Régóta érik, hogy írjak valami összefoglalót a hétköznapi rutinon kívül eső élethelyzetekről, amiket ugyanúgy biciklivel próbálom megoldani.

Helyzetem a következő: 16 és 22 kilométer távolságban van tőlem a vasútállomás, ez biciklin 30 és 60 perc időben. A legközelebbi város 16 kilométer (biciklis értelemben vasútállomás nélkül, mert gyakran vonatpótló közlekedik), ahol csak a legalapvetőbb dolgokat tudom beszerezni. Spécibb dolgokért Pécsig kell utazni, ami bringa+vonat kombóval 120 perc (majd vissza is).

Rendszerszerűen gondolkozva két dolgot neveznék meg, ami tulajdonképpen nyomorúságossá teszi a biciklis életformát, és autóért kiált. Tényszerűen biciklivel is odaérek helyekre és részt veszek eseményeken, de meglehetősen nagy kompromisszumok árán.

Az egyik dolog a tervezési kényszer. Idén nyáron speciális helyzetben vagyok, ami jobban kidomborítja a tervezés szükségét: Dombóváron dolgozok egy ásatáson a vasárnapok kivételével. Bár a távolság csak 100 kilométer a falumtól, egy forduló haza s vissza 6 órába telik, amiből 2 a bicikli miatt van, vagy ha teljesen az autóval állítom szembe, akkor 4 óra veszteség írható a bicaj számlájára. Nem olyan értelemben igényel ez tervezést, hogy mit viszek magammal a hétre és mit nem felejthetek otthon, hanem hogy mit mikor kell elvégezni, mert az otthon töltött időt 2 (4) órával rövidíti meg, és tegyük hozzá a zuhanyzás, a megérkezés után percekig némán a fotelban bambulást, valamint a “rohadt fáradt vagyok, ott rohadjon meg a fűnyírás!” okozta hasznosidő-rövidülést.

A fűnyírás, a mosás, takarítás időzítése önmagában is olyan dolog, ami tervezést igényel: ha nem most, akkor vajon legközelebb nem lesz-e rosszabb? És ez a belátás (vagy inkább a tapasztalat) mint egy diktátor hajtja ostorral házimunkára az embert. De adódhat úgy, hogy valamit be kell szerezni. Mondjuk egy fogkefét. Legutóbb pont fogkefe kellett, összekötöttem a dolgot a Dombóvárra utazással. Csak mire a városba értem, már minden bezárt. Másnap Dombóváron nyilván tudtam venni fogkefét, de ez egy kompromisszum volt, hogy két fogmosást az ujjammal oldottam meg. A megoldás az, ahogyan a kilencvenes években intéztük az életünket: minden utazásra heteket készültünk, és jó előre felkerestünk boltokat, nehogy kapkodni kelljen. Nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy ilyen szinten párhuzamosan gondolkodjak: jelen legyek a pillanatban és a pillanat részeként kezeljem a jövőbeli szükségleteimet is. Ezt úgy értem, hogy a jelen is mindig zsúfolt.

Tegnap például este 9-kor értem haza a falumba. Reggel 6 óta megállás nélkül a munkáról szólt a napom. Egyből elindítottam a mosógépet, és néztem menetrendet másnapra. Ébresztőórát állítottam, és jóformán az ágyba zuhanás közben el is aludtam a kimerültségtől, pedig tudtam: a csomagomat össze kéne állítanom. Majd korábban kelek, nyugtattam magam. A korábban kelés azonban nem volt elég: egy pattanást el kellett intézem az arcomon, és valahogy a csomagolást is túl higgadt tempóban végeztem, na meg a szárítógépbe is átpakoltam a mosott ruhákat, egyszóval 2 perccel lekéstem a vonatomat. A peremvidéken, ahol élek, ez azt jelenti, hogy 2 óra múlva megy a következő. Autóval ez a fegyelem teljesen fölösleges: ha 2 perccel később indulok az ország másik felébe, akkor mi van?

Így jutok el a másik dologhoz: ha nem biciklivel szervezem a közlekedésemet, fel sem tűnik, hogy ifjúkoromban mennyivel kényelmesebb világban éltünk. Egyetemista koromban adtam át magam leginkább a hamarjában vásárlásnak. Nagyon élveztem, hogy bárhová kellett mennem, előtte egy órával szépen be tudtam szerezni a dolgokat. Igaz, hogy Budapesten voltam egyemista, és talán ott még manapság is tud úgy vásárolni az ember, mint 15 éve.

De ma például csokornyakkendőt és más egyebet kellett még vennem. Úgy terveztem, hogy a szükségesnél eggyel korábbi vonattal indulok (T mínusz 2 óra), és mivel budapesti átszállással megyek, Budapesten megszerzem a szükséges javakat. A vonatot lekésve szörnyű rettenet futott végig rajtam: csokornyakkendő nélkül kell részt vennem az eseményen. Az nem lehet!

Gyorsan böngészni kezdtem a volán-menetrendet, közben sakkoztam, hogy mely településekre tudok átbiciklizni anélkül, hogy a majdani hazatérésembe túlságosan bezavarna (vasúton érkezek). Találtam is egy buszt, ami egy óra múlva indul abból a faluból, ahol egyébként is vonatra szálltam volna. Átszállással Kaposvárig eljutok aránylag hamar, és még lesz is 40 percem, hogy csokornyakkendőt vegyek. Budapesten nem lenne rá időm, de így akkor megoldható máshol.

Az persze lecsípett az idő-ablakomból 10 percet, hogy a boltok szombaton csak 9-kor nyitnak. Atádon a bolha már 6-tól üzemel szombatonként, mert a piac is akkor nyit, de a finom boltok más tészta ugye. Hát most nem bántam volna, ha másként lennének a dolgok, de nem volt gond, vettem addig második reggelit a mekiben.

Mert az első reggelim igen sovány lett: a vasútállomásos faluban a faluközpontban lévő bolt szinte üres volt reggel 6:40-kor. Üdítő az csak baracklé volt egy kikapcsolt hűtőben. 8 darab vizes zsemle, 1 féle felvágott, 3 féle csoki. Mondjuk a lé, a zsemle és a felvágott is jól esett. Csak valahogy lehangolt, hogy ilyen hanyatló idők járnak a falusi boltokra. Nem arra akarok kilyukadni, hogy a falusi boltok is tartsanak mindig mindent készleten, hogy mikor egy évben egyszer müzliszeletet óhajtok venni, akkor még válogatni is tudjak. Arra akarok kilyukadni, hogy a nyolcvanas évek végén Laci bácsi kisboltjában is legalább 2 féle nyalóka (pálmás és a kojak) közül tudtunk választani, és egészen biztosan volt nála sör is (mert itt pl az sem volt), vagy éppen kakaós csiga szombaton 6:40-kor. Tegyük hozzá, hogy más falvakban ilyen üres boltot nem láttam, szóval itt a boltos szúr el valamit. De jól megágyaz a történet a kaposvári C&A-ban lévő csokornyakkendők témájának.

Bevallom, évek óta szeretnék hózentrógerban ünnepelni valamit, de azt ezúttal nem árultak a C&A-ban. Csokornyakkendő ugyanígy egy régi tervem volt: csavarjunk egyet a karót nyelt nyakkendős feszítésen! Megannyi érettségi vizsgáztatás után már nadrágból sem volt kedvem ugyanazt felhúzni egy ünnephez. A hamarjában vásárlás titka az, hogy az ember vázlatosan, kategóriákat tekintve már útközben megtervezi a bevásárlólistát, és ott helyben már csak a kompromisszumok megkötése a feladat.

Bár meglátásom szerint nyáron van a legtöbb esküvő, ezért ingből, nadrágból és nyakkendőkből legalább annyit el lehet adni, mint fürdőgatyából, de ebben a boltban nem volt szerencsém. 15 percem volt, hogy elintézzem a vásárlást, és az idő javát az vitte el, hogy ráhangoljam magam azoknak a dolgoknak a megvételére, ami a boltban egyáltalán fellelhető volt. (Otthonról egyébként magammal hoztam a standard gúnyám, mert az élet megtanított rá)

A nyomasztó áruhiány miatt csupa olyan dolgot vettem, ami nem jobb annál, amim egyébként is nálam van, de lényegében nem akartam azokat az agyonhordott dolgokat ma felvenni, ezért ez az újítás zöld lámpát kapott. Az árcímkét valamiért nem is néztem meg, így a kasszánál leforrázva nyújtottam a bankkártyám. Ennyi pénzt kiadni valamire, ami nem is tetszik… De egyszerűen nem volt miből választani: ingből fekete és fehér, de mindegyik zsebes, nyakkendőből 4 szín, mindegyik ugyanolyan sötét, csokornyakkendőből 2 darab fekete, nadrágból pedig az egyetlen tetszetősből már csak két méretben volt.  

Ezt úgy kell érteni, hogy ha más lenne az ízlésem, akkor gond nélkül bevásárolhattam volna, mert olyan ruhából, amit a legtöbben hordanak, olyanból volt elég. Nem arról sopánkodok, hogy bementem a legkommerszebb boltba, és nem tudtam spéci dolgokat venni, hanem hogy ha az ember csak 20 percet szán néhány dolog megvásárlására, akkor nem jár sikerrel. Több idő kell. De biciklin elmegy az idő a biciklizéssel. Régen volt a C&A-ban is hózentróger, de nem robbant a divatba, úgyhogy ma már nincs. Amit nem vesznek tömegek, olyan dolgok már nincsenek azokban a boltokban, amik a tömegeket szolgálják ki. De periférikus helyzetemben ez eléggé zavar. Régen autóba vágtam magam, és elintéztem egy ilyen bevásárlást Pécsen, mert az mégsem Kaposvár. Ott is 3-4 boltot azért át kellett bogarászni. De biciklivel így praktikus, ahogy ma csináltam. És bár egyedi esetekből készülök általánosítani, annyi igazam akkor is van, hogy egyetemista koromban ilyen pofáraeséseim a boltokban ritkábban voltak. Ma nincs nagyvonalúság, dekára ki van mérve az árukészlet. Az olyan boltok, amiket szeretek, a csőd szélén állnak: a Tescoban mindig tartanak evőkanalat, így mikor Dombóvárra egyszer elfelejtek vinni magammal kanalat vagy éppen párnahuzatot, akkor ott a Tesco magányos polcsorai között lézengve biztosan találok megoldást. Amíg még van Tesco. Üdvözlőlapot is tudtam volna ott venni, amire itt a plázában végül nem jutott idő. Meg el is felejtettem.

Webshopokon minden van, de a webes vásárlás azoknak van, akik tudják, hol lesznek 4 nap múlva délután. Nekem bolt kéne, de ez már más világ, mint amihez hozzászoktam.

Meg hát elfelejtek venni valamit, mint ezt az üdvözlőlapot (meg hozzá tollat), akkor bumm, kész a baj. Autóval bekanyarodok egy boltba útközben, de így vonattal most 3 órát ülnöm kell a seggemen tétlenül. Olvasok, ennyi az egészben a haszon. Meg a kedvező koleszterin szintem. De az ilyen nem-hétköznapokon erre jutok, hogy az autómat meg kell stoppoltatnom a szerelővel, akármilyen drága lesz is a javítás is, meg az üzemben tartás is. Putri vidéki lét… A városokat már nem bírom az emberek miatt, a falu meg nem kompatibilis az életvezetésemmel. Azt hiszem lassan megvehetem a botomat (nyilván csakis egy webshopban), amit Pista bácsiként felemelhetek az ilyen alkalmakkor, és borgőzös lehelettel megrázhatom a levegőben a fejem fölé emelve: “nem jól van ez a világ!”, meg valami cifra káromkodás.

Kell néha autó.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.