Álmomban valami távoli bolygóra küldtek egy csapattal. Eleinte a húgom is jött, és nem is volt láma. Sétáltunk a kihalt macskaköves utcán az akácfák mellett, és átfésültünk egy lepukkant gyártelepet. A bolygónak már nem éltek a telepesei, nekünk kellett kideríteni, hogy mi történt. Észrevettük, hogy bár az előbb még rövidgatyában mászkáltunk, mindent fehér hószerű fed be. Megkóstoltatták velem, én meg mondtam, hogy édes, bár inkább savanyú. "Savanyú."-ismételte az egyik idősebb expedíciótárs, mintha csak azt mondta volna: "sejtettem 'zmeg!" Ekkor már valami gázmaszk-szerű is volt a fejünkön. Ez az idős csóka aztán azt javasolta, hogy rohanjunk, aminek eleget is tettem. Útközben még a hóról felkapott egy búvárlevegőpalack-szerű tárgyat, amiből információkat tudtunk szerezni, hogy mi történt. Az éjszakát egy közeli épületben töltöttük. Könnyen tudtam úgy aludni, hogy tudtam, nem lakja senki a bolygót. Aztán reggel már kabát volt rajtam, pontosabban egy trikó és egy mackónadrág, mert térdig érő hó volt.

Fényeket láttunk a város fölé magasodó hegyről, a felfelé vezető szerpentinről. Nem sokat foglalkoztunk vele, amit furcsálltam is. Alig mentünk valamennyit, az expedíció tagjai lecserélődtek, és hirtelen csupa ismerős arc volt ott. Volt olyan, akit nem ismertem, mégis nagyon kedves nőszemély volt. Hamar ránksötétedett, de addigra már megtudtunk valami nagyon fontosat a bolygóról és a telepesekről, de erre nem emlékszek. Fölállítottam a sátramat, a többiek pedig úgy gondolták, hogy csak úgy hálózsákban fognak aludni a hóban. Még nem bújtam be a sátorba, kedélyesen beszélgettünk. Egyszercsak jött egy hatalmas hótoló, ami csak úgy továbbment mellettünk. Ez amiatt volt érthetetlen, hogy a bolygó lakossága elpusztult, másrészt ha mégis vannak túlélők, akkor számukra egyáltalán nem kéne közömbösnek lennie, hogy jöttek-e az anyabolygóról felderítők, avagy sem. A hótoló viszont anélkül hogy lelassított volna, elhaladt mellettünk. Arra gondoltam, nem fogok tudni elaludni egy olyan bolygón, ahol laknak rajtunk kívül ismeretlen, járművet vezetni tudó lények. Akik ráadásul úgy átnéznek rajtunk, felderítőkön, mint az útszéli bokrokon.

Egyikünk kirohant egy épületből, hogy talált embereket. Utána futottam, mondta, hogy csak vécére ment, de ebben az előadóteremben óra volt éppen. Az asztalnál álló személy értelmesnek tűnt, de a padokban ülők, csupa torzfejű, fehérköpenyes gnóm nem. Elfordultam az egyik irányba, és mire visszanéztem, már kétszer annyian ültek, sőt akkor már földrajz dolgozatot írtak. Európa nagyvárosait kellett leírni. Segítettem összeszedni a dolgozatot, de nem mertem nagyon megnézni a dolgozatokat, hiszen senki sem kért, hogy szedjem össze, és láthatóan eléggé feszéjezve érezte magát a tanár, hogy egy földlakó kezében vannak a dolgozatok. Úgyhogy csak lopva néztem rájuk, és minden egyes szó az volt, hogy ON, cirill betűkkel kiírva. Mondtam a tanárnak, hogy szép tőlük, hogy még tanulnak a Földről. Mondta, hogy nem ér semmit, de nem is megy nekik.

Az emberek úgy tűntek, mintha a fehérköpenyesek valami kísérleti eredmények lettek volna, míg az utcai ruhások az igazi túlélők. A fehérköpenyesek elég labilisan viselkedtek, nagyon pszihopatán. A legfurcsább az volt, hogy mindkétszer, mikor kérdeztem tőlük valamit, az első hangnál félbeszakítottak, és kimondták a kérdést, hozzátéve, hogy mindenki ezt kérdezi. (ki az a mindenki? voltak itt már előttünk is?) Csak az egyik kérdésre emlékszem: Hogy történt mindez? Levetítettek nekünk egy videót, ami arról szólt, hogy építettek egy erőművet a bolgyó közepébe, ami meghibásodot és szétrobbant a planét. Az északi félgömb szilánkokra, a déli egyáltalán nem. És a videó szerint a túlélők átköltöztek a bolygó holdjára. Ez hülyeség volt, mert mi a bolygóra szálltunk le, minden egyben volt. A lakók viszont elhitték mindezt. Kijöttünk az épületből. Még mindig havazott. Hótolók százai vonultak fel a szerpentinen. Nagyon különös volt, hiszen a városban, ahol voltunk, nem volt eltakarítva a hó (bár emberek sem voltak, leszámítva azokat ott az előadóban). Úgyhogy nyilvánvaló lett, hogy odafönt van a legjava a látni- és tudnivalónak. Ennek ellenére mi is kezdtünk zombulni, és a legfontosabb dolgokkal nem foglalkoztunk. Lent maradtunk a városban, szereztünk egy tragacsot, és azzal vonultunk hónapokon át, minden nap máshol tábort ütve. A legkülönösebb az volt, hogy a helyieket (akiknek a túlélőknek kellett volna lenniük) körültekintően nem inzultáltuk, a vezetőnk megtiltotta, hogy szóljunk hozzájuk, hogy ne idegesítsük fel őket. Ha útban voltunk, nem mehttük odébb, hanem ott kellett maradnunk, mintha csak tereptárgyak lennénk. Máskülönben belénk kötöttek volna. Ezt sem tudtam mire vélni, és elkeserített, hogy senki sem gondolt arra, hogy esetleg hazautazzunk. Ráadásul a vezetőnk is kezdett úgy kinézni, mint a fehérköpenyes gnómok.

Bár nyilvánvalóan ekkor történt volna a drámai fordulat, amikor a saját sarkamra álltam volna, és néhányadmagammal a rejtély kiderítésére felkerekedtem volna, át ezer veszélyen, nyomomban a fehérköpenyes gnómokkal, és az őket irányító túlélőkkel... szóval bár nyilvánvalóan ekkor jött volna a java, Szabi vagy Petya telefonja könyörtelenül felébresztett. Magamba roskadtan ültem az ágy szélén, hogy az utóbbi idők legizgalmasabb álmát nem álmodhattam végig.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.