Felidézem a pillanatot, amikor a nővérem lerántotta a leplet a karácsonyi angyalkáról. A saját szememmel láthattam, amint a bátyám pakolja be az ajándékokat a fa alá. Nővérem hozzáfűzte, mikor hitetlenkedtem: "És nem tűnt fel, hogy Húsvétkor sosem jön velünk Andris a kálváriára?" Szólt a csengettyűszó, hurrá, itt járt az angyalka, de már homályos előttem, hogy akkor is olyan rögeszmés voltam-e már, hogy minden racionális, empirikus és akadémiailag bebetonozott tény ellenére a saját világképemhez ragaszkodtam, vagy pedig az történt-e, hogy hittem nővérem bizonyításának és a szememnek, és egy világ omlott össze bennem.

Ma leszek utoljára a Megasztárban a tévében, úgyhogy okvetlenül meg kell szólalnom. Előtte megvárnám Pici, Sándor és Tamás véleményét, különben mit mondanék? Úgy járnék, mint mikor Jim Morrison Magyarországon járt - én ott voltam - és Jim Morrison őrjítően jól nézett ki, de olyan izgató módon, és szegény Jimmy fellépése teljesen erőtlenné vált, mert nem tudtam mit előrekiáltani a színpad mögül. De aztán adtam egy interjút a sajtónak, amiben megvédtem Jim Morrison jóhírét, így a budapesti fellépését végül nem aposztrofálták katasztrófálisnak az újságok. A jelenlegi Megasztár-jelöltek is kicsit erőtlenek, így néhány döntőnek csak a második felén vettem részt, hogy ne nyomja el őket a ragyogásom. Mert igazán megérdemlik, hogy rájuk is felfigyeljen az ország, mert tulajdonképpen fantasztikusak. Azt kell, hogy mondjam, hogy elképesztően fantasztikusak, bárki bármit mondjon. Bárki bármit mondjon, ezeknek a megasztár-jelölteknek jó a hangjuk, és itt van a helyük a megasztárban, egyet kell, hogy értsek Sándorral. Remélem ti is láttátok őket, és nem csak engem néztetek.

Meg kell jegyeznem, hogy sajnálom a fiatal fiúk kiesését, mert egészen addig, míg Kökény Attila le nem fogyott nem volt kit bámulnom. A múltkori adásban meg is dícsértem: "Attila, te egy megasztár vagy." Igen. Nem vitás, hogy nem jutott volna idáig a véleményeim nélkül, de megtette az utat, és ezt becsülöm benne. Becsülöm benne a megasztárságot is, és hogy végre kilépett a bárénekes szerepéből - jóllehet én még picit kihallom a bárénekest belőle, de ez az ő stílusa, őbenne ezt szeretjük, ne is akarjon megváltozni. Attila nyer, vagy nem, ő a megasztár. Reni is egy akkora egyéniség, csak úgy süt le a színpadról, és én csak ülök, és nézek, ki ez a díva? Melinda is egy akkora egyéniség, hogy nagyon. Egy díva elevenedik meg benne. Lakatos Yvette kár, hogy kieset, mert egy akkora egyéniség, mikor megjelenik a színpadon, csak úgy dől belőle a dívaság, ő már a második elődöntőben megasztár volt. Annácska pedig kicsi kora ellenére akkora egyéniség, hogy már az előválogatón a színpadra termett, ő egy kis díva, egy kis megasztár.

De rohannom kell, mert fel kell tűnnöm mindenhol. Vígszínház, külföld, díjátadó, tudjátok ez a sok kényelmetlen meghívás; rózsákat az öltözőmbe szíveskedjenek, ennyit megérdemlek, hogy ne fárasszanak vele személyesen!

UPDATE: a döntőn készített képeimet hamarosan feltöltöm. A sok aplitudió MEGA kihívás elé állított, nem megy most megagyorsan, de megaigyekszem.

Belecsapva a közepébe: mikor este nyolckor a menedék bejáratánál dideregve, vizes-fagyott nadrágban és bakancsban már három órája lélegeztem be a tábortűz füstjét, komolyan gondolkozni kezdtem azon, mi lesz, ha elkábulok és megfagyok.

Nem lesz csöpögős.

Tavaly szinte egyáltalán nem volt időm blogolni, de egyébként sem írtam volna sokat, mert lehet róla tudni, hogy az enyém. Mert tanárként nem fenékig tejfel az élet. Az életem mások számára természetesen ugyanolyan érdektelen, mint azelőtt - kivéve, ha van valami különös. Úgyhogy az érdektelenség megőrzése érdekében minden különöset mellőznöm kellett. Most, hogy már keményebb vagyok, mert már egy teljes tanévet lehúztam, és mert már nem vagyok egyetemi polgár többé, meg mert szakállat is növesztettem, most már nem tart vissza semmi attól, hogy írjak dolgokat. Egyébként is sikerült elaltatnom a diákok kíváncsiságát, most már én is csak egy vagyok a sok közül, nincs már meg az újdonság ereje, úgyhogy kissé ernyedten-szottyadtan ugyan, de visszatérek ide, közepesen kicsi reményekkel.

Annak idején úgy gondoltam, hogy gondolataim megalapozatlanok ugyan, de a világegyetem nem nélkülözheti, így okvetlenül blogolnom kell. Mindenről be kell számolni, ami az agyamon átcikázik. Sokszínűség, dinamika, humor, frissesség - ezek voltak vezérlő csillagaim... aha...

Nagy reményeket fűztem a blogomhoz, hiszen sokkal szívesebben olvastam a sajátomat, mint másokét. Ezért nyilván értetlenül álltam az előtt, hogy nem növekedett az olvasótáborom egyáltalán. Ezért ezt a blogot többször meg akartam szüntetni. A legjobbnak azt gondoltam, ha újrakezdem névtelenül, és újra is kezdtem legalább háromszor, és indítottam tematikus blogokat (Véleményvezér, Vastagbőr, Napirajz, Cápa blog, stb.), amik azóta berohadtak rendesen, ezúton is elnézést kérek a blog.hu-tól, nem tudom törölni őket, mert elvesztettem a jelszavakat. [nem, nem, igazából 3 másik blog az enyém, ha valaki komolyan próbálna venni]  Ez a blog viszont bírja még anélkül is, hogy írnék bele, úgyhogy rászolgált a figyelmemre.

Annál is inkább, mert bőven van miről írni. Igaz, hogy még egy hónapja is úgy tűnt, hogy annyi blogolni valóm van, mint egy oszlopos szentnek,

de én tévedtem. Azért mégiscsak van legalább annyi, hogy hetente-kéthetente megremegtessem a webet (khm...), vagy érdemes legyen írni.

Szerintem pár nap múlva jön is az első ilyen, elvileg addigra megírom a fagybanéjszakázás-projectet, fényképekkel, úgyhogy ne menjetek messzire!

Az új tanári életpálya-modell... a magasabb jövedelem méltányos, mert a jelenlegi nem az. Erről nem nyitok vitát, aki nettó 100 alatt keres, tanár-nem tanár, az éh- és lakbérért dolgozik. Kell-e keresni más munkát? Kell. És akkor ki tanít? Senki. Az jó? Nem. Vita lezárva.

Viszont a másik dolog, az a minősítéses ügy már olyan, ami sokkal izgalmasabb tanárként, mint külső szemlélőként. (Ja, másfél éve tanár lettem ám tényleg! Diploma, minden.)

Egyrészről biztató, hogy cselekvőképes kormányunk van, másrészről aggasztó, hogy nem tudunk evolúciós ugrást tenni. Ugye diktatúrából kilépve diktatúrában nevelkedettek neveltek minket. Mi másra vágyódnánk, ha nem határozott szavakra, erős iránymutatásra? Egyszer talán majd arra vágyunk, hogy a saját szavunk legyen határozott, de most még nem.

Milyen jó, hogy két év után pedagógus I. lehet az ember, utána meg pedagógus II., aztán mesterpedagógus, meg tudóstanár! Vizsgák, minősítések garantálják, hogy az adott tanár jó, és hogy a gyerekekkel amit művel, épületes. Szabvány. Minőségbiztosítás. Csavaranya lehet a tanár, és rácsavarhatják bármelyik iskolára, jól szolgál majd mindenütt, bekapcsolódik a munkába akár év közben is, csak a neveket kell megtanulnia. A módszer, a tananyag, a tanítás, a stílus ugyanolyan lesz, ha minden jól megy. Egyszerűen rend lesz. Végre rend lesz, nem kell foglalkozni a hülye oktatásüggyel!

A magam részéről viszont kétlem, hogy a minősítés hatékony lehet: bármilyen tanár is vagyok, még tolerálnak a szülők, a diákok és a kollégák, mégis az államvizsgán kettest kaptam pedagógiából. Mondjuk az azt jelenti, hogy átmentem, de akkor egyértelműen fogalmazok, nem szerénykedek. Nem vagyok rossz tanár, mégis rossz vagyok pedagógiából. A minősítés viszont még ezzel együtt is jó lehet. Kicsit olyan mint a tüdőszűrés.

Egyetlen dolgot nem fogok elviselni: a kötött szisztémát. A vastüdőt. A megszabott pulzusszámot, a kiszámított lélegzetet. Élek, más vagyok, hozhatok még újat is.