Szerencsére a szokásosnál is enyhébb éjszaka volt Párizsban, úgyhogy mikor kimerülésemben bevackoltam magam a Gara du Nord egyik ablakába, egész jót tudtam aludni a többi hajléktalanhoz hasonlóan. Párizs egyébként csodás éjjel, de reggel amint nyitott a pályaudvar, egyből vonatra szálltam, és uzsgyi ki a Charles de Gaulle reptérre, aminek külön magyarázata van.

Először is, az ősök fizették a repülőjegyeimet, hogy kimenjek, átadni a karácsonyi családi ölelést a hugicának. Másodszor, a felmerülő egyéb költségek engem terhelnek, úgyhogy csak semmi nagyzolás! Párizsban azért töltöttem egy éjjelt, mert a legolcsóbb járat éjjel érkezett, és csak másnap este szállt fel az a gép egy másik reptérről, ami Brestbe vitt, az Atlanti-óceán partjára, Európa egyik szélére, ahol most Karácsonyozni fogok Annával.

Nem tudom, létezik-e olyan, hogy egy utazás felkészületlenül éri az embert, és még panaszkodik is, miközben nem is neki kellett fizetni a jegyet, de velem valami ilyesmi történt. Én mostanság szabadidőmben azon sopánkodok, hogy mennyire nehéz az élet, és hogy milyen sanyarúak a körülmények, és hogy végső soron a lehető legkilátástalanabb az égvilágon minden, és ezen most Párizs segített a legkevésbé. Mikor leszálltam a reptéri buszról Victor Hugo városában, és megtettem az első lépéseket az Eiffelt-tornyot keresve, egyszerre ért fülig a szám, és méregettem a várost borús pillantásokkal, hogy néhány fityinggel, meg egy nagy és nehéz hátizsákkal hogyan fogom meghódítani a várost. Aztán két lépés múlva sokkal rosszabb történt: kultúrsokk ért.

A tervem ambiciózus volt: hamar eljutni a Gara du Nordig, ahol az előzetes információim szerint van automata csomagmegőrző, és otthagyom a csomagomat. A súlytól megszabadulva körbejárom a belvárost, nappal pedig néhány kávé után körbefényképezem a kül- és belvárost, tiszteletemet teszem Victor Hugo sírjánál, lefényképezem a diadalívet, satöbbi-satöbbi. Este pedig tovább Brestbe.

Párizsban elég könnyen el tudtam igazodni, mert olyan, mint Budapest. A nyivákolásom egyik mondandója éppen ez: olyan, mint Budapest bizonyos része. Az egész belváros csupa Andrássy út. Mentem a metróval – aminek az állomásai hasonló hangulatúak, mint a Földalattié – és rengeteg megálló után ugyanolyan Andrássy úton találtam magam. Kijjebb, a Gara du Nordnál már találtam olyan vonásokat, amik mondjuk a pesti Lipótvárost idézik. Fájt.

A másik fájó felismerés az volt, hogy Párizsban az emberek adnak az öltözékükre. Ami engem illet: egy hátizsákkal nagyzoló hajléktalannak tekinthettek, figyelembe véve a viseltes kabátomat, az elnyűtt cipőmet, ami az éjszakai módival ellentétben ráadásul nem is bőrcipő volt. Az éjszaka nagy részét gyaloglással töltöttem, és a rengeteg szembe jövő emberen nem láttam egy ugyanolyan ruhadarabot sem. Azt viszont megfigyeltem a metrón, hogy bár válogatott ruhákról van szó, a stílus a belvárosban egyöntetű. Még a hajléktalanok is próbálnak igazodni ehhez, mert például ami a férfi viseletet illeti, a hajléktalanokon is hegyes orrú, vékony talpú bőrcipő volt. A csajok sem úgy öltözködnek, mint a Banhofba igyekvő pufikabátos barna lányok, hanem mint a Bölcsészkar felé bicikliző KRESZ ismerettől mentes sápadtarcúak. A külvárosban a viselet megváltozik, és a baltimore-i feka stílust hozzák európailag (nem bő ruhák): sárga velúrcipő, mackónadrág és pufikabát, baseball cap. Nőket nem láttam a külvárosban, leszámítva egy heroinfüggőt. De nyilván vannak még rajta kívül is.

Már jó ideje róttam az utcákat, jómagam is eléggé elálmosodtam, mikor belebotlottam az első hajléktalanba, aki már lefeküdt aludni. Ekkor jöttem rá egyébként, hogy én is hajléktalannak öltöztem, sőt, hogy nekem sincs hol aludnom. Persze a hajléktalanok azért nem a pesti fajták, akiket bebörtönöz a Nemzeti Együttműködés, bár tény, hogy nem is olyan büdösek. Aki például a Louvre oldalában feküdt egy makulátlan hálózsákban, még pia sem volt mellette. Már több hálózsákos mellett elhaladtam, mikor hiányolni kezdtem a szutykos barna-sárga vattatakarókkal és rongyokkal bebugyolált erjedt szagú alkoholistákat. Aztán láttam persze: 10 centi frissen rakott hullámpapíron szundikált egy ember szinte öblítőszagú babakék plüss pléd alatt, és a karton is még árasztotta magából a cellulóz friss illatát. Nálunk is lehetne segíteni a hajléktalanokon mosással, ha pénzt bonyolult is adni nekik. Végül én is aludtam két órát, mert nem tudtam leadni a csomagomat, mászkálni tehát nem tudtam, ébren maradni órákon át egy hátizsákon ülve pedig nem ésszerű egy idő után.

Mikor ébredtem, már nyitva volt a pályaudvar, jártak a vonatok, úgyhogy nem húztam az időt, szélnek eresztettem a terveimet, és kimentem a reptérre aludni. Nem bírtam volna tovább nézni azt a várost. Később unalmamban elolvastam az útikönyvet, ami azt írta, hogy a párizsiak szerint a városuk a világ fővárosa, és hát ezzel vitatkoznék, mert ilyen titulus nem létezik, de tény, hogy párizsinak lenni elképzelhetetlen tudatállapot lehet egy magyar számára. Néztem például a járdáról egy ötödik emeleti manzárd erkélyét, ami az Eiffel-toronyra néz, és hét-nyolc velem egyidős figura pezsgőzött, nagyokat nevetve. Tokiótól Kőszegfalváig minden gyerek hallott már az Eiffel-toronyról, benne is van a tankönyvükben, de a párizsiak egyszerűen csak meglátják és kész, és később megtudják, hogy ezt mindenhol ismerik. A város árasztja magából, hogy itt többről van szó, mint fővárosról, itt a plakátokon a hazai színészek egy része nemzetközi színész is egyúttal, a tőzsdeépület nemcsak az egyik legrégebbi, de az egyik legforgalmasabb is, a ruhaboltokban pedig nem átveszik a kollekciót külföldről, hanem kitalálják. Városfejlesztés nem tízévente egyszer van, hanem folyamatosan, és párhuzamosan több helyen. Esemény egyszerre nem egy van, amire ráveti magát a teljes média, sztár regényírót nem csak egy könyvkiadó kínál, ügyek és korrupciók kontrollálhatatlan mennyiségben vannak, mert egyszerűen hatalmas az ország, és a világgazdaság aktív résztvevője. Tudom, hogy élni Párizsban nem olcsó mulatság, de ami a kinézetét illeti, és azok az emberek, akiket éjjel láttam, azt a hatást keltették bennem, hogy Párizsban már a puszta lélegzéstől jól kezdi érezni magát az ember.

Ami konkrétan szomorúvá tett, hogy Párizs egybefüggően olyan, mint Budapest foltokban. Otthonosan tudtam mozogni benne, tudtam utcán pisilni, anélkül hogy foltot hagytam volna, tudtam sört venni az éjjel-nappaliban, tudtam hol érdemes elaludnom, hogy ne fosszanak ki, tudtam hol érdemes nekem enni, és hol esznek a turisták, mert kompatibilis volt a város a magyar észjárással. És ez, hogy olyan közel van a magyar formámhoz, és mégis annyival könnyebb világ, eléggé lehangolt.

Azóta aztán Brestbe értem már, ez már tényleg más világ, Bretagne a brötonokkal, almaborral, kőkerítésekkel, esővel és rekettyéssel, itt már átadhattam magam az életérzésnek, de erről majd később írok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.