Nekiálltam az appom ír verziójának, ami egyelőre csak azt jelenti, hogy tanulom az ír történelmet, készítem a leírásokat, hogy ki kicsoda, mi mit jelent az ír tanterv érettségi követelményében. Mókás tény: Nagy Imre is szerepel a nem túl terjedelmes írországi listában (a magyarországi követelmény kb. 900 lexika, az ír kb. 500). Még érdekesebbnek találom, hogy a két ország nagyjából ugyanazoknak a folyamatoknak volt kitéve a 16. században. Később, a magyar reformkor idején is sok párhuzamot lehet vonni, úgyhogy biztosan fogok írni még ebben a témában. Persze még Bese kapcsoltam a számítógépem, már egyből az futott át az agyamon, hogy mi van, ha a jelenkorból is találok párhuzamokat. Bingo! 

De ne bolygassuk a közelmúltat, inkább tárjunk fel nagyobb tendenciákat 500 évvel ezelőttről, konkrét példákat értelmezve. Milyen igazságokat tanít nekünk a múlt?

Magyarország a 16. században

Az ország a terjeszkedő, ereje teljét élő Oszmán Birodalommal nézett szembe, 1526-ban történelmi jelentőségű ütközetett veszített Mohácsnál, ahol az uralkodó is életét vesztette. Ezt trónviszály követte: a Habsburgok is, és Szapolyai János nádor is igényt tartott a trónra. A magyar nemesség felemásan állt a trónkövetelőkhöz. A megosztottságot kihasználva a két trónkövetelő között kettészakadt országból az oszmánok elhódították a középső területeket. A középkori Magyar királyság bizonyos értelemben megszűnt. Mindeközben a vallás minden korábbinál nagyobb jelntőségre tett szert. A muszlimok ellen harcoló keresztény végváriak a vallásuk védelmezőiként adták életüket, de a katolkus Habsburgok elnyomása ellen fegyvert ragadó protestánsok is nemes ügyért: a vallásszabadságért és a magyar rendek előjogaiért, lényegében az abszolutizmus megfékezéséért tettek kockára mindent.

Írország a 16. században

A 12. századi angol-normann hódítások folyományaként Írország keleti partjain, és néhány egyéb kikötővárosában az angol király uralkodott. A 16. században VIII. Henrik angol király megalapította az anglikán vallást, de megkezdte az abszolutizmus kiépítését is. Az abszolutista igények és az anglikán egyház, mint államegyház megalapítása együttesen szülte azt, hogy az angol kormányzat megpróbálta az Ír szigetet jogilag a saját képére formálni. A törekvést az ír nemesek felemásan fogadták: ki lehetőséget, ki a végveszélyt látta benne. Három nagy lázadás leverése révén az angol királyi udvar megszilárdította a fennhatóságát Írország felett, a középkori ír királyságok megszűntek.

Eltérő motívumok #1: kivégzések

Le kell szögeznem, hogy amennyi ír nemest felnégyeltek a 16. században, az alapján semmi létjogosultsága sincs a magyar melankóliának. A Himnuszt úgy ahogy van átadhatjuk az íreknek, mi meg ráhúzhatunk valami vidám nótára, hogy élve megúszták a legnagyobb felkelőink is (pl. Bocskai) a rendbontásukat, jogokat harcoltak ki nekünk, és két hódító birodalom felvonulási területeként ugyan, de jogállásunkat megőrizve jutottunk egészen a modern időkig. Ezzel szemben Írországban még akár püspökök is a bitófán végezhették. Szegény írek nem nyerhettek. Ékes bizonyíték erre a szentté avatás előtt álló Richard Creagh armaghi érsek, akit annak ellenére végeztetett ki az angol uralkodó, hogy az egyházfő világi ügyekben kizárólag az angol koronához való hűséget prédikálta az embereknek, és eszerint is cselekedett. Ezen a fronton makulátlan volt, ennyivel a Habsburgoknál még audienciát is nyert volna egy hasonlóan viselkedő protestáns püspük. De Creagh nem volt hajlandó áttérni az anglikán egyház kebelébe, amit nemzetbiztonsági kockázatként értelmezett őfelsége, és fejét vette.

Eltérő motívumok #2: külföldi segítség

Ez egyúttal hasonlóság is. Első ránézésre különbség: a magyarokat mindenki leszarta, a mai napig nem kapjuk meg az elismerést azért, hogy vendégül láttuk évszázadokon át a keresztény-muszlim rangadót, és megakadályoztuk, hogy már az 1600-as években kebabárus nyíljon a Stefansdom mellett. Így szól a panasz. Az írek ezzel szemben egyrészt hol a spanyol, hol a francia királytól kaptak katonákat, fegyvereket, hajókat, másrészt a pápa is számtalanszor küldött nekik pénzt és fegyvert. Sokszor ez azt jelentette, hogy a külföldön zsoldosként dolgozó íreket hazaküldték a fogadó országból, de nincs ok a cinizmusra: a spanyoloknak alaposan érdekében állt az angolokat minél jobban legyengíteni az ír felkelések támogatásával. Az angolok ugyanis ebben az időben kalózokat szerződtettek spanyol hajók kifosztására, és egyéb módon is próbáltak a spanyolok fölé kerekedni a gyarmatosításban. A franciákat rivalizálás, a pápát pedig az ellenreformáció fűtötte.

De ha ilyen szemmel nézzük, mi sem maradtunk észrevétlenül. Mindjárt 1528-ban Szapolyai Jánosnak felajánlotta a segítségét Szulejmán. Ez már azon a ponton volt, mikor Szapolyai lényegében elbukott, Szulejmán lényegében új életet lehet Szapolyai harcába. Az ajánlat hosszú távon az önálló Erdélyi fejedelemség megszületéséhez vezetett, ára pedig a török hűbér volt. A segítség elég büdös helyről jött, de jött. Ha nem vagyunk ilyen liberálisak, akkor tekerhetünk egyet a tekintetünkön, ugyanazt mondhatjuk el: az oszmán hódítással szembeni védekezés költségeit a Magyar Királyság mellett az egész Német-Római Birodalom viselte a Habsburgok adószedésén keresztül. A segítség elég büdös helyről jött, de jött. 

Hasonló motívumok #1: a bot rossz végén állók

Az előzőt továbbgondolva, kicsit Machiavelli tálalását megidézve: ha egy fejedelem az országát egy nagyhatalom pallosa alatt találja, két dolgot tehet, behódol, vagy segítséget szerez. Egyik esetben sem ő szabja a feltételeket. A behódolásnál a hódító diktál, a segítségkérésnél pedig a segítséget adó. Az írek esetében a segítséget adó segítsége nem az ír ügy győzelmével ért véget, hanem az angolokkal való kereskedelmi egyezmények megkötésével. Ez volt a segítség ára. A magyarok esetében pedig a török hűbér / Habsburg uralkodó elfogadása volt a segítség záloga. A bot rossz végén állóknak nincs valódi választása.

Hasonló motívumok #2: az önérdek vezet

Nem kell igazságot tenni Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd között, de ha akarnánk, akkor nagyon nehéz lenne. Nem meglepő tehát, hogy különösebb erkölcsi dilemma nélkül a legtöbb nemes a saját érdekeinek megfelelően választott a két törvényes király között. A Habsburg uralom a köznemességnek kevesebbet ígért, mint a főnemességnek, így a nádor-aspiránsok, főispánságról álmodozók, Helytartótanács-tagságban gondolkozók alapvetően a Habsburgok mellé álltak. Nem a vallás, és nem is a nemzeti hovatartozás volt a döntő érv. Ugyanezt látjuk az íreknél: bár az angol uralkodónak behódolás az ír nyelv és szokásol elhagyását is megkövetelte, de a földbirtokokat a klán kezén hagyta (hűbéri esküt követően). Ez pedig egyéni belátás szerint sokakat az angol uralkodó oldalára állított, függetlenül a vallástól, vagy származástól. Nem volt ebben sem szégyen, mert sokszor az ír főurak önykéne elleni védekezésként fogadtak hűbéresküt az angol koronának.

Hasonló motívumok #3: Bocskai István és Hugh O'Neill

Bár a két főúr politikai pályafutása nehezen állítható párhuzamba, például perbe fogásuk okán sem, de a perbe fogásuktól fogva hasonló logika mentén zajlottak a dolgok. Hugh O'Neillt nem alaptalanul fogták felségárulási perbe, hiszen bár nem személyesen, de elrendelés-ügyileg köze volt néhány angolbarát nemes meggyilkolásához, és köze volt ahhoz a csoporthoz is, amelyik 1593-ban nemcsak felkelést robbantott ki, de még a spanyol királlyal is tárgyalni kezdett a segélyezésről. Bocskai István ezzel szemben egy jámbor református főnemes volt, egyetlen bűne gyakorlatilag az volt, hogy a törökök ellen sok éve háborút vívó uralkodónak pénzre volt szüksége, és ezért egyik protestáns főnemest a másik után fogták felségárulási perbe, birtokelkobzás terhe mellett. A per is máshogy zajlott a két úr esetében: Hugh O'Neill megjelent a peren, és kapcsolati hálóját, valamint a fennálló törékeny helyzetet kihasználva szabadon távozhatott a tárgyalásról. A törékeny helyzet konkrétan az volt, Hugh O'Neill letartóztatása olaj lett volna az egy már egyébként is kirobbant vidéki felkelés tüzére. Ezzel szemben Bocskai Istvánnal szemben elrendelték a letartóztatást, amit ő hajdúk felbérlésével próbált kivédeni - sikerrel.

De Hugh O'Neill is ugyanazt szűrte le, mint a mi Bocskai Istvánunk: jobb lesz fegyvereseket gyűjteni, és ellenállni a korona akaratának. Nem megbántva Bocskait, vagy O'Neillt, de azt is hangsúlyoznám, hogy nem kizárólag valami nemzeti eszme vezette őket a szabadságharcukban, hanem a személyes szabadságuk veszélybe kerülése. O'Neill háborúja 1593-1603 között zajlott, Bocskaié 1604-1606 között. 

Eltérő motívumok #3: végkimenetel

"Ne várj semmit, nem ér csalódás", tartja a bölcsesség, és Magyarország esetében ez igaznak is látszik. Szabadságharcnak nevezzük a Habsburgok elleni küzdelmeinket, és emiatt csalódottan summázzuk, hogy bizony elbuktak a küzdelmeink. Nos, ha figyelembe vesszük, hogy a szabadságharcok csak a tét fokozása kedvéért, egyfajta tárgyalási pufferként dobták be a trónfosztást (gyakorlatilag függetlenség kikiáltását), akkor inkább csak felkelésnek nevezzük a felkeléseket, és sikeresnek mondhatjuk őket. Ugyanis a legtöbb felkelésünk elérte a meglévő jogaink biztosítását. Ezzel szemben az összes 16-17. századi ír felkelés azzal végződött, hogy a lehető legtöbb főkolompos fejét az angol uralkodónak ajándékként elküldték a dublini helytartók, az ír szokásjogot pedig a katolikus vallással együtt küldték a pokolra. Más szóval az ír felkelések célkitűzéseit nemhogy részben nem sikerült elérni, hanem olyan jogfosztás és vérfürdő követte, aminek láttán még a balkáni népek is adomány- és aláírásgyűjtésbe kezdtek volna.

Hasonló motívumok #4: a vallás a hatalom furkósbotja

Bese csapjuk magunkat, de a vallással is tisztelenttel bánjunk: míg a vallás követői őszintén és személyes áldozatokat hozva élik itt-ott életüket, a politikai vezetők hatalmi célokra használják az egyházszervezetet, vagy magát a vallás éthoszát. Az anglikán egyháznak vannak hívei. Nevethetünk rajta, hogy ezt csak a feleségétől elválni akaró angliai Kim Dzsongun ámokfutása eredményezte, de valójában az anglikán egyháznak a tanítása a többi protestáns vallás újításait fontolja meg, és tűzi zászlajára. Most, hogy megadtuk a tiszteletet ennek a protestáns csoportnak, adjuk meg a tiszteletet a katolikus Habsburgoknak is. Isten nagy terhet tett a Habsburg uralkodók vállára: nem pusztán a muszlim előrenyomulást kell feltartóztatniuk, de az alattvalók lelkét egy nyugatról jövő veszedelem is tizedeli: a protestantizmus. 

Most, hogy mindkét vallásnak megadtuk a tiszteletet, jöhet a fekete leves. A Habsburgok nagyon élték a katolikus hitet, de a protestáns alattvalók vegzálásában gond nélkül megtaláljuk a politikai indítékokat is. Alapjáraton anélkül is el tudtak menni áldozni a vasárnapi misén, ha nem üldöztek hét közben protestánsokat, de anyagi okokból a tizenötéves háború idején mégis megtalálták a lateráni zsinat odavágó határozatait. Mivel a török elleni harc igen drága volt, ugyancsak meg akarták keresztelni a gazdag reformátusokat, birtokvesztés terhe mellett. Az angol uralkodók hasonlóképpen: szegény VI. Edward nem nagyon tudott mit kezdeni elődje, VIII. Henrik újdonsült egyházával, de utódja, I. Erzsébet megtalálta a politikai hasznot benne. "Most majd elválik a szar a májtól" jelleggel kényszeríteni kezdte az íreket (és mindenkit), hogy térjenek anglikán hitre. Amelyik felsővezető ellenállt, azt - a pokoltól megvédendő - különböző kezelések alá vették. Ha nem sikerült a kezelés, mehetett a páciens a pokolba. Mi volt ebben a politikai haszon? Egységesíteni lehetett az államot, szűkíteni a nemesség jogait, növelni az uralkodó hatalmát.

A blogposzt elején egy folyóparti képet tettem, és ide az aljára is egyet. Az egyik kép a Dráva melékágában készült, a másik a Barrownál. Mindkét folyó partján egyedi fák sorjáznak, de mindkét folyó partján vízparti társulást látunk. Mindkét folyó más égtáj felé folyik, de midkét folyó lefelé folyik. Nem állítom, hogy az ír és magyar történelmi párhuzamok azt jelentik, hogy ennél mélyebb hasonlóságok is vannak a két ország társadalma között, mert az írek meglehetősen különböznek attól, amilyen kép róluk Magyarországon él. De pont ettől érdekes kitapogatni azokat a történelmi dolgokat, amik hasonlóan történtek, mert így közelebb kerülhetünk azokhoz a szabályszerűségekhez, amik az emberi társadalom sorsát alakítják.

Igyekszem a hátra lévő századokról is minél hamarabb írni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.