Szemét lesz ez a bejegyzés Belső-Somoggyal szemben, de mit tehetnék? Velem meg a szerelem szúrt ki, mindenkinek megvan a keresztje.

A fenti képen a legszebb útszakasz látható, nagy élmény mindig Belső-Somogyban kirándulni. Rendben, ez már igazából Zala megye, és a túra is Zala megye, mert Belső-Somogyban konkrétan ennyi turistaút található:

Különben itt ezen a mocsaras-lápos vidéken igazán izgalmas foltok vannak az erdők mélyén, csak a sík terep miatt itt az erdészeté a főszerep. Gyakran elmegyek Csiminásszal mászkálni, csak az út legnagyobb részén igen monoton minden: derékszögű feltáró utak, drótkerítések a friss telepítések védelmére, sűrű cserjések négyzet alapú zónákban, amiket tisztítás alatt lévő zónák követnek. Ahol makacs a mocsár, és a lecsapolás sem segített, na ott vannak érdekesebb dolgok.

Ezt a képet még múlt héten készítettem. Mai utam Pogányszentpéterből vezetett Liszérre, majd vissza. Liszéren a szőlőhegyen akartam tenni egy kerülőt a piros kereszt jelzésen, hogy ne legyen unalmas az utam, de Csiminász elég izgága kutya, úgyhogy a faluhoz érve inkább egyből visszafordultam. Rátettem a pórázt, egy retrivert, de hiába állítom be neki a jó helyre, lazít egyet, aztán ránt, és máris lecsúszik a nyaka tövébe. Onnantól csak simán fojtogatja, de ez a kutya szinte hősiességként fogja fel, hogy annyira eltökélt cserkelő, hogy még a fulladásos halált is képes kockáztatni. Jobb napjaimon nevelgetem, de ma az egész fojtogatást inkább elkerültem a hátra arccal. Utunk elején amúgy is szépen jött pórázon, mert ott nem voltak falusi kutyák. Jutalmul el is engedtem. És utunk végén szintén sikerült magam mögé parancsolni, és még a pórázt sem kellett visszatennem rá.

Ezt az iskolában tanultam: a diákok is kezelhetőbbek, ha mozognak előtte eleget. Mikor először lett macskám, nagyságrendekkel jobb tanár lettem, mert el kellett sajátítanom az automatikus válaszreakciók menedzselését. Ha egy kupak marad az asztalon, a macska le fogja verni. Ha egy diák verné le, véget nem érő pedagógia szélmalomharcba kezdenék, hogy megértessem vele, ez helytelen viselkedés. De a macska esetében ez eszembe sem jutott, csak egyszerűen nem hagytam kupakot az asztal szélén. És ez szépen átszivárgott a tanterembe: legyen mindig frissen szellőztetve a terem hogy az oxigénhiánytól ne fáradjanak gyorsabban, a dolgozatról hamar kapjanak visszajelzést, hogy a tanulás élménye kapcsolódjon össze az ötös élményével, mászkálok óra közben a teremben, és belenézek a füzetükbe, hogy ne engedjék el az óra gondolatmenetét. Normális tanárok ezt maguktól csinálják, de a lényeg, hogy a macskák miatt én sem arra apellálok már, hogy merő belátásból és vehemens prédikációktól fognak fejlődni a gyerekek.

Aztán Csiminász az egészet új szintre emelte. Mert Csiminász - ahogy írtam - egy izgága kutya. Mikor nyár végén hozzám került, mesekönyvbe illő cukorfalat volt egészen addig, míg az ember le nem vette róla a szemét. Például fűnyíráskor ült a ház tövében, és nézett sóvárogva. Toltam felé a fűnyírót. Jött a forduló, az ellenkező irányban is nyírtam egy sávot, s ismét forduló. Látom ám, hogy Csiminász a kerítés alját túrja fel az orrával, és huss, volt kutya nincs kutya. Egy hónappal később már eléggé kötődött hozzám. Akkor történt, hogy a kerti munkát megszakítva beszélgetni kezdtem a kerítésnél a szomszéddal. Csiminász nehezen viselte, hogy nem vele foglalkozok. Eleinte bökködött az orrával, de ráripakodtam, úgyhogy pár mondattal később már a szomszéd baromfiudvarában láttam, ahogy kergeti a tyúkokat. És álnok kis szuka különben, mert megértette kezdettől fogva, amit parancsoltam neki, de többnyire csak akkor tette meg, ha éppen ráért. Ma is volt például, hogy fácánt szagolt a bokorban, szóval futásnak eredt a bokor felé. Rászóltam, hogy "marad!", amire megrándult, de nem megállt, hanem vágtatni kezdett, nehogy utolérjem. És miután mind a három fácánkakas felrebbent, odajött a lábamhoz, letette a kis fenekét a sárba, verdeste a földet a farkával és nézett rám engesztelő szemekkel, mint IV. Henrik Canossa váránál.

Emiatt Csiminászra nem pusztán eréjesen kell rászólni, hanem azt vettem észre, hogy ha kitalált magának valami programot, a démoni hangom az egyetlen, amire vigyázzba áll. Ez ilyen rekesztett hang, artikulálatlanul préselem ki a parancsszót, és közben gondolatban már egy hentesbárddal boncolom a kis engedetlen trógert. Így kell, mert a múltkor is befutott egy rókavárba, aztán csak a vinnyogást hallottam. Fél óra múlva került elő a kutya, akkor már rémképeket láttam, vérben úszva láttam magam előtt, ahogyan a kis Vuk és Karak lakomázik belőle. De nem lett baja. Odajött hozzám, persze csak megfontoltan, hol futva, hol kerülőt téve, hogy felmérje, most hentesbárd hangom van-e, vagy mézesbödön. Mikor odaért hozzám, kapott egy megerősítő simogatást, mert fél órával korábban lett volna indokolt a fenekére csapni. Ettől egyből visszanyerte az integritását, és magabiztosan nyargalni kezdett az autó felé. Na _akkor_ tudtam olyan hangon ráförmedni, hogy a levegőben megállt a kutya, és a maradék 200 métert zokszó nélkül egy lépéssel mögöttem kutyagolta le egyenes vonalban. Legalább kiderült, hogy tudja mi az elvárás.

Meg az is kiderült, hogy tényleg mentálisan is azonosulni kell a parancsszóval. Elhittem addig is, de jó tapasztalat volt attól még. Ez volt az a karaktervonás, amit teljesen elhanyagoltam magamban gyerekkoromtól kezdve. Megvan a lélektana, hogy miért nem szeretek parancsolgatni, de a lényeg az, hogy a kutyának olyan dolgai vannak, amit lehetetlen túlagyalni, semmilyen szinten nem tudja előttem legitimálni. Így az együtt töltött hónapok alatt úgy vettem észre, hogy kezd kifejlődni bennem egy eseti határozottság, ami aztán a tantermi jelenlétemre is átragad.

Kísérletekkel igazolták már a hetvenes években, hogy a laissez faire hozzáállás kifejezetten káros a tanulócsoportokban, és egy belátó-parancsoló attitűd a legszerencsésebb. Bennem a belátó volt meg alapjáraton, és bár évek óta próbáltam felépíteni a parancsolás részt, az extrém diákoknál sosem működött. Végül mindig arra a kényelmes álláspontra helyezkedtem, hogy helyette nem akarhatok fejlődni, és nem a személyem ellen irányul a motiválatlansága, hanem kapacitás problémái vannak.

¯\_(ツ)_/¯ 

Ebben a tanévben aztán valahogy minden korábbi évnél könnyebben megy a tantermi munka koordinálása. Szerepet játszik benne, hogy most már itt ez a hatodik tanévem, és a bejövő osztályokat felkészítik a felsőbb évesek. Általánosságban elfogadnak a diákok, ha szakmai szempontok szerint még sok dologban elvérzek is, egy diák szemszögéből nézve még a jobb tanárok közé tartozok. Idén volt először, hogy a bejövő osztályaimban a súlyosabb arcok kapásból jóban próbáltak lenni velem. Ez annak a jele, hogy a még súlyosabb arcú felsőbb éves barátaik kiokosították őket, hogy nem vagyok ellenség. Aztán persze szétoszlott a lila köd, főleg mert ősszel alig jutott energiám a tanításra, és eléggé takarékon mentem.

De hogy a kutya is szerepet játszik a tantermi menedzsmentem javulásában, az biztos. Ezek mindenféle tudat alól előtörő szituációkban mérhetőek, amikor a tanárnak nincs ideje rögtönözni sem, csak előránt valamit a zsigereiből, ami valamikor oda került. Ilyen például az ordítás, de vannak ugye rémtörténetek a repülő kulccsomókról, felborított asztalokról, kitépett hajcsomókról, stb. Van egy tanulócsoportom, ami csupa lányokból áll, és a mostani életkorukban rettentően érzékenyek, sértődékenyek és igazságtalanok. Az ember csak beteszi a lábfejét a terembe, és máris valami problémájuk van: miért így köszöntem nekik, miért ezzel kezdem a mondandóm, büdösek-e, hogy ablakot nyitok ("igen" --> vérig sértett néma hallgatás 10 percen át), stb.

A múltkor Edina volt egy nagy sztori közepén, úgyhogy hiába adtam neki újra meg újra feladatot, folyamatosan visszatért a témájához és hát ugye ez hangzavart okoz, meg nyilván jobb sztori volt, mint az enyém, úgyhogy valamit tennem kellett. A helyzet nem volt kiélezett, de totál kimerült voltam, így gyakorlatilag mentálisan mégis úgy voltam, mint mikor az embernek nincs ideje mérlegelni. Ezért csak egyszerűen feltört belőlem egy ráförmedés, mint a Csiminászra, mikor a rókavár felé fut. Hogy "Ööööödinaaaaaaaaa-aaa!!!!!!!!!!!!!!"

Edina megállt a sztori közepén, de a légy is megállt a folyosón a teremajtó előtt. Most mivel a tanulóim jó részének van kutyája, a megszeppenés másodpercei után mindenki ugyanarra asszociált, és kitört mindenkiből a nevetés. Edinából is, belőlem is. Pedagógiailag annyi haszna volt, hogy a nevetés kizökkentette a sztorijából, tanulságként meg annyi, hogy lopva tényleg begyűrűzött a zsigereim közé egy akarás, mert régen csak fáradtan legyintettem volna.

A mai túra egyetlen érdekessége az volt, hogy egy ilyen rezervátum mellett kellett kilométereken át gyalogolni. A kerítés alja szépen le volt földelve, de Csiminász személyesen is minduntalan meg akart győződni róla, hogy így van-e. Mikor pedig egy-egy kapuhoz értünk, a kapu alatt könnyen átfért volna, de előtte mindig rám nézett, hogy figyelem-e. Namost ez az esszenciája a változásomnak. Én korábban diákokkal és macskákkal is úgy voltam (ha valakit felháborít a párhuzam, itt egy kontroll pozícióban lévő személy önreflexiójáról van szó, nem arról, hogy a gyerekek állatok), hogy "nekem ehhez biztosan nincs sem erőm, sem kedvem, hogy folyamatosan őt figyeljem". Most meg valahogyan rajtuk van a szemem, tudom mire készülnek, és nem háborít fel, hogy ez így nekem például egy kiránduláson nem relaxáció, vagy egy tanteremben a 8. órán ehhez extrán meg kell feszülnöm. Valahogy jön magától. Kössz Csiminász!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.