradványainak hűsében kávézgaztnak és ücsörögnek a mai lakók. Csupa esztétika és nyugalom.

Mindegy. Itt arról is szó van, hogy ami engem érdekel, az nem sok embert érdekel, és erre nyilván tekintettel kell lennem, mikor megalkotom a kompromisszumot. Az, hogy én élvezettel tocsogok a múlt emlék-foszlányai és hangulat-maradványai között, nem jogosít fel arra, hogy ezt kötelezővé tegyem az osztályom számára. De mivel Kőszegen nincs meki és strand, marad a múzeum és a túrázás. Tárgyalási előny számomra, hogy 13:7 arányban szavazták meg Kőszeget Budapesttel szemben mindenféle kedvcsinálás nélkül. Meglátjuk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.