A háztól, ahol lakunk, 100 méterre van egy uszoda. Ez egy kisvárosi uszoda, és amit a kisvárosi írekről eddig hallottam és tapasztaltam, az alapján nem sok kedvem volt kipróbálni. De kezdjük az egészet egy Netflix-sorozattal!

Thermae Romae. Mari Yamazaki mangakészítő elképesztő munkája 2022-ben debütált a Netflixen. A sorozat alapja egy 2010-es manga, aminek sikerét mutatja, hogy már 2012-ben Japánban el is készült a játékfilm adaptációja, amit 2014-ben egy második rész követett. 2012-2014 között került adásba az anime változat, aminek egy leporolt változata a 2022-es. A történet egy ókori római fürdőház-tervezőről szól, aki egy megmagyarázhatatlan jelenség folyamán többször is megjárja a többnyire modern kori Japán fürdőit. Az ott látott dolgokból ihletet merít, és Rómában befutott fürdőház-tervezővé válik. A sorozat humorforrása természetesen az, hogy Lucius Modestus a maga ókori intellektusával csodálkozik rá a modern fürdőkultúra vívmányaira. A sorozatot pedig három dolog miatt szerettem meg. Az egyik, hogy Lucius Modestus nagyon vicces karakter. Véresen komolyan veszi a szakmáját és a fürdőkultúrát, és emiatt komikusan rajongó alázattal veszi szemügyre a japán fürdők variációit, akkor is, ha ez konfliktusban áll a római egójával. Emellett sokszor csak annyi a poén, hogy a japánok japánul beszélnek hozzá, és mi halljuk a belső monológját, ahogyan kisakkozza, hogy miről van szó, és teljesen más logikával, de arra jön rá, amit közölni akartak egyébként is vele. A másik, ami miatt megszerettem a sorozatot, hogy az animék jellegzetes túlzásait teljesen profán helyzetekben láthatjuk itt, például azt az anime klisét, hogy a főhős hosszasan monoligizál a fejében a nagy összecsapás előtt a főhős erősségeit és gyengéit elemezgetve, azt itt úgy látjuk viszont, hogy Lucius Modestus elemzi a törölközőt, mint roppant szellemes találmányt, és próbálja összhangba hozni a ténnyel, hogy a Római Birodalom ezzel miért nem rukkolt még elő, és ezzel miért egy ilyen félreeső ismeretlen provinciában kell találkoznia. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek elviszik a hátukon a show-t, mert ezektől csak egy szellemes kuriózum lenne, ugyanis a sorozatból hiányzik a konfliktus, minden epizód felépítése elég lineáris. De minden epizód végén van egy rövid dokumentumfilmes blokk, amiben az alkotó Mari Yamazaki különböző fürdőhelyeket látogat meg, és körbevezetik őt. Ez pedig annyira furára sikeredett, ilyen 90-es évek Kőszeg-TV stílusában, hogy az ember azt mondja, ez a nő annyira különc, hogy még többet akarok tudni róla.

Az élete pedig nagyon inspiráló, főleg azok számára, akiket összenyom a 18 évesen befutott emberek világa. Japánban született, 17 évesen került festészetet tanulni Olaszországba, ahonnan Angliába akart menni, de összejött egy olasz művésszel, akivel közös gyerekük is született később. Toszkánában olajfestészetet és művészettörténetet tanult. Gyermeke születése után elhagyta a fazekasművészt, és visszaköltözött Japánba. Itt egyedülálló anyaként mangakészítésből próbálta fenntartani magát, ami nem sikerült, úgyhogy mellette olaszt kezdett tanítani, és egy TV-nek is dolgozni kezdett, ahol riportokat kellett készítenie Japán fürdőhelyekről. Ez a kilencvenes években történt vele, és több, mint tíz év múlva ezen élmények ötvözetéből született meg a Thermae Romae, ami aztán nagy siker lett. Az epizódok végére illesztett doku blokkok leleplezik a művészt: Lucius Modestus rajongása és tisztelete a római és a japán fürdőkultúráért Yamazaki tulajdonságai, és mindenféle túlmagyarázás nélkül epizódról epizódra felsorakoztatja azokat a mélyebb gondolatokat, amik a fürdők kapcsán őt foglalkoztatják, egy mélyebb dimenziót adva az animének, amit láttunk. A természeti erők nagysága az ember kicsinységével szemben, a kapcsolat a múlttal a vizen keresztül, a barbárság civilizálásának kérdése, és így tovább.

Így jön össze a Thermae Romae gondolatisága a tegnapi uszoda élményemmel, ugyanis Yamazaki csupa olyan dolgon töpreng el, amiken már hosszú évek óta magam is gondolkozok. Kezdő tanárként kezdtem megismerkedni a budapesti fürdőkultúrával, pont akkor, amikor a fürdők éjszakája és a Lonley Planet Magyarország kötete a Gellért fürdő medencéjével a borítóján megjelent. És azóta keresem Magyarországon a fürdőkultúrát, és csak az elhalt csíráit, vagy kifejlett dolgok kihűlt nyomait látom. És mikor Ausztriában, vagy Németországban fürdőkben jártam, akkor hiányzott valami onnan is, mégha láttam is olyan dolgokat, amik határozottan jobbak, mint minálunk. Azóta is tervezem a fejemben a tökéletes fürdőt, és azóta is töröm a fejem, hogyan lehetne a palacsintát zabáló harsogó embereket bevezetni a fürdő élvezetének tudományába.

Az uszoda, ami mellett lakunk, egy 20 ezer fős város egyetlen szabályos uszodája. Nyilván nem a Gellért fürdővel szeretném összevetni, hanem azokkal a magyar vidéki uszodákkal, amikbe úszni jártam.

Bevándorlóként komoly szorongásaim vannak a pusztuló kultúrájukat az ártatlan idegenektől is görcsösen védő kisstílű emberektől, nemcsak az Angliában tapasztaltak miatt, hanem amit az otthoni iskolákban annyira megszoktam. Úgyhogy az uszoda ajtajában nagy levegőt kellett vennem, hogy be merjek menni.

Egy uszoda Magyarországon különleges hely, mert a település lakóinak egy szűk rétege az otthonának tekinti, és itt találkozik a barátaival, a többi lakó számára meg csak egy a sok sportlétesítmény közül, ahol neki semmi keresnivalója a mozgásszegény életvitelével. Benyitni egy vidéki uszodába olyan, mint benyitni egy vidéki kocsmába. Az ember úgy érzi, minden szem rá szegeződik, mert benne van a levegőben, hogy ez itt többé-kevésbé egy közösség. Utólag persze rájön az ember, hogy a kasszáson és az úszómesteren kívül senki sem nézett rá, de abban mégiscsak van valami, hogy nagyjából ugyanazokat az embereket látjuk megfordulni a medencében egy idő után, és az uszoda falai összetartanak valamiféle identitást. Nem volt ez másként ebben az ír kisvárosi uszodában sem. A kasszás és az úszómester egyazon személy volt, és a kezdeti zavarodottság után, miután meg tudtam értetni magam, hogy mit hadoválok az úszósapkáról meg a belépőjegyről, meg miegymásról, az úr patronáló és barátságos módon magyarázott el minden apró tudnivalót az uszoda használatáról.

Nagyon vicces volt átélni, hogy mennyire ismerős volt minden: a külső sáv végében a vízben vacogó gyerekek úszósapkában és úszószemüvegben néznek ki a parton álló edző bára, aki magyarázza nekik a feladatot. A másik szélső sávban emberek lazítanak, vagy kényelmes tempóban kacsáznak. A közbülső sávokban zajlik a felnőttek kemény munkája, keltik a hullámokat, és küszködnek az előzéssel, tartják a tempót. Az öltözőszekrények, a kulcsok, az öltözőkabinok, a "zuhanyzás kötelező" feliratok mind-mind ugyanazok, mint odahaza. A kopaszoknak itt sem kell úszósapkát hordania. "You have more hair here than on your head" - mutatott a szakállamra magyarázatként az úszómester.

Néhány különbség azonban meglepett. Az egyik, hogy ez az uszoda teljesen minimalista volt: a kassza az csak egy asztal a medence szélén, így az öltözőkbe is a medence mellett cipőben járkálva lehetett csak eljutni. Igaz, hogy a padlóra ragasztott cipőnyomok mutatták az útvonalat, de valahogy helytelennek éreztem.

Sem az öltözőben, sem a medence mellett nem találtam fogasokat. Medence mellett heverő papucsokból sem láttam sokat ami azt illeti, és Erhard szerint ez tipikusan vidéki ír dolog: mindenkinek lábgombája van, és senki sem foglalkozik vele. A törölközőt még megértem, mert teljesen jó hőmérsékletű volt a levegő, és a medence vize is kellemes, igazából a tengerben úszáshoz képest ez kész termálfürdő. Semmi szükség törölközőre az öltözésen kívül.

Ezt az elvet viszont a szaunában is érvényesítik: oda sem visznek be törölközőt. Gyorsan hozzáteszem: idén nyáron vidéktől Budapestig ugyanezt tapasztaltam otthon is. Magyarországon régebben szokás volt a papucsot kint hagyni. Extraként 6-7 éve kezdtem sűrűbben látni a szokást, amit én is szeretek, hogy a lábfejem alá is hagyok a törölközőből, nehogy a deszkáról felszedjek valami trópusi bőrbetegséget. Talán ennek a félelemnek a folyománya, hogy egyre többen egyszerűen papucsban ülnek fel a padra. És mivel a seggüket úgyis védi a bermuda, minek vizezzenek össze egy törölközőt? És ha már úgyis olyan szépen összejöttünk, miért ne pofáznánk hangosan a barátainkkal?

Tegnap akikkel osztoztam a szaunán, azok közül az egyik papucsban jött be, a másik mezítláb, de egyik sem hozott törölközőt. Viszont többnyire csöndben ültek, és csak néha vitattak meg valamit. Amit fájón hiányoltam, az az óra és a hőmérő volt. A szaunának volt egy ablaka, kiraktam a telefonomat a párkányra, és bentről néztem a visszaszámlálómat.

Az uszodának gőzkabinja is van, ami ma már egyre kevésbé nagy durranás, de szeretném leszögezni, hogy igenis az. Leginkább azért, mert nagyon kevés ember szereti (aminek előnye, hogy többnyire csend és nyugalom uralkodik odabent), és emiatt aligha rentábilis. Tehág meglepő, ha egy uszoda úgy dönt, épít fölöslegesen egy gőzkabint. A másik, ami miatt a gőzkabin rizikós vállalkozás, hogy nagyon ritkán van dolgom olyan gőzkabinnal, ami jó. Leggyakoribb, hogy vagy nincs elég gőz, vagy tűzforró gőzben párolják a vendégeket.

Ebben a gőzkabinban langyos gőz volt, ami nem volt túl kellemes, de még furább volt, hogy nem volt slag, amivel a padot le lehett volna öblíteni. És a kabin bejáratánál egy felirat arra kért, hogy vigyek be törölközőt, és arra üljek. Ez a gőzkabin teljes félreértése.

A szaunák kipróbálása előtt természetesen úsztam néhány hosszt, azt hiszem 5 év után először. Elég jó tempót tartottam, de 500 méter után úgy kifulladtam, hogy nagyon szégyelltem magam. A víz tiszta volt, nem voltak hajszálak, nem volt szaga sem a víznek, nem volt túl klórozva sem, úgyhogy nagyon boldog voltam. A többi úszó pedig kulturált volt. Az úszómester elmagyarázta, hogy ha ketten vannak a sávban, akkor felezik egymás közt a helyet az úszók, és oda-visszázik mindenki. Ha már jön egy harmadik is, akkor egyirányúsítják a sávokat. És tényleg így történt, nem csak elméletben.

Így jutunk el az utolsó témámhoz: uszoda és a telefonok. Magamtól is gondoltam, hogy nem fogok össze-vissza fotózni egy olyan helyen, ahol félmeztelen emberek jönnek-mennek. De ezt a két belső képet elkészítettem, hiszen a világnak látnia kell, hogy milyen uszoda ez. Nem, nem kell látnia a világnak, de a 2000-es években ez teljesen kézenfekvő volt, hogy az ember kipróbál valamit, csinál róla egy csomó képet, és kiteszi a blogjára. Emlékszem, mikor megvettem a fényképezőgépemre a víz alatti tokot, a húgommal milyen klassz víz alatti képeket készítettünk a kőszegi uszodában. Csak magunkról, idegenekről nem. Ma úgy rúgnának picsán egy ilyenért, hogy csak úgy nyekkennénk. Érthető: amikor otthonukban lévő nőket fotóznak a szemközti házból, és kiteszik őket lakcímmel a netre, akkor senki sem érzi magát komfortosan fényképezőgép jelenlétében. És az uszoda öltözőszekrényéről készült fotó nélkül is rendben lett volna a blogposzt.

Csak elszomorít mikor végiggondolom ezeket a dolgokat, mert tudom, hogy ez így helyes: nincs fényképezés. Egyébként is klassz dolog, hogy az uszodákban a víz miatt a telefonoktól megszabadulunk egy időre. De elgondolkodtató, mennyi szabadságunkat fel kellett adnunk a biztonság kedvéért az elmúlt tizenöt évben. Nem a szabályokat utálom, hanem az embereket, akik miatt szabályok kellenek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.