Két dologgal kapcsolatban tisztábban látok.

A) London világváros - a vidék nem, de...

Múlt héten átbuszoztunk Londonba három napra, kipipálni néhány nevezetességet, és 6 hónap bristolozás után az első másodpercben, ahogyan letettem a lábam a buszról, markáns különbséget éreztem a londoni és a bristoli emberek között. London világváros, olyan, mint egy falat Amerika. Mindaz, amit eddig Angliáról és az angolokról írtam, Londonra biztosan nem érvényes annyira. Egy meglehetősen lényeges dolgot nézve: nagyon-nagyon kitartónak és eltökéltnek kell lennem, hogy el tudjam képzelni magamat, ahogyan egy bristoli iskolában tanítok (és csak azért is meg fog történni!), de Londonban ez egyáltalán nem volt nehéz. Valószínűleg az ezermillió turista jelenléte relativizálja a bevándorlóktól való félelmet, vagy ilyesmi, vagy esetleg arról van szó, hogy Londonba az angolok is álmokat megvalósítani mennek, és ettől kicsit egyenrangúbbak ott az emberek. Ez puszta benyomás, de jó a szemem az ilyenre. Sőt, van egy objektív mérőfaktor is: a szegregáció mértéke Londonban kisebb, szemmel is láthatóan, azaz keverten élnek a népek nagyjából. Itt Bristolban szigorúan megvannak a telepek: Hengrove a kövér Jeremy Kyle show-t néző és csak a pénz szót értő emberek környéke, Easton a pakisztániaké, Redfield az észak-afriakiaké, St George a lengyeleké, Hanham az angol dzsentriké, Kingswood és Horfield a jómódú bevándorlóké, Redland a bristoli Rózsadomb, Bedminster az alkoholistáké, Totterdown a spanyoloké és a karibiaké. Londonban is lehet hasonló leosztás, de napközben keverednek az utcán. Egyszersmind az is nyilvánvalóvá vált (Gábor története alapján), hogy a bevándorlók az első körben is szóba jönnek az állásinterjúkon. Evidensnek tűnik a megállapítás, de nem elég köztudott, úgyhogy leírom: London ezerszer kozmopolitább, mint a vidéki Anglia, ami azt jelenti ránk nézve, hogy Londonban könnyebb érvényesülni.

Tőlünk teljesen függetlenül Gáborék kitalálták, hogy elugranak Bristolba egy délutánra, és ugyanazzal a busszal jöttek, mint mi. Úgyhogy London után Bristolban folytattuk a turistáskodást, és egy dolog nyilvánvaló: Bristol faszább Londonnál. Londonban lejártuk a lábunkat és sokat költöttünk tömegközlekedésre, Bristolban 15 perc alatt átszelhető a belváros, és lehet venni napijegyet a buszra. Ha az ember kitalálja, hogy szeretne sörözni a kikötőben, akkor pár perc alatt odamegy, és sörözik, majd - Londoni szemmel nézve - kényelmesen hazamegy. Ha az ember kitalálja, hogy galambokat akar etetni a parkban, akkor legalább egy park ott van karnyújtásnyira. A léptéke pont ideális. És rengeteg a turista itt is. Persze sokak számára Bristolban nincs más látnivaló, mint a függőhíd, de éppen ezért van szükség egy olyan idegenvezetőre, aki biciklivel már bejárta a város összes zugát...

A kérdés tehát, hogy átköltözzünk-e Londonba, számomra eldőlt: ha tényleg nem tudok itt szakmában elhelyezkedni szeptemberben sem, akkor azonnal, de egy világ dőlne össze bennem úgy is. Londonban az megy, mint Budapesten, hogy utazni kell mindenért. Egy negyede akkora városban még azért városban érzi magát az ember, de ezerszer kényelmesebb. És fele annyi a lakbér.

B) Szeretem a munkatársaimat

Talán írtam már, hogy átkértem magam egy igen közeli mekibe, és három hét múlva át is helyeznek, de tegnap már egy munkaerő-kölcsönzés révén ledolgoztam az új helyemen egy műszakot. Erről a mekiről mekis berkekben csupa jót meséltek, mindenekelőtt, hogy milyen jó a csapat. A csapaton áll vagy bukik minden, mert maga a mekis munka minden percben arra ösztönzi az embert, hogy döfje le magát bármivel azonnal. Nem mondták, hogy csak munkaerő-kölcsönzés az egész, én azt hittem, hogy próbanapon vagyok. Szóval mentem gyanútlanul. Ezen a helyen valami csapatépítő party-t szerveztek, úgyhogy a legtöbb dolgozó nem dolgozott tegnap este-éjjel. Tehát megérkeztem, és sokkal tágasabb volt a konyha, ettől aztán pedig mindennek megvolt szépen a helye, amit én nagyon-nagyon szeretek, de ez az öröm hamar átcsapott valami szürreális rettegésbe. Bármihez nyúltam, minden ugyanúgy nézett ki, de mégis más volt, sőt, minden csak hasonló volt. A húsok sötétebbek, a fáradt olaj miatt, a sajt puhább az elromlott légkondi miatt, és a gépek is eggyel öregebb kiadásai voltak azoknak, amiken én dolgozok. Szóval egy új térben ugyanazt csináltam, mint amit szoktam, de minden csak "olyan" volt, de nem "az". És akkor egyszercsak Pedro állt be mellém a csirkesorra, aztán jött Henriette a kasszákhoz, meg Sam. Aztán egy lány a bedminsteri mekiből, egy másik munkatársával, meg hárman Brislingtonból, de a lényeg, hogy az én mekimből négyen is voltunk: ketten a fronton, ketten a konyhában. És egy ilyen felállásban aztán már télnyleg minden "olyan" volt, de végképp nem "az". Tényleg szürreális volt. Amíg csak magam voltam kölcsönmunkaerőként, minden érzékemmel a leendő munkatársaimat figyeltem. Angolok voltak többnyire, és nem találkoztam olyan szembetűnő dolgokkal, mint amikkel annak idején novemberben a mekis munkábaállásomkor. A legnagyobb mókázás az volt, hogy megcsavarták egymás mellbimbóját. Összehasonlításként: nálunk ott van Mo, aki bár manager, de a bangladeshi akcentusát senki sem érti, és vele jókat lehet poénkodni. Nálunk a front people-ök mindig sürgetik a konyhásokat viccből, akiket keményen vissza lehet oltogatni viccből. Nálunk ott van Aman, a takarítónő, aki folyamatosan panaszkodik fülöp-szigetekei akcentussal (nem ejt ki mássalhangzókat), ha kérdezed, ha nem, ha van mellette valaki, ha egyedül van, és őt lehet kérdezgetni dolgokról, és meglehetősen mókás, hogy tényleg bármiről el tudja mondani, hogy mi a baj vele (például a húslapátot miért nem töröljük le rendesen, neki így sokkal nehezebb elmosogatni). A grill oldal folyamatosan dobálja a csirke oldalt bármivel, és fordítva. Énekelgetünk. Vannak időszakos mondatok, amiktől hangos a konyha, amit szituációtól függetlenül felteszünk egymásnak: "How long?" "Drymop!" "All ríííííght?" "Thaank yúe!" "All over boss!" Az emberek iszonyatos egyéniségek, de az valószínűleg az új helyen is így van. Nálunk a managerek elég sokat foglalkoznak a konyhával, ami többnyire fárasztó, de mégis hiányzott Cookie, aki "ezt nem hiszem el b*ssz* meg" arckifejezéssel figyel mindent, és mégis elégedett, hiányzott Carl, aki megállás nélkül ontja magából az események kommentálását, és pozitív jelzőkkel illetését, Liana, aki mindenkit a keresztnév+vezetéknév kombóval szólít meg dühödten (James Scott!!!). Kész cirkusz az egész, és ettől roppant szórakoztató ahhoz képest, hogy mi a munka.

Az új helyen viszont elképesztő a fásultság. Senki nem szól semmit, még olyat sem, hogy a front szól a konyhának, hogy spéci rendelés van (és persze megjelenik a monitoron, tehát minek kiáltaná, de nálunk kiáltják is, és ettől sokkal hangulatosabb). Életem leghosszabb 9 órája volt, befordítós unalomban, és ebben egyetértettünk Pedroval, aki odáig süllyedt mély depressziójában, hogy már velem is beszélgetni kezdett, témánk pedig a szabadságolási rendszer volt a mekiben, ami mindkettőnkre nézve nagy szégyen.

Mi lesz velem ezen az új helyen? Komolyan megfordult a fejemben, hogy hiába van 10 percre, ha a társaságban ekkora a különbség. És ez nem pusztán érzelmi dolog: ez a munka tényleg az eddigi legszarabb munkám, és sokat javít minőségében, hogy milyen hangulat uralja a konyhát. Na majd ma meglátom, hogy milyen lesz visszatérni az enyéim közé. Lehet, hogy csak túlcsordult bennem a nosztalgia, és a valóság sokkal szürkébb és elviselhetetlenebb.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.