Belecsapva a közepébe: mikor este nyolckor a menedék bejáratánál dideregve, vizes-fagyott nadrágban és bakancsban már három órája lélegeztem be a tábortűz füstjét, komolyan gondolkozni kezdtem azon, mi lesz, ha elkábulok és megfagyok.

Rövid előtörténete a dolognak, hogy két diákom kért még tavaly, hogy legyenek túlélőtáborok, és igazából ők már próbáltak ilyet szervezni, de egy tanárnak ez mégiscsak könnyebb. Mondtam, hogy rendben, mégsem csináltam semmit, ők viszont egyszercsak szóltak november végén, hogy tanár úr, menni kéne. Kitűztük az időpontot: kaptam három hetet, hogy lelkileg felkészüljek a dologra. Nem mondanám, hogy sikerült. Egyrészről földrajztanárként minden kirándulásos kezdeményezést minimum támogatnom kell, másrészről nem vetem meg a kényelmet és a semmittevést, csak erről nem szóltam senkinek.

A terv a következő volt: hálózsákkal, derékaljjal, gyufával és baltával föl a hegyre, egészen pontosan a Gerecsébe, az Öreg-hegyre, Bajót mellé. Sötétedésig tüzifagyűjtés és menedéképítés, aztán paprikáskrumpli főzés, sztorizgatás, alvás, reggel közeli barlang (Jankovich) felkeresés, szalonnasütés, összepakolás, füstösen hazautazás busszal. Kis kiegészítéssel ez meg is történt. Aznap este ott mínusz 8-9 fok volt.

Meg kell hagyni egyébként, hogy a helyszín megdobogtatta a szívemet, ha valaki nem tudná mi az a vetődéssel kialakuló hegy, vagy mi az a sasbérc, vetőlépcső vagy vetősík, az itt anélkül hogy bárki bármit szólna, nyilvánvalóvá válna.

Az nagyon kedvező volt, hogy aznap nem hullott csapadék, ugyanis a menedék amit építeni akartunk, nyitott volt, így a hó és az eső egyaránt kellemetlen lett volna. Másik kedvező dolog az volt, hogy a korábbi napokban lehullott hó nem olvadt el, úgyhogy 10-20 centi hó várt minket, amiből már lehet hőszigetelő burkolatot összehordani viszonylag könnyen.

Ezen a ponton elárulom, hogy kilencéves korom körül legáhítottabb vágyam az volt, hogy a téli fagyban kimenjek a természetbe túlélni. Az akkori őrs-társaimmal (oroszlán őrs) kishíján meg is léptük. Aztán a szüleink végül nem engedték meg, pedig most igazán komolyan véve a dolgot: ilyenkor egészen különös törvények lépnek érvénybe. De erről kicsit később.

A koncepció az volt, hogy mivel fedett menedéket építeni egy délután nem elég, ezért csak egy szél- és hőfogót építünk. Volt egy baltánk és egy kézi fűrészünk. Hatunknak kellett valami. Hogy miért ez a forma lett, nem tudom, annyi biztos, hogy körformát készíteni lényegesen bonyolultabb, mint szögletesebbet, úgyhogy azt hiszem adta magát, hogy ez a téglalap alapú megoldás született meg. A kissé bedöntött falak voltak hivatottak arra, hogy a tűz hőjét visszasugározzák.

Elegendő fát összegyűjteni nem is olyan egyszerű, hiszen több, mint 12 órán át tart a sötétség. Ezen kívül a hó elfedi a már kidőlt fákat, az élők pedig ugyan látszódnak, de sokkal nehezebb kinyűni őket. Ráadásul fáj is az embernek, de halál komolyan, ha ilyen hidegben egy levelét lehullatott, de még élő valamit csapkodni kezd egy baltával. Másfelől igaz az, hogy télen könnyebb fát vágni, mert a fagytól könnyebben hasad. Alkar nagyságú és vastagságú fákból egy fél méter magas és másfél méter széles farakás közepes intenzitású lánggal kb. 20 órán át elég.

Namost az a helyzet a hóban menedéképítéssel, hogy az ember havas lesz, és hiába porolja magát, a tűzhöz ülve (amit elég nehéz begyújtani) akkor is csurom víz lesz. Mikor becuccoltunk a menedékbe, és begyulladt a tűz, nekem jelentősen rontotta a komfortérzetemet, hogy felolvadt a talaj, minden csupa sár lett. Kint száraz fagy, bent hideg sár. Közben ezerrel dől a füst.

Olykor nagyobb volt a füstje, mint a lángja. De jól nézett ki az is.

Igazán különös volt, hogy míg a tűz irányából forróság jött, addig a többi irányből fagy. Mármint ez nem újdonság, de egész más ez nyáron vagy ősszel, mint télen. Egy hólétől átázott bakancs megszárítása körültekintően forgatva, hogy meg ne olvadjon a talpa, 5-6 órába telik. Éjjel őrséget álltunk, hogy a tűz ne aludjon ki.

Visszatérve az egész lényegére. Nem mondanám, hogy katartikus dolgokat éltem át, és rájöttem valamire, vagy hogy hirtelen más színben kezdtem látni az életet. De azért volt valami különleges abban, hogy a fagyhalál egy karnyújtásnyira volt tőlünk, és minden csak azon múlott, hogy megfelelő időben rakjuk-e a tűzre a fát. Legalábbis az én hálózsákom nem mentett volna meg semmitől. Mégis a határ az élet és halál között elég egyértelműnek és átléphetetlennek tűnt.  Egészen kézzelfogható volt, hogy a tűz melege mit jelent. És hogy min múlott minden.

A napfelkelte akkor is hatalmas megkönnyebbülést jelentett, ha különösebben nem hozott nagyobb meleget. Jöjjön még néhány kép, és még írok annyit, hogy nincs a jéggel borított csitkenyéhez foghatóbb!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.