Tegnap egy érdes tananyagrészhez értem az egyik osztályommal: az ír nyelv megőrzését és népszerűsítését célul kitűző liga megalakulását kellett feldolgoznunk. Mivel a lecke a kulturális nacionalizmussal is foglalkozott, gondoltam kezdésként megkapargatjuk kicsit, hogy mitől nép egy nép, mik a nemzeti identitás összetevői.

A diákok kb. 30-35%-a bevándorló hátterű, de szinte mindegyikük már óvodába is itt Írországban járt, vagy eleve itt született. Többségük nemhogy átvette az ír akcentust, hanem eleve az ír angolba nőtt bele. Az általános iskolában az ír (gael) nyelvet is elsajátították, nagyon érdekes hallgatni litván vagy lengyel gyerekeket, ahogyan írül karattyolnak folyékonan. Tulajdonképpen a vezetéknevük nélkül nem nagyon tudnám őket megkülönböztetni a bennszülöttektől.

A kérdésemre szépen gyűltek a válaszok: ír az, akinek ír akcentusa van. Ír az, aki itt született. Aztán aki ezt mondta, a barátjára nézett - egy magyar roma gyerek Szlovákiából - és helyesbített: vagy itt él már régóta. Állampolgárság. És itt megálltak, nem mondtak több dolgot. Kérdeztem, hogy ha valamelyik nagyszülője ír volt, az illető jogosult az ír állampolgárságra, egyetértenek-e ezzel a törvénnyel. Egyet. Aztán tovább tereltem őket a kulturális nemzetfogalom irányába, megtárgyaltuk.

Közben arra jöttem rá, hogy ez nagyon hasonlít a reformkori Magyarország helyzetére, ahol a polgári nemzeteszme utat tört magának a törvényhozásban. Az egyenlő jogok követelésével a nemesi nemzeteszme (a nemzet része csak a nemesség) meghaladottá vált, de az 1800-as években a nacionalizmus is szárba szökkent, így a polgári nemzeteszme (minden állampolgár a nemzet része) sokak szemében szűkítésért kiáltott: a szlovák, a román, az nem magyar. Magyar állampolgár, de nem magyar.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc a liberális erők műve volt többnyire. Az érzékeny lelkűek kedvéért leszögezem, hogy az akkori liberálisnak számítók műve, tehát akik a feudális előjogok eltörléséért küzdöttek. Ebben persze mégiscsak van némi párhuzam a mai liberális irányzattal: ma az újfeudalizmus eltörlése a cél, a NER igyekszik leszűkíteni a nemzetfogalmat a fideszesekre, tendereken a NER tagjai nyernek, stabil jogokkal csak a NER elit rendelkezik, mindenki más csak jobbágy, osztályellenség.

Egy magyar iskolában a nemzetiségi kérdést nem egyszerű a maga történelmi valójában tárgyalni, legfeljebb a roma gyerekek (magyarul beszélnek, magyar állampolgárok, roma kultúrával) különleges helyzetének feszegetésével lehet valamit kezdeni. De az is könnyen katasztrófális fordulatot tud venni, hiszen vannak cigánygyűlölők minden tanteremben, és elég nehéz a csapatot eljuttatni a reformkori konklúzióra, hogy aki magát a nemzet részének tekinti, az a nemzet része.

Úgyhogy nagyon különös volt most egy olyan tanteremben tárgyalni ezt a dolgot, ahol a nemzet kérdése nem virtus, hanem inkább kínos téma. Ismerve a diákjaimat, talán azt mondanák - ha a megmondásra nevelték volna őket - hogy mi itt mi vagyunk, ezen a vidéken lakunk, amit itt látsz, az a nemzet. Nem akar senki sem kilógni a sorból, nem akarják, hogy bárki is kilógjon a sorból, így aztán mondhatjuk: befogadóak, és akarják is, hogy mindenki be akarjon tagozódni. Tőlem is azonnal elfogadják, hogy kompetensnek tartom magam ír történelmet tanítani nekik, mert az nagyon kínos lenne, ha lenne a mikrotársadalmukban etnikai különbségtétel. Ha írországi tanárnak gondolom magam, akkor ezt az illúziómat minden módon támogatják, mert nem akarják megtörni a kaptár szellemiségét.

Szándékosan ilyen körülményesen fogalmazok, mert nem akarom romantizálni az ír nemzeteszmét. Az, hogy gyakorlatilag milyen, meg hogy mit söpörnek szőnyeg alá, meg hogy miért ilyenek, azok nagyon eltérő tőről fakadnak. De végeredményben a tanteremben nagyon jó érzés volt a nemzeti identitást feszegetni velük, mert a lengyel, a szlovák, az ír, az angol vezetéknevű gyerekek nagyon egészségesen csak arra akartak fókuszálni, mi köti össze őket. Ez az ő gyerek-valóságuk, és nagyon felemelő.

Nekik hétfőn lesz a nemzeti ünnepük, nekünk holnap, mindkét ünnep valahol a nemzeti identitás körül forog. A kirekesztésnek van hagyomána otthon, de nemzeti ünnepeink minegyike azt emeli magasba még ma is, amikor az őseink elfogadtak minden segítő kezet, és azt keresték egymásban, ami összeköti őket, hogy az országot előre mozdítsák. Nehéz ma ellenzékinek lenni anélkül, hogy a sebeit nyaldosó elnyomóktól ne kapj agyvérzést, de nehéz fideszesnek is lenni anélkül, hogy a kritikában ne rosszindulatot láss. Nézzünk magunkra: mi magyarok nem ilyenek vagyunk igazából, mint amit csinálunk manapság. A sok rossz dolog között az örökségünkben van a nagylelkűség is. Bűnök, aljasságok, hazugságok útját állják a normális összhangnak, nem állítom, hogy egyszerű lépésekkel a magyarság hipp-hopp jó bőrbe kerül. De kezdetnek megteszi, ha minél többen beszélünk egymással, és megállunk a beszédben ott, ahol a megosztottság kezdődne.

Ezt itt a saját szememmel látom, és látom, hogy jó.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.