Figyelembe véve, hogy milyen mocsok idő van ma, ketten is traktáltak az autóm megjavításával. Hazaúton az acélszürke pocsolyák és a szántókon elnyúló átmeneti tavak fodrai, a széllökések és a vízpermet meggyőzött arról, hogy annyi év után végre dióhéjban írjam meg magyarul is, amit annak idején az Aleut-szigetekről összegyűjtöttem. Az ember ezek után valahogy másként tekint az esőben biciklizésre, vagy az időjárás egyéb kellemetlenségeire.

Az Aleut-szigetek egy szigetív, ami Alaszka és a Kamcsatka-félsziget között húzódik. Videókat, képeket nézegetve, valamint a szigetek történetét olvasva hamar kialakul az emberben az a meggyőződés, hogy egy lakhatatlan környezetről van szó, mégis az orosz gyarmatosítók érkezésekor virágzó kultúra és 23 ezer fős népesség uralta a szigeteket. Hogy mennyire embert próbáló vidékről van szó, azt elárulja a tény, hogy miután az őslakosok száma a 1831-re ezer főre csappant, a 2010-ben is még csak 3-4 ezer fős közösség lakta és a kontinentális bevándorlók sincsenek sokkal többen. Összesen 8 ezer fő lakja a szigetcsoportot, és súlyos alkoholizmus, depresszió valamint öngyilkossági ráta vet árnyékot a bolygónk egyik legizgalmasabb vidékére.

Régen minden jobb volt

A közhely ezúttal igaz: mikor az 1700-as évek végén megérkeztek a környékre az első európaiak (oroszok), a mai lakosságnál háromszor nagyobb népesség fogadta őket. Nagyon kíváncsi és barátságos emberek voltak az őslakók kezdetben, de rögtön az első orosz-aleuti incidens után az aleutiak három orosz hajó legénységét lemészárolták. Évtizedekkel később csak egy nagyobb próbálkozásuk volt az európaiak elűzésére, aminek leverésekor az oroszok úgy irtották a szigetlakókat, mint a fókákat. Ekkor nagyjából ezer főre zsugorodott a lakosság száma. Évtizedekkel később az USA megvásárolta Alaszkával együtt a térséget, és a 19. század végén begyűrűzött az Aleut-szigetekre is az iparosodás. A helyi saját felhasználású halászatot felváltotta az ipari halászat és konzervgyártás, a nyomorúságos veremlakásokat felváltották a kontinentális házak, a bennszülött kultúra pedig hirtelen értelmetlenné, fölöslegessé és akadállyá vált.

Az Aleut-szigetek meglehetősen zárt világ volt: az oroszok előtt néhány japán kereskedővel találkozott a kultúrájuk, valamint a szárazföldhöz közelebbi szigetek lakói tudtak az alaszkai népek létezéséről. De a szigetek nem kínáltak a kereskedők számára semmit, ami a szárazföld partján ne lett volna elérhető, így tulajdonképpen tízezer éven át élték az életüket az aleutiak viszonylagos változatlanságban.

Európai szemmel nézve az aleuti kultúra nagyon hasonlít az inuit kultúrára, és elintézhetnénk egy legyintéssel, hogy szóval ők is zord körülmények között voltak képesek gyarapodni, de monumentális építmények híján nem tudunk rájuk másként tekinteni, mint az emberiség extrémsportolóira. Ehhez képest meglephet minket, hogy az aleutiak mumifikálták halottaikat. A mumifikálás technikája nem volt olyan kifinomult, mint az egyiptomiaknál, és a múmiát sem övezték olyan látványos külsőségek. A szervek eltávolítása után száraz füvekkel tömték ki az üregeket, majd zsugor pózban összekötötték a testet, és betették egy patakba. Itt a hideg és mozgásban lévő víz apránként kimosta a zsírt a testből. Ezután egy meleg barlangban kiszáírtották a halott testet, száraz bőrbe és ruhákba bugyolálták, és fellógatták a barlang mennyezetére. Az erre alkalmas barlangokba több múmiát is temettek.

Aleuti különlegességek

Őszintén meglepődtem, mikor Jochelson tiszteletes fotóit megláttam, amiket az 1930-as években készített. A lelkes misszionárius néprajzos igényességgel dokumentálta az akkor még archaikus életet is élő őslakók világát. Mivel az 1760-as évektől az oroszok is készítettek néhány hasznos feljegyzést, tudhatjuk, hogy Jochelson atya fotóin nem az iparosodás vívmányait utánzó eszközöket látunk, hanem tízezer év tapasztalata által kialakult tárgyakat. 

Először is ott van a kajak, amit az Aleut-szigetek első lakói 15 ezer évvel ezelőtt vittek magukkal, pontosabban amikkel megérkeztek. Nem állíthatjuk, hogy ők találták fel a kajakot, de azt igen, hogy mióta ember él az Aleut-szigeteken, kajakozik is. A kajakozáshoz kapcsolódóan három fejlesztés viszont meglephet minket (ezekről sem állíthatom, hogy aleuti találmányok). Az egyik a kajak szoknya, amit gumi és műanyag híján fókabőrrel és bőrzsineggel oldottak meg. Hiszen az óceán viharos, és vízzel teli kajakkal nem jut messze az ember.

A másik két érdekesség a szemellenző, amit a napsütés ellen használtak, illetve az esőkabát, ami első ránézésre műanyag volt, valójában sirálybélből készült. Ezek mindegyike mesteri anyaghasználatot igényelt, különösen a szemellenző, ami hajlított falemez. Engem mindig az ejt ámulatba, hogy ma könnyedén készítenek az asztalosok egy miliméter vékonyságú fa szeletet, de ugyanezt megcsinálták kőkorszaki eszközökkel is az Aleut-szigeteken. A napsütés ellen pedig "napszemüveget" is csináltak. Az Északi vizeken c. sorozatban lehetett látni ilyet a grönlandi bennszülötteken, de én úgy tudtam, hogy a "polárszűrős napszemcsi" az aleut találmány. Az eszköz lényege, hogy egy szemüveg formájú falemezen keskeny vízszintes hasadékot készítenek, és azon át néznek. Így a víz hullámairól különböző szögben visszaverődő napsugarakat megszűrik.

Az emberi alkalmazkodás csodája

Mikor biciklis ételfutár voltam évekkel ezelőtt egy téli időszakban, hamar megtapasztaltam, hogy a zord körülményeket megfelelő felszereléssel elviselhetővé lehet tenni. Tanulságos, hogy azóta sem sikerült tökéletes ruházathoz hozzájutnom, pedig a gyártulajdonosok az ipari forradalom elmúlt 200 évének minden találmányát latba vetve keresik a vásárlók kegyeit. Én mégis úgy érzem, hogy a legjobb az lenne, ha magamnak készíteném el a felszerelésemet. Egyik dolog, amin változtatnék, hogy a láthatósági esőponyva a hátizsákomon olyan anyagból készülne, ami nem ázik át. A másik dolog, hogy a kamásli, amit a cipőmre húzok, szintén nem ázna át, vagy nem vezetné be a cipőmbe a vizet. Nem azt állítom, hogy ilyeneket még nem gyártott a kapitalizmus, hanem hogy rengeteg félfunkciós szeméttel lepik el a bolygót, amik ráadásul le sem bomlanak. Az aleuti sirálybél-dzsekit ha ki kéne dobni, könnyedén lebomlana.

Visszatérve a csodára, az aleut-szigetek őslakói nem érhették be félmegoldásokkal. Tizenháromezer éves kultúrájuk a folyamatos küzdelemmel telt, ami viszont a tevékenységek nem túl széles skáláját vonultatja fel. Magyarul, azt a 7-8 dolgot, amit évezredek óta csinálnak, azt rendes célfelszerelésben teszik. Mert a melléfogás olyan luxus, amiért halál jár.

A szigetív a mérsékelt övezetben fekszik, de egy speciális hőmérsékleti anomália (Aluetian Low) miatt a térségbe betörnek a sarki szelek, heves hózivatarokat hozva magukkal. Amit ugyan kiolt az óceán 5-10 fokos "melege", de attól még a szeles idő nem kedvez sem a növényeknek, sem a mozgó lényeknek. Ha nincsenek hózivatarok, akkor a délebbről érkező légtömegek hűlnek a harmatpont alá, és megindul a felhő- és ködképződés, így az Aleut-szigeteken az egyik legkisebb a napsütéses órák száma. Emiatt nem igazán nőnek errefelé fák és bokrok. Magyar emberként lehet, hogy nem esik le egyből, hiszen a nomád honfoglalók sem erdőkben tengették életük nagy részét, de egy olyan világban, ahonnan kompletten hiányoznak a fák és a bokrok, miből rakunk tüzet? És ha nincs tűz, hogyan főzünk, hogyan fűtünk?

Az ábrán, amit készítettem, feltüntettem az uszadékfát, mint erőforrást, de nem kell túlértékelni a jelentőségét tüzelési szempontból: az uszadékfa kalóriatartalma nem túl nagy, és maga az uszadékfa eleve nem olyan gyakori arrafelé, hogy 23 ezer ember fűtési igényeit kiszolgálja. Az uszadékfát építésre használták.

A növekvő aggodalmamat átmenetileg lecsillapította, mikor eszembe jutott, hogy egy vulkánossággal tarkított szigetívről van szó, tehát megtalálhatók a vulkanizmus kísérőjelenségei: a mofetták, szolfatárák és fumarolák mellett a meleg vízű források is. De hamar megtudtam, hogy az aleutiak évente csak néhány alkalommal kerestek fel ilyen meleg vizű forrásokat, és egészen konkrétan hidegben éltek. 5 fokban ők is fáztak, ilyenkor hazamentek a kis lyukukba, ami nem degradálás, hanem szó szerint értendő. Nyilván egy hatalmas törzsi csarnok megépítése nem lett volna megoldhatatlan semelyik évezredben, de ha egyszer nincs tüzifa, akkor érdemes olyan méretű légtereket kialakítani, amilyet egy család pusztán a lélegzetével "ki tud fűteni" 15-18 fokosra. És figyelembe véve a süvítő északi szeleket, egyáltalán nem gond, ha ez a légtér nem dacol a semmi közepén az elmekkel, hanem egy földbe vájt verem, ami fölé szerény kupolát emelnek bőrből, fűből és uszadékfából.

Mikor az első orosz misszionárius megérkezett a környékre, és meglátta ezeket a siralmas veremlakásokat, hirtelen úgy érezte, hogy nemcsak a Mennyek országába jutás mikéntjére kell megtanítania ezeket a primitív lényeket, hanem a földi mennyország kialakításában is segítenie kell. Elsőként persze a saját házát építtette meg, de azt még megtették az Oroszamerikai Vállalat munkatársai. Az irigylésre méltó komfortos építmény, ami az ősember állatias posványából volt hivatott kiemelni az aleutiakat, elsősorban feladatot rótt a közösségre. Ezt ugyanis nemcsak javítgatni, hanem fűteni is kellett. A túlélésért folytatott küzdelem üres perceiben tűzifát gyűjteni Isten emberének. Úgyhogy a páter nem volt túl népszerű, hiszen a környék összes uszadékfáját csak úgy tűzre vetette. Mennyi napellenző, kajak és veremlakás készülhetett volna belőlük!

Az aleutiak tehát nem fűtöttek, de nem is igen főztek. Az ünnepszámba menő melegvizes fürdőzéshez hasonlóan évente csak-egyszer kétszer készítettek főtt és sült ételeket, de ezt sem tűzön, hanem forró lávakövön, a már említett vulkánoknak köszönhetően. Ha a szusira gondolunk, a nyers hal nem olyan rossz eledel, ráadásul errefelé volt lazac bőven.

Ha még egy rövid pillantást vetünk a fenti ábrára, akkor megéri leszögezni, hogy "és ennyi elég volt egy népnek ahhoz, hogy virágozzon". A különböző színű füvekből mintás szőtteseket készítettek, olyan finomságban, hogy csodájára jártak az 1920-as évek Amerikájában. A falemezek deformálásának mesterei voltak, simlédereiket tarkára festették, vadászeszközeik a legegyszerűbb anyagokból a legtökéletesebb módon készültek. Rájöttek a mumifikálás titkára. Gazdag hiedelemviláguk volt és a társadalmukat mindenféle zsarnoki uralom nélkül tudták működtetni évezredeken át.

A fűtés és a tűzön főzés igényének kizárásával az aleutiak számára a kulcskérdés, az életüket rendező kérdés a vadászat maradt. A vadászat volt a cél és az eszköz is: mint a magyar disznóöléseken, ők is az utolsó porcikáig mindent felhasználtak az elejtett állatból (pazarlásra ott végképp nem volt lehetőség). Vadászat nélkül nincs alapanyag, alapanyag nélkül nincs vadászat.

Az őslakosok sorsa

Primitív hippi-húzásnak tűnhet, hogy idillinek állítom be a nyomorúságos körülmények között élő bennszülöttek életét, és mindennek a teteje, hogy az ipari forradalom begyűrűzésével magyarázom a szigetlakók hanyatlását és depresszióját. Valóban, ha a teljes történetet felsorolnám itt, találnánk számos dolgot, ami árnyalja ezeket az állításokat, de mindezek után pedig ha egyenleget vonunk, kivételesen mégis azt láthatjuk, hogy ma az Aleut-szigetcsoport nem tud annyi embernek életet biztosítani, mint régen, és ez az élet keserűbb, mint régen.

Először is azt vehetnénk észre, hogy egy bizonyos életszínvonal fölött borzasztó energiaköltségessé válik az élet az Aleut-szigeteken. Házak építéséhez eleve importálni kell anyagokat, és azok fűtéséhez tüzelőt. Aztán a meleg, fűtött házból kimenni az 5 fokba fókára vadászni, vagy tengeri halakra vadászni a dermesztően hideg fröcsögő óceánra rendesen nyomás alá helyezi a pszichét, és az ember hamar elgondolkodik, hogy nem kéne-e inkább olyan helyre költözni, mint mondjuk Kalifornia. Annak idején az oroszok sem maguk vadászták a prémfókákat, hanem az aleutiakat kényszerítették rá, magyarul a munkát kiszervezték. Később, ahogy a fókaprém kiment a divatból, és a királyrák, tonhal és más egyéb tengeri finomságok fogyasztása globálisan nagyobb méreteket öltött, újabb munkalehetőséget kaptak a bennszülöttek: mehettek dolgozni a halászhajókra. Egy őslakosnak a fent ecsetelt életmódjával, beállítottságával és vagyonával esélye sem volt, hogy a kapitalizmusba bekapcsolódjon, így óhatatlanul csak alkalmazott lehetett őseinek a sokrétű halásztudásával a háta mögött. Amire semmi szükség sem volt.

Bálnát például úgy vadásztak az aleutiak, hogy mérgező lándzsahegyet vágtak a vízi emlős hátába, és életüket mentve eveztek órákat vissza a szigetük irányába. Ott aztán partra szálltak, és imádkoztak. Minden nap megnézték, nem sodorta-e partra a tengeráramlat a dögöt. Ez egy pazarló és primitív mód a bálnavadászatra, mondhatnánk, és mondták is a misszionáriusok, bálnavadász-kapitányok és más okos emberek. De vegyük észre a tudást: ismerték a bálnák vonulási útját, tudták, milyen méreg végez egy akkora testű állattal, tudták, honnan hová mozog az óceán vize, és tudták, hogy hány napig érdemes várni. Azt is vegyük észre, hogy egy-egy bálnavadászat célja nem az volt, hogy a világpiacot ellássák, és palotát építsenek maguknak, hanem hogy a zsírjából mécsest gyújthassanak a "passzívházukban". Ha a bálnatetem nem érkezett meg, úgy vélték, a bálna nem tartotta őket méltónak arra, hogy ők egyék meg. Az emberek helyett megették a tengeri ragadozók. Ezen a ponton nem szeretném tovább romantizálni, mert a misszionáriusok beszámolói alapján korántsem voltak ennyire öko-tudatos, alázatos lények, hiszen ők éppolyan emberek voltak, mint mi. De nagyon tetszik, hogy ezek szerint mint ilyen élőlények, mi is képesek vagyunk zord körülmények között olyan szinten ellenni, hogy évezredek múlva a leszármazottaink jól ellegyenek ott.

A szemináriumi dolgozatom, ami alapján összeszedtem itt néhány gondolatot, 50 oldalas lett, úgyhogy bárki elhiheti, bőven van még miről írni, a második világháborúról, a kékróka-telepekről, az oroszok érkezéséről vagy kivonulásáról, az aleutiak autonómia-törekvéseiről, 21. századi kezdeményezéseiről, az ottani haliparról, az éghajlatról és még millió dologról, de visszafogom magam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.