Alapvetően változott meg a tribute zenekarok értelméről a véleményem. 2005 április 20-án a BN miatt a KCSSK-ban (ez A kolesz) játszott az Echoes of Pink Floyd, a főépület bejárata mellett. A színpaddal szemben, 6 méterre mérték a sört, a színpadtól jobbra a BN vándorlási fővonala, a "színteret" balról kapta oldalba a ki/bejárat, amin ki-be ódalgott a nép. Ezek nem tűntek fel amikor a Run like hellt játszották, viszont mikor a Shine on you crazy diamond szólt, el lehet képzelni milyen volt, mikor ötmásodpercenként bevágódott a főbejárat alumíniumajtaja, berezgett az üvegablak, és óbégattak a sörcsap körül a kollégák. Lenne még ebben történet, de elég annyi, hogy én ott nagyon megkedveltem ezt a zenekart, tegnap a kultiban pedig szintet léptek.
Az előtte-utána változás vázlata a következő:
Engem senki sem fog azzal elrángatni valahová, hogy "Pityukám, Rock! érted? Roooock!" A Pink Floyd amúgysem kifejezetten rockzene, főleg úgy, hogy ahány album, annyi hangzás. Nagyjából. Tudom én azt nagyon mintásan, hogy CD-ről hallgatni valamit, az olyan mint konzervszékelykáposztát enni, de az igazi Pink Floyd nem fog újra koncertezni, de ha fog is, a legendájában lesz az ereje. Én már sosem fogom érezni azt, amit apám érezhetett volna mondjuk '69-ben, de a sors igazságos: se ő, se én nem érezhettem, különböző okok miatt.
Most itt ezek a látszólag összefüggéstelen mondatok egyből értelmet nyernek: tegnap a koncerten átütötte az agyamat a rock ereje, annak ellenére, hogy a Pink Floyd nem kifejezetten rock. Az E of PF pedig úgy játszott, hogy életre kelt a nagy mestercsapat CD-n/bakeliten/mp3ban hallgatható alkotása, de nem abban az értelemben, hogy virtuózan eljátszották, én meg gyönyörködtem, hanem abban az értelemben, hogy "hit that pityu", én arról a koncertről nem úgy jöttem el, hogy hűdejóvólt, hanem hogy ilyenben még nem volt részem. Hogy ez most teljesen átadta azt, ami abban a zenében van. Hogy apám ezt érezhette volna, ha boldogabb vidékre születik. [egy példa: Another brick in the wall part 2 híres refrénjét teli torokból énekeltük, már eleve iszonyat jó volt, erre a dal hevében, de tényleg a hevében, szóval pont jól jött ki valaki elkeseredetten ordította, hogy "kurva iskolaaaaa!" Szóval átjött ez mindenkinek]
Tényszerűen nézve persze várható volt a dolog: ecseteltem, milyen volt a Budaörsi Napokon, és hát amiken azóta voltam, azok is olyan koncertek voltak, hogy a technikai és kényelmetlenségi problémákra azért nem emlékszek, mert olyan lelkesen és sosem lejátszva, hanem előadva zenéltek. Magyarul ami az élvezhetőségből lejött a technika miatt, az pótlódott Attisék zsenialitásával. Nyivlánvaló volt, hogy ha egy ilyen jó csapat ilyen jó technikai feltételek közt zenél, ott kő kövön nem marad. Tegnap folyamatosan az volt az érzésem, hogy nekik itt a helyük, ilyen klubban, nem pedig mindenféle kultúrházak rezonáló ablakai között. A basszusnak ne szabjon határt semmi, Laci dobszexének legyen tere (az a faszi elképzelhetetlenül jól dobol), a fekete az legyen fekete, a fény az legyen fény, stb. Kicsit historizálóan szólva: most elfoglalták a méltó helyüket a budapesti zenei jelenben.
Az Echoes of Pink Floyd nem tribute zenekar abban az értelemben, hogy Ránki Dezső sem tribute, amikor Lisztet játszik Klukon Edittel. Persze ezt ki kell érdemelni, és tegnap az a koncert tényleg úgy szólt, hogy megérdemelnének a srácok egy új jelzőt a tribute zenekar helyett. Ezt azért írom, mert a Kultiplexben látni őket eszembe jutott Elsa Valle, akinek a koncertjén tulajdonképpen véletlenül voltam. Elsa Valle... hát nélküle Budapest elég színtelen lenne. Az EofPF pedig olyan jelenség, hogy oké, nem saját szerzeményekkel vakít, de életre kelti (nem előadja, pláne nem lejátssza) a Pink Floydot[, gyakorlatilag Budapesten él a Pink Floyd - ha nagyon átengedem magam a hévnek]. Szóval van Elsa Vallénk és van Pink Floydunk, tulajdonképpen erre akartam kilyukadni.
Túlzásnak pedig ne érezze senki.
Az előtte-utána változás vázlata a következő:
Engem senki sem fog azzal elrángatni valahová, hogy "Pityukám, Rock! érted? Roooock!" A Pink Floyd amúgysem kifejezetten rockzene, főleg úgy, hogy ahány album, annyi hangzás. Nagyjából. Tudom én azt nagyon mintásan, hogy CD-ről hallgatni valamit, az olyan mint konzervszékelykáposztát enni, de az igazi Pink Floyd nem fog újra koncertezni, de ha fog is, a legendájában lesz az ereje. Én már sosem fogom érezni azt, amit apám érezhetett volna mondjuk '69-ben, de a sors igazságos: se ő, se én nem érezhettem, különböző okok miatt.
Most itt ezek a látszólag összefüggéstelen mondatok egyből értelmet nyernek: tegnap a koncerten átütötte az agyamat a rock ereje, annak ellenére, hogy a Pink Floyd nem kifejezetten rock. Az E of PF pedig úgy játszott, hogy életre kelt a nagy mestercsapat CD-n/bakeliten/mp3ban hallgatható alkotása, de nem abban az értelemben, hogy virtuózan eljátszották, én meg gyönyörködtem, hanem abban az értelemben, hogy "hit that pityu", én arról a koncertről nem úgy jöttem el, hogy hűdejóvólt, hanem hogy ilyenben még nem volt részem. Hogy ez most teljesen átadta azt, ami abban a zenében van. Hogy apám ezt érezhette volna, ha boldogabb vidékre születik. [egy példa: Another brick in the wall part 2 híres refrénjét teli torokból énekeltük, már eleve iszonyat jó volt, erre a dal hevében, de tényleg a hevében, szóval pont jól jött ki valaki elkeseredetten ordította, hogy "kurva iskolaaaaa!" Szóval átjött ez mindenkinek]
Tényszerűen nézve persze várható volt a dolog: ecseteltem, milyen volt a Budaörsi Napokon, és hát amiken azóta voltam, azok is olyan koncertek voltak, hogy a technikai és kényelmetlenségi problémákra azért nem emlékszek, mert olyan lelkesen és sosem lejátszva, hanem előadva zenéltek. Magyarul ami az élvezhetőségből lejött a technika miatt, az pótlódott Attisék zsenialitásával. Nyivlánvaló volt, hogy ha egy ilyen jó csapat ilyen jó technikai feltételek közt zenél, ott kő kövön nem marad. Tegnap folyamatosan az volt az érzésem, hogy nekik itt a helyük, ilyen klubban, nem pedig mindenféle kultúrházak rezonáló ablakai között. A basszusnak ne szabjon határt semmi, Laci dobszexének legyen tere (az a faszi elképzelhetetlenül jól dobol), a fekete az legyen fekete, a fény az legyen fény, stb. Kicsit historizálóan szólva: most elfoglalták a méltó helyüket a budapesti zenei jelenben.
Az Echoes of Pink Floyd nem tribute zenekar abban az értelemben, hogy Ránki Dezső sem tribute, amikor Lisztet játszik Klukon Edittel. Persze ezt ki kell érdemelni, és tegnap az a koncert tényleg úgy szólt, hogy megérdemelnének a srácok egy új jelzőt a tribute zenekar helyett. Ezt azért írom, mert a Kultiplexben látni őket eszembe jutott Elsa Valle, akinek a koncertjén tulajdonképpen véletlenül voltam. Elsa Valle... hát nélküle Budapest elég színtelen lenne. Az EofPF pedig olyan jelenség, hogy oké, nem saját szerzeményekkel vakít, de életre kelti (nem előadja, pláne nem lejátssza) a Pink Floydot[, gyakorlatilag Budapesten él a Pink Floyd - ha nagyon átengedem magam a hévnek]. Szóval van Elsa Vallénk és van Pink Floydunk, tulajdonképpen erre akartam kilyukadni.
Túlzásnak pedig ne érezze senki.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://pityutanarur.blog.hu/api/trackback/id/tr58355474
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
azt mondta: