Én. Zseniálisnak tartom. Kifejtem.
A pozitív véleményemnek története van, mert az egész úgy kezdődött, hogy már a nyitó jelenet alatt erősen bele kellett kapaszkodnom a kanapéba, hogy ne menjek ki a konyhába letolni rögtön egy üveg pálinkát nagy káromkodások közepette. Ugyanakkor meredekebb dolgokat is olvastam már az Artúr-mondakörről, semhogy emeletesháznyi elefántokon fanyalogni tudjak. Mivel később amúgy sincsen belőlük a filmben, az egészet fölfoghatjuk úgy is, mint amolyan James Bond-féle "tudd, hogy értsd" helyzet: Guy Ritchie nem akart könyvtárba menni.
Helyette nézett pár jelentetet a Gyűrűk Urából (ebből építkeztek az összecsapások), fölidézte kedvenc jeleneteit a Ravaszból (így született a forgatókönyv), és átlapozta a Hófehérke és a hét törpe képeskönyvét (így készült a képi világ).
Guy Ritchie olyan messzire hajította a szakirodalmat, hogy az megkerülte a Földet, és ezzel tulajdonképpen jót tett, mert így a történetet esszenciális síkra terelte, ami a történelmi filmek első számú lehetséges hibájától mentette meg: az unalomtól. Egyébként sem tudjuk, melyik korban játszódik az Artúr-legenda, így sokkal korrektebb, hogy a rendező egyszerűen egy kisfiú agyával megalkotott egy érát. A 2004-es Artúr film (Antoine Fuqua) például hasonlóan határozottan eldobott mindent a mondából, és az 5. századi Brit-szigetek körülményeiből formálta meg újra, és elég jól működött. Fuqua filmje persze művelődéstörténetileg megalapozottan teszi ezt, és egy létező hipotézist visz vászonra, de ott például valahogy a lényeg sikkad el: miért van létjogosultsága a 21. században is elmesélni Artúr legendáját? Guy Ritchie sem megy túl mélyre, de legalább nem áll meg ott, hogy Artúr egy hős volt, hanem ad egy értelmezést a kerek asztalnak.
Tehát az olifántos jelenet után már nem foglalkoztam a kung fu mesterrel, a bő 1000 év művészettörténeten belül ugráló díszletekkel, egyszerűen csak azt nem értettem, hogy miért csak Artúr hord olyan klassz ruhákat. Artúr ruhái egyébként jól mutatják a film legidegesítőbb vonását: túl sok ponton bontotta meg a mondát.
Artúr ruhája
Artúr ebben a filmben egy közönséges zsivány, aki megtanult boldogulni úgy, ahogy az utca ezt lehetővé teszi, nem lehet egyből páncélos lovagként öltöztetni. Itt van a film egyik pozitívuma: ha logikusan belegondolunk, hogy a legtöbb csecsemőként megárvult és utcán bújtatott herceg mennyire sajátította el az udvari etikettet, arra jutunk, amire a rendező: semennyire. És ha végigvesszük, hogy egy ilyen csecsemőnek mik a kilátásai a túlélésre, megintcsak arra jutunk, amire Guy Ritchie: a poronty vagy puhány lesz, és így nem jelent fenyegetést a törvénytelen királyra, vagy alkalmazkodik és előnyt kovácsol a balsorsából, ő válik az utcák fejedelmévé. Akkor nyilván utcai viszonyok között kell különleges ruhákat hordania, ha Vortigern a király, akkor Artúr a divatkirály, ezt felfogtam. Csak azt sajnáltam nagyon, hogy ehhez a változtatáshoz nem volt elég intelligens a film, mert ha már egyszer közelítjük a legendát a kemény élet logikájához, akkor ki lehetett volna mondani azt is, hogy nem a korona teszi a királyt, hanem az erő. Artúrnak persze meg kell küzdenie szemtől szembe Vortigernnel, de a történet felvillanthatott volna valamit abból, hogy Artúr már menet közben királlyá vált. Csak ugye itt nyal vissza a sok ponton megbontott monda: ha Artúr egy Danny Ocean-szerű figura, akkor a társadalmi vetülettel csak erőltetetten lehet foglalkozni. Jelen esetben úgy, hogy tökéletesen leválik a történetről a mágusok ellenállási mozgalma. Két filmet látunk: az egyikben Artúr megbosszulja az egyik emberének halálát (az örömlányét), a másikban varázslók próbálják megtanítani az Excalibur használatára. Ugyanígy nagyon gyenge, hogy a Vortigern elleni csörtében Artúr összehoz egy rafkós csapatot, ami utal arra, hogy a kerek asztal azért kerek, mert az utcán mindenki egyenlő, viszont a szövetség igazából totál funkciótlan, mert Artúr az Excaliburral tulajdonképpen egyszál maga győz le mindenkit.
A jelenet, ami a film történészi értékét adja
Nem egy ostoba filmmel van dolgunk, mert Guy Ritchie többször is támaszkodik a néző agyára, és nem rág minden egyes dolgot szájba. Itt nincs tipikus Trónok harca szenvelgés gondterhelten a tölgyfa asztalra támaszkodva, ahol a főnök végül a sok értetlen csatlós kedvéért összefoglalja, hogy sárkányok nélkül reménytelen.
Van egy jelenet, mikor az eszkalálódott helyzet miatt raporton levő parancsnok próbálja nyugtatni Vortigern királyt, hogy az ellenállókkal sosem volt gond, a protokoll szerinti eljáráson mindig fennakadtak, úgyhogy Artúrt is előbb-utóbb maga alá gyűri a birodalom mechanikája. Az egész jelenet abszolút klisé: ott a tölgyfa asztal, ott a parancsnok, aki nem érti a helyzet súlyosságát, és ott a sík ideg főnök. Már mozgott a szám, és mondtam volna Vortigernnel együtt, hogy "de ő nem egy akármilyen ellenálló, nála van az Excalibur", de ő csak előrehajolt, és annyit reagált, hogy "Fogd már be a pofád".
Ekkor döbbentem rá, hogy egész életemben olyan történelmi filmeket néztem, amikben az akadémikus adta a szavakat a történelmi szereplők szájába, legyen az katonai vezető, közszolga, uralkodó, paraszt. Miközben a valóság az, hogy a körülmények, a tudás, a kultúra változott, de az embertípusok és az embertípusok ösztönei a mai napig ugyanazok. Ebben a gondolatjátékban elég erős a film, sajnos valószínűleg véletlenül.
Summázva
Nem nagyon fejtegettem föntebb, de ez a film olyan bizarr ötvözés, mint egy szimfonikus zenekaros Despacito cover.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Hefe 2017.08.21. 00:50:47
Hefe 2017.08.21. 00:54:42
Madnezz · http://sorfigyelo.blog.hu 2017.08.21. 05:16:12
wilbury 2017.08.21. 07:35:25
cirkobar 2017.08.21. 08:39:07
azt mondta: