Nem fogom átugrani az árnyékomat...

Debrecen

Szóval lekanyarodva az M35-ről ("hállelúja"-sóhajtott fel az álmos sofőr) a szokásos South Park-szerű városkép, mérsékelt forgalom, perzselő nap, de nem túl forró levegő, vonalzóval húzott horizont. "Amiek egyhangúságát borókások és akácosok törik meg".

Szippantottam egyet a keleti puszták levegőjéből, de hamar ráuntam erre a hülyeségre, ez ugyan az, mint Szombathely, csak szebb, nem kell túlmisztifikálni a dolgokat, hogy Bodri kutya, meg pulykakakast kéne venni, meg hajdú.



Egy Nagyváradi plázacica egyszer magyarázta nekem, hogy Debrecen az Nagyvárad testvére. Városképileg semmiképp, de gondolom tudat alatt a kulturális kapcsolatokra gondolt.

A fő tér ütős, bár rontotta az egész Debrecen-élményt (és erre már mindjárt az elején felfigyeltem), hogy nem volt welcome drink, így aztán nem oldódtunk fel eléggé, idegeneknek éreztük magunkat. Nem néz ki a város másként, mint a többi mezőváros múltú város, de az emberek érezhetően másabbak. Nem olyan, mint mondjuk Kőszeg, hogy a turisták (ha indokolt egyáltalán a többes szám) héderelnek a tereken, a helyiek meg blogolnak odahaza, hanem a helyiek héderelnek a tereken. Duma, kuksolás, kuksolás. Az utakon sincs valami nagy feszültség, sokkal inkább érezhető a céltalan bolyongás, mint a rohanás. Na jó, csak 0,5%-kal békésebb a légkör, de ennyi is érezhető.

Leteszteltük a Déry múzeumot, nem számítottam múmiákra, meg keleti gyűjteményre, meg azokra a festményekre... Az egészben mégis ezek az imakönyvek voltak a legjobbak:

...azazhogy imakönyvnek tűnő pálinkatartályok. Furfangos.

A város hangulatát végig próbáltam megfogalmazni, de nem jártam nagy sikerrel. Van benne valami arisztokrata időket idéző, bár inkább huszas évek, de átjön a mezővárosi polgárság is... Nem tudom. A Nagyerdő nem volt akkora durranás, mint ahogy az unokatestvérem áradozott róla, de ő mondott mást is, amivel nem értettem egyet. Például mondta, hogy náluk Debrecenben megül a levegő, mert egy mély lyukban vannak. Nem vertem a nyálamat az Írott kőre, de nem tudtam megállni hogy ne mosolyogjak az ő "mély lyuk" és az én "mély lyuk" fogalmam közti különbségen. Aztán egy harmadik értelmezésen kezdtem mosolyogni.
Snitt.
"Nagyerdői ánziszk":

A város a magyar városok viszonylatában egész pofás, a tömegközlekedési járművek és a városszerkezet megér egy dícséretet, de ettől még nem unalomfalva. Van itt is fényképeznivaló, például ez a mexikóvárosi stílusú udvarbejáró:

És vele átellenben, a trafik kirakatából fogadjátok Spongyabob "Ki lakik odalenn?" Kockanadrág letisztult üdvözletét:


Hortobágy



Ha már az ember elvonszolja magát ennek a magyar szubkontinens túloldalára (egyébként tényleg fárasztó átvergődni Budapesten, utána meg az Alföldön. Az Alföld különösen megterhelő: kétszáz kilométeren át egyenesen tartani a kormányt, és stabilan a gázpedált - legalább széllökések lettek volna, de nem) szóval ha már Debrecenben van az ember, a magyar lélek szentélyét, a puszták pusztáját, az ősök örökségét: a kietlen rónát sem lehet  kihagyni. Jó is, hogy megnéztük, mert így megtudhattam, hogy a hortobágyikumok közé tartozik a Matrjosa baba, a sakk és az elefánt.


A kilenclyukuról piszok jó képeket készítettem, meg ott van a madárkórház jó fotótémákkal, de nekem az országútról az egész Hortobágy-dolog sokkal jobban tetszett, mert a falu maga hihetetlenül béna. Ott a híd, olyan útburkolattal, mint Kőszegen a büdöske utca, mellette a muskátlis csárda, vele átellenben egy pajta, benne egy múzeummal. Árus mindenhol: busómaszk, covboj kalap, bogrács, ostor, amit vesz a nép. Az egész cirkusz mögött meg a falu maga: sima magyar falu. A Hortobágy egyetlen látnivalója a róna, azt meg nem lehet látni a házaktól. Persze kell egy lerakat a pusztába is, nem vitás, és annyira nem vacak a hely, csak ezt nem tudtam, hogy ilyen. Azt hittem más. Aztán csalódtam. Viszont láttam hősi őseink dicső leszármazottját, a pusztákat szelő puszta ridert (betyárosan becsípve):


Végül valamennyit a Tisza-tóról



Nem sok jót feltételeztem a Tisza-tóról, ez az első kép, amit ott készítettem - jól mutatja, hogy milyen látványt kerestem. Azért részletezem: kopár, nyomasztó, mesterséges, a nap felperzsel, a legegzotikusabb bogarak összecsípnek, térdig süppedsz a piócás iszapban, majd beléd akad egy ho-ho-horgász horga. Tisza-tó.

A homokos aljzat miatt (Tiszafürednél) nem taknyos az iszap, a víz könyörög, hogy menjél bele, itt-ott akad lombos fa is, és érdemes sétacsónakázni is, mert (egy ideig) érdekes szövevényes viziúthálózat van a nádasban, meg vízparti vegetáció, hihetetlenül békés hangulattal. Most pedig, hogy a szúnyogok végre valahára kipusztultak (többnyire), minden még tökéletesebbnek tűnt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.