Nagyon delikát téma, nem Orbán Viktorról szól és igazi horror-megvilágosodás. A történelem szerelmeseként eggyel nehezebb külföldön élni, mert hamarabb feltűnik, ha valamelyik történelemből kihagyják a mi kollektív emlékezetünket. Pontosabban az tűnik fel hamarabb, hogy nincs kanonizált történelem, még csak olyan szinten sem, hogy magyar versus külföldi, hanem ahány ország, annyi történelem. Minden országot csak az érdekli a történelemből, ami őt érinti, és ahogy butul a világ, úgy válik egyre ijesztőbbé, hogy a mi történelmünket csak mi ápoljuk, következésképp ha mi elfelejtjük, elvész. A "mi" helyére természetesen oda gondolhatjuk egyenként bármelyik nemzetet, ebben nagyjából sorstársak vagyunk mindenkivel.

Bárhol éltem, olvastam az ottani történelmet, elsajátítottam, automatikusan párhuzamokat vontam, és igazából pont ezek miatt vált olyan fájdalmassá, mikor itt-ott a kanyarban lehetőségem adódott helyiekkel történelmi témákról beszélgetnem, és szembesülnöm a másként tudás tragédiájával. Felütésként nem a saját, hanem Ablonczy Balázs emlékével kezdem:

(Franciaorszában) "Egy közönségből jövő kérdésre válaszolva arra vetemedtem, hogy a magyar kisebbségi kérdés jelentőségét Magyarország és a magyar nemzettudat számára ahhoz hasonlítsam, mintha ma tizenötmillió francia élne a volt francia gyarmatokon és nagyon sok minden hibázna a jogaik körül. [...] Frivolan azt is hozzátettem, hogy pedig ugye a székelyek nem 130 évet töltöttek el azon a földön, ahol élnek. [...]  A hatás leírhatatlan volt. A levezető elnök [...] vöröslő fejjel, kiabálva vont felelősségre és azt kifogásolta, hogy mindenféle hamis párhuzamokat húzogatok, játszom a statisztikákkal és nem vagyok hajlandó tudomásul venni a történelem ítéletét." Ablonczy: Miért pont Trianon

Hogy ne fájjon annyira, két emlékem a bécsi egyetemről:

a) Írek és angolok

Volt egy ír tanárom, aki a Szovjetunióval foglalkozott, de - valószínűleg származásánál fogva - ráosztották a Brit Birodalom története című szemináriumot is, minden szemeszterben változatos problémákra fókuszált ezen belül. Én azt csíptem el, amikor a gyarmatokkal foglalkozott. Talán mondanom sem kell, hogy milyen jóízűen domborította ki a britek "infamous" (mindig ezt a jelzőt használta, a szó "becstelen" jelentésárnyalatában) húzásait. Három angol hallgatótársunk is volt, az egyikük egy indiai témát dolgozott fel, és a prezentációja végén még szót kért, hogy egy személyes vallomást tegyen: megrendítette mindaz, amit a Brit Birodalom történetéről megtudott, mert ők az első világháború előestéjétől tanulták a történelmet részletesebben, a korábbi dolgokról csak annyit tudott, hogy nagy volt a birodalom és kész. Az, hogy milyen durva dolgokat vittek véghez, azt nem tudta, és neki most nagyon felkavaró ez az egész szeminárium, és bár nem azonosul az őseivel, de bocsánatot kér helyettük is. A tanárunk meg ettől rendült meg, megtapsolta az angolt. Én ekkor már harminc fölött voltam, tehát kellően cinikus, és egy harmadik nézőpontot képviseltem azon túl, hogy értettem a helyzet különlegességét: én azt is láttam, hogy az ír tanár "a külföld előtt" ukrán, spanyol, grúz, magyar, osztrák, német hallgatók előtt juttatta a térdeire azt az angolt, a professzor megrendülésében egy életmű beteljesedése volt fellelhető. A nacionalizmus is elő jött belőle az árnyalt gondolkodást díjazó értelmiségi mellett, de a tapasztalatlan hallgatóságnak ez nem tűnt fel. Nekem, magyarnak ez látványos volt: ez olyan volt, mintha egy magyar professzor egy angol egyetemen egy osztrák hallgatót ríkatott volna meg a Habsburgok abszolutista törekvéseivel... Meg az is ott lapult a sorok között, hogy az angol hallgató még nem jutott a történet végére, és még mindig azonosítja az angolt a brittel (mint a legtöbb külföldi). Nem tudja, hogy a brit gyarmatosításban a skótok vitték a zászlót legtöbbször, és a brit identitás az angolnál eggyel tágabb kategória. A skótoknak, íreknek, kimruknak a brit identitás találmánya tette elviselhetővé a Brit Birodalmat, hiszen ha van brit identitás, akkor nem angol megszállás alatt élnek, hanem a saját birodalmukban. De egy angol mit tud erről?

b) Osztrákok és németek

Komolyan ritka pillanat volt, hogy kocsmázni mentem, de volt ilyen is, mégpedig egészen szórakoztató, mert a Bécsben tanuló német csoporttársaim valahogy kívülállónak érezték magukat. Bécset serdülőkoruk Németországában egy elfeledett német relikviának gondolták, ahol megállt az idő 1918-ban (mikor még az osztrákok magukat németnek gondolták), és fájó csattanás volt az ifjú németeknek ráébredni, hogy a bécsi továbbtanulásukkal nem a németség egy elfeledett ősi gyöngyszemét fedezik fel újra maguknak, hanem egy viperafészket. Az osztrákok a németekkel szemben pozicionálják magukat, az osztrák identitás egyik fontos eleme a tudálékos pifkétől való elhatárolódás. (Apró érdekesség, hogy a kimondhatatlanul illetlen és sértő "pifke" szó amit a németekre mondanak, egy Bécsben szolgáló Pifke nevű porosz tábornokról ragadt rá az Ausztrián kívüli németségre az 18. század során. Pifke mindent pontosabban tudott.) Na, és hát az egyik szemeszter végén két osztrák és négy német társaságában találtam magam egy asztalnál, sörrel magunk előtt. Nyilván a történelemről beszélgettünk, és az egyik német megpiszkálta az egyik osztrákot, hogy ja igen, tudja, Ausztria micsoda birodalom volt. Az osztrák azonnal segítségül hívott: igaz-e, milyen jó is volt a K.u.k. Mindkettejüket kedveltem, úgyhogy csak pontosítottam: az a Habsburg-dinasztia birodalma volt, abban a formájában bukásra kárhoztatott, persze valahol tetszetős és menő. Ez az osztrák csoporttársam egyébként egy önérzetes lator volt, és normál körülmények között nem is hangsúlyoznám, hogy osztrák volt, mert többnyire teljesen elmosódtak ezek a kategóriák. De aznap este rendesen kiéleződött a helyzet, mert védeni kellett Ausztria becsületét, és az a beste magyar nem rántott kardot a birodalomért, úgyhogy valahogy a második világháború felé terelte a vitát, ahol a sárba ránthatja a németet. Erre aztán a németek is kijöttek a sodrukból. Ez tényleg egy olyan jelenet volt, ami a világ számtalan csodáinak az egyike: a holokauszt miatt önsanyargató, de önmagát a korrektség apostolaként újrapozicionáló újnémet generáció szembe találja magát a német megszállás első áldozataként tetszelgő a magát nem-náciként pozicionáló csoporttal. Mondom, normál körülmények között ezt egy liberális kontra konzervatív vitaként írnám le, csak extra ízt adott, hogy pont az osztrák csoporttársam volt a konzervatív, a német meg a liberális (nem törvényszerű). Ugye az egész németség attól szenved, hogy a világ bármelyik falujába mennek nyaralni, mindig elmondanak nekik egy hitleres viccet, míg az osztrákokat vagy nem ismerik, vagy a Muzsika hangjából ismert Alpesekről faggatják őket. Mikor a német csajt már az agyvérzés kerülgette, békítő táltosként közbeavatkoztam, hogy elmeséljem, Budapesten micsoda emlékművet kapott a német megszállás. Hogy hát egyfelől igen, a németek katonákkal jöttek ergo megszállás történt, másfelől nem mondhatni, hogy nagy ellenállás fogadta őket meg nem kimondottan a náci Németország ellenfelei voltunk, hanem elkötelezett csatlósai. És hogy a tanulság: fel kell fejteni a történet összetevőit, és a történelem nem fekte-fehér. A német egyből megköszönte az észrevételemet, visszaállt az anitkomintern-paktum, amitől az osztrák teljesen magára hagyatott lett a saját fővárosában, a saját törzshelyén, ahol mindig jól szokta érezni magát, de most megszállta egy csapat német, meg egy magyar csatlósuk, nincs igazság a földön! 

Így jutok el a mondandóm apropójához: a múlt heti Élet és Irodalomban olvastam egy bécsi történelem tanárral (nem szeretem használni a tanárnő szót: olyan szép az eredeti magyarban a semlegesség pl. pék, szakács, lovász, ellenben a németben még a jelentkező is jelentkezőnő. Persze a Kövér László jelenség miatt a tanározásom úgy tűnhet, mintha szőnyeg alá akarnám söpörni a nőket) ám legyen: tanárnővel készült interjút. Teljesen másról szólt az interjú, mint amin én fennakadtam: az árnyalt történelemszemlélet szép példáját adta a nő, felvilágosultság áradt a sorokból. De az előéletem miatt (önhibámból nem lehettem tanár náluk, különböző tapasztalatok a magyar történelem teljes negligálásáról, magyar nézőpontért nacionalistának gondolásról, stb.) a cikk egy félmondata olyan gombot nyomott meg bennem, amitől teljesen kizökkentem a békés világomból. Ez a félmondat így szólt:

"Mindenesetre Magyarország szerepe – osztrák szemszögből, a Monarchia működése szempontjából nézve – meglehetősen alárendelt volt."

Ráadásul igaz állítás. Nade ez: "osztrák szemszögből, a Monarchia működése szempontjából nézve"...

Bécsi tanulmányaim alatt következetesen a "Habsburg Birodalom" (Habsburgerreich) kifejezést használtam, és kínosan ügyeltem arra, hogy ne mondjam Ausztriának. Történetileg teljesen helyes Ausztriának nevezni, ám mivel a mostani államot is Ausztriának nevezik, nem szeretem a HB-t Ausztriának nevezni (néha mégis kicsúszik a számon töriórán).

Ha találunk valakit külföldön, aki futólag olvasott már valamit a magyar történelemről, akkor az jó eséllyel a 19-20. század dolgairól tud ezt-azt. Magyarország Ausztria része volt, de Ausztria feldarabolásával megszületett az önálló Magyarország. Előtte nem volt. Talán nem ennyire direkten, de a fő gondolat Magyarországról ez. A bécsi tanárral készült interjúban is ez köszön vissza: a magyarok rebellis alattvalók voltak, elértek privilégiumokat. 

És nekem tényleg csak attól áll fel a szőr a hátamon ilyet olvasva, hogy rajtunk kívül, helyettünk tényleg senki sem fog emlékezni a magyar történelemre. És mivel idehaza sokan múltcsinálást művelnek, amire igazán nincs szükségünk, engedékenyen hajlandóak lennénk átesni a ló túloldalára, és átsiklani a külföldiek felületessége fölött. Volt olyan tanárom Bécsben, aki a Habsburg Birodalmat a maga valójában tárgyalta, de olyan is volt, aki simán összemosta a birodalmat a mai Ausztriával. Jellemzően olyan kurzusokon, ahol én voltam az egyetlen külföldi.

Talán körbe tudtam járni, hogy milyen tapasztalataim miatt ragaszkodok annyira a nüanszokra, amiket most leírok.

Osztrák szemszög, mint a Monarchia szemszöge, egy nagyon-nagyon durva azonosítás! Amit a Habsburgok műveltek, az egy dinasztikus birodalom építése volt. Nem nemzetállam-projekt volt, hanem egy dinasztia-projekt. A birodalom működtetésében részt vevő osztrák nemesség (és ma is köztük élő leszármazottaik) miatt az osztrákok méltán érzik a sajátjuknak a Habsburgok birodalmát, csak éppen ez egy teljesen helytelen érzés. Ők ugyanis működtették, hivatalokat töltöttek be, de nem az övék volt. Az, hogy a birodalom ekkora lett, a Habsburgok esküvői tették lehetővé, amire a dinasztia olyan büszke is volt (Tu felix Austria nube!), és a dinasztikus házasságok természeténél fogva nem államok összeolvasztása zajlott, hanem államok uniója. Mármint jog szerint. Mert gyakorlatilag összeolvasztás zajlott, és ezt a magyar köznemesség talán (biztosan nem) zsigerileg előre megérezte 1505-ben a rákosi végzéskor (hogy nem választanak többé idegen uralkodót). Ahogyan Luxemburgi Zsigmond országait (Magyar királyság, Cseh királyság, Luxemburgi hercegség, Német-Római császárság stb.) sem nevezzük Luxemburgi birodalomnak, a Habsburgoké sem kellett volna, hogy az legyen. Több ország, egy uralkodó, semmi több. Csakhogy a Habsburgok ezt a nemzetközi környezet változása miatt mégis inkább birodalommá akarták kovácsolni. Engem tehát az zavar, hogy itt az osztrákok akik a 16-18. században modern értelemben vett nemzetként nem léteztek (magyar nemzet sem létezett, magyar királyság nemesei léteztek) egy adott területen, trójai görögökként másznak be a történelmünkbe a Habsburgok falovában. Duplán. Mert egyrészt mikor Habsburgot választottak a magyar trónra, nem azt választották a magyar nemesek, hogy beolvadjon az ország egy épülő birodalomba. Aztán mégis ez történt (első faló). Másrészt azzal, hogy az osztrákok ma kisajátítják a Habsburg történelmet, mindjárt egy múltbéli birodalom birtokosai is lettek (második faló).

Nekünk magyaroknak persze ugyanilyen óvatosan kéne bánnunk a Magyar királysággal, Trianon kapcsán erről itt-ott már lehetett olvasni gondolatokat, hiszen a Magyar királyság neve azt sugallja, hogy ez nemzetállam volt már jóval a nemzeti összetartozás-tudat születése előtt: a magyarok királysága, tehát a miénk. [fülsértő kacaj] A Magyar királyság is egy dinasztikus királyság volt, ami az Árpád-ház törzsi elnevezéséről kapta a nevét: Megyer/Mogyer. Az osztrákokkal szemben annyi jogalapunk mégis van a hosszú múltra, hogy az Árpád-dinasztia fennhatósága alaposan lefedte a magyar kultúrájú lakosság lakóhelyeit, tehát a magyarok más államban ezen kívül nem éltek (de éltek), következésképp a magyaroké volt. De Magyarország csak annyira volt a magyar népé, mint a Népköztársaság. Ez kő keményen az uralkodó dinasztiáé volt, legtöbbünk ősének meg kuss volt a nemzetisége. Attól még én is magaménak érzem, de a tények meg ezek. Az osztrákokra ez szintúgy vonatkozik.

Most hogy ezt tisztáztam, jöhet a külföldről nézett másik félreértés: a magyarok a 19. században privilégiumokat vívtak ki. A bécsi történelemtanár az interjúban nagyon pontosan fogalmaz: "A kiegyezést is legfeljebb a nacionalizmus szempontjából nézzük, amelyben a magyaroknak kivételes helyzetet sikerült teremteniük" - ez nagyon diplomatikus, tényszerűen igaz, sőt, valószínűleg ő is tudja, hogy ez a kivételes helyzet milyen közjogi előzményekkel bírt, mi volt az ötletadó. Kétség kívül nemzeti mozgalom volt ami a kiegyezéshez vezetett, a történelemoktatásunk viszont pont a "dicső múlt" monolitja miatt nem felejti el hangsúlyozni (jogosan), hogy ez nem egy üres "itt élünk, tehát legyen ez a mi földünk" elvű nacionalista mozgalom volt, hanem a vonalvezető az a Habsburgok házassága körüli rendrakás volt. Házassággal megszerezték a magyar koronát, de azt csak ne olvasztgassák be sehová. Más szóval: nem privilégiumokat próbáltak szerezni a 19. század magyarjai, hanem a jogállásuknak érvényt szerezni. Tényleg ki nem szarja le külföldről, de ha erre az apróságra (nak tűnő) nem vagyunk igényesek, akkor semmi nem választ el attól, hogy egy történelem nélküli, 19. század folyamán nemzetté formálódó, majd 1920-ban önálló államiságát elnyerő néppé váljunk. Értem én is, hogy a tényen nem változtat: a GDP nem ettől emelkedik, de nem minden országnak van ilyen hosszú előzménye, és ezt rajtunk kívül senki sem fogja becsülni, nekünk kell emlékezni rá.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.