"a kis számú védősereg sok halottat vesztett" (Kőszeg védelménél, 1532-ben)

Hát az mindig ciki. Mikor sorra hullnak el a védők, és akkor még halottakat is vesztenek.

készítettek új sablonokat a blog.huék, én most éppen tanulok, de azért ennyi még belefért, hogy testre szabjam az egyiket.

a másik esélyes ez volt:

Egyébként most amit végül alkalmaztam, ez eredetiben jobb, de pityusítanom kellett. ilyen az eredeti:

Ráadásul nem akarok variálni a megjelenésen, ez most csak egy hirtelen felidnulás eredménye. Szóval majd visszajön az a másik... minek magyarázok erről... holnapra (mára) még nem készült el a beadandóm. Én utálom az egyetemet egyébként.

Ez zajlik most (privát képek, ne éljen vissza vele senki idegen):

Tegnap a könyvtárba bejött egy nő, hogy tegyék őt be az internetbe. Háromnegyed óra múlva már lehetetlenné vált az elmélyüt olvasás, mert egyre ingerültebb lett a nő, úgyhogy odamentem segíteni - kissé kotnyelesnek éreztem magam, de nem bírtam megállni. A nő ugyanis "üzleti útra megyek, nem turistaként" Amerikába készült, de nem engedték be a nagykövetasszonyhoz. A kapunál azt mondták neki, hogy internet! Hatalmas zűrzavar volt a néni fejében, úgyhogy nem igazán sikerült kibogozni mit is akar az internettel azon kívül hogy tegyék őt oda be. Mikor odamentem, úgy gondoltam annyi a megoldás, hogy a nagykövetség honlapján kell most már időpontot kérni. Ott nem lehetett, legalábbis közvetlen időpontkérő emailcím nem volt. Úgyhogy javasoltam a néninek, hogy dobjon egy telefont a nagykövetségre, mint a régi időkben. De ő csak óbégatott, hogy neki be kell jutnia az internetbe, ezt mondta a kapuőr a követségnél, meg hogy az elnök a Bush mondta, hogy lehet menni, és az egyik ismerőse is mondta hogy most menjen, és ő most menni akar. Ennél jóval többet mondott, de nem volt kohézió a mondatok között, úgyhogy hagyjuk. Végeredményben itt arról volt szó, hogy ez a néni nem egy sima "lemaradó" nagymama volt, aki nem ismeri ki magát a mai ügymenetben, hanem egy spontán rögeszmés. Nagyjából reggel kitalálhatta, hogy elmegy üzleti útra, remélem ma reggel csak a Rudas fürdőbe készül.

Szorongatott a kezében egy netről kinyomtatott adatlapot, amit tollal kitöltött, de a papírral valami nem volt rendben, mert a legutolsó oldalon az állt, hogy ingyenes vízum kérelem elutasítva. Mikor erre tapintatosan felhívtam a figyelmét, valamint arra, hogy az Egyetemi Könyvtár fő profilja a régi könyvek és más nyalánkságok elérhetővé tétele, a néni kicsit talajátvesztett lett, és szegény majdnem sírva fakadt. A nagykövetségnél először egy internetkávézóba irányították, és csak utána a könyvtárba (mert a könyvtár aulájában is van nyilvános internethozzáférés), ezért a néni kérte hogy mondjuk meg, hol van az internetkávézó a 6 szám alatt. Nem tudja milyen téren. Elmagyaráztunk neki, hogyan jut el a legközelebbi netcaféba, bár minden második szavam az volt, hogy telefon, meg hogy hívja fel.

Valójában kicsit terhelt volt, ez nyilvánvaló lenne ha részletezném az egész történetet. Viszont nagyon bosszantó volt az egész, hogy egy órán át ott óbégatott az olvasóterem előtt. Minekutána a könyvtár dolgozói háromnegyed órája már puhították a nőt, már csak egy újabb negyed órára volt szükség, hogy szegény teljesen összeomolva végre elmenjen.

Annyira megrázó élmény volt (az eltévedt nagymamák mindig felzaklatnak), azért blogoltam ide. Meg elképzeltem hogyan lehetne bevinni az internetbe...

A másik meg, hogy bár nem szoktam vadkenderrel álmodni, de álmomban Ámerikában voltam, és ott. Valami ismerős jött az úton a faterjával egy pickuppal, fölvettek, és a pickup platóján tégla alakú átlátszó műanyag tortásdobozokban vadkender volt, mázsa számra. Egy ilyen tégla alakú dobozt a kezembe nyomtak, ami szerencsére eltűnt onnan, hiszen külföldön is a magyar törvények vonatkoznak rám. De a srác kent nekem egy füves-májkrémes kenyeret, amit már az itthoni szülőház pincéjében fogyasztottam el, és eléggé betéptem tőle. Ültem a pincében és vigyorogtam. Innentől elég eseménytelen volt az álom... De élénken a fejemben maradt a vadkenderrel megrakott pickup, és a spéci májkrémes kenyér. Bizonyos szempontból ez egy erkölcstelen álom. Tegnapelőtt viszont azt álmodtam, hogy találtam egy Horvát Istvánnal készült rádiófelvételt 1844-ből. Attól teljesen kétségbeestem, hogy csak utólag találtam meg. Az rémálom volt...

csodálatos ködös-esős hétvége itthon Kőszegen, egy gyomorforgatóan szorgalmas hét hasonlóképpen szorgalmas vége. Épp most végeztem egy szakdolgozati "előtanulmánnyal", szigorúan véve két hónapi, gyakorlatilag egy hetes munkám összegzésével. Itthon a vidék csöndjében... Témám Horvát István, és még csak most, november 29-én tártam fel a Horvát Istvánt érintő eddigi szakirodalmat, pedig csak 13 tételből áll. Rémisztően el vagyok maradva gyakorlatilag. Elméletileg nem, mert ahhoz képest hogy a témához nem volt meg a kellő előképzettségem (historiográfiai ismeretek), most már magabiztosabb lehetek. Szóval csak szerettem volna közölni itt a blogon is a nagy némaság okát: pityu szakdolgozik masszívan. Az asztaltól a vécéig ezen gondolkodik folyton.

Megmenekültök az összefogalástól, 6 oldalba paszíroztam az eredményeket, és egyébként sem ez volt a szaftos része a témámnak. Csak annyit fontos tudni erről az egészről, hogy ha ez a szakdolgozás egy építkezés, akkor a ma fejeződött be a telekvásárlás. Viszont innentől már felpörögnek az események, és remélem két hónap múlva már áttérhetek a másik szakdogámra.

Ha már magamról írok ismét, megemlítem hogy apuval felraktuk az új lambériát két fejezet megírása között, szóval megvolt a földre ráncigáló tényező is a nagy munkában. Ettől lesz majd annyira jó. Amerikába pedig nem mehetek az elkövetkezendő 5 évben. 5 év sok idő, ha holnap öt évvel ezelőttről kéne kezdenem, megőrülnék. Rengeteg! Már alig emlékszek az elejére. Szóval öt év múlva, mikor újra mehetek majd az Egyesült Államokba, lehet hogy már nagyon fogom utálni magamat. Öt évre eltitltatni magam egy olyan paradicsomi országtól ökörség. Merhogy öt ujjam van, a másik kezemen további öt, há nem sok ez...

Annyi a történet, hogy a közvetítő cégnek le kellett volna adnom a reptéri beszállókártyámat. Ugyanis az USA nagykövetség 28-án csekkolta le elvileg a hazaérkezettek listáját, a beszállókártya-állomány alapján. Akinek nincs ott a beszállókártyája, az fölkerül a körözöttek listájára, és mint ilyen, 5 évre eltiltják a Mennyei Köztársaságtól. Én arra gondoltam, hogy nézzék meg inkább a határőrség adatbázisát, engem meg hagyjanak békén, what's done is done, többé nincs közünk egymáshoz, én hazajöttem, ennél többet nem vagyok hajlandó tenni egy olyan szemérmetlenül tuti országért. Ott csórónak is tök jó lenni, mert még úgy is dukál egy autó, erre hazajövök mégis, és akkor még ezzel is szembesülnöm kell: az USA-ból nem csak úgy hazajön az ember, hanem ezt bizonyítani is kell, mert elég valószínűtlen, hogy arról a jó helyről bárki is hazatér csak úgy. Szóval úgy döntöttem, hogy még megiszom a söröm, még találkozok ezzel, még elolvasom azt, még megírom a szakdolgozatomat, és ha esetleg lesz kedvem, akkor leadom a beszállókártyámat. Jól megbüntettem az Egyesült Államokat, ezt magam is belátom... De azért egy kicsit parasztságnak érzem, hogy leveszik az ujjlenyomatomat, és akkor még arra sem képesek, hogy a határőrség nyilvántartásából derítsék ki, hogy hazajöttem-e, hanem engem ugráltatnak. Ha legközelebb lesz annyi pénzem hogy kiutazhassak az USA-ba, kénytelen leszek más uticélt választani. Beismerem, ez némileg rossz, de földrajzosként meg ezt úgy látom: öt évre garantálva van, hogy a pénzemet nem cseszem el arra, hogy ugyanoda visszamenjek.