Az utóbbi két hét kíméletlen volt, és ma reggel jött el a pillanat, hogy erről írjak is, mert ma úgy remegett a gyomrom, mint mikor 12 éves koromban a várárokból kockaköveket hajigáltunk a művház udvarára, és kijött lekaszabolni minket a Pócza.

Naomi, a főbérlőnk nem mindennapi nő, látvány és tulajdonos. Odahaza, Budapesten szerencsénk volt a főbérlővel, aki nagyjából félévente jött a pénzekért, ha már hatodszor beszéltünk meg időpontot. Itt sem tűnik úgy, mintha Naomi kopogására ébrednénk a hónap letelte után, azaz nekem kell hajkurásznom, ha fizetni akarok. 2-3 sms, és meg is van az időpont, mikor jön, amihez képest két nappal később fel is bukkan. Mindezt úgy, hogy a szomszédban lakik.

Ezzel szemben, most, hogy már egy hete kések a bérleti díjjal, minden nap látom őt, de ő szerencsére nem lát engem, ez valami gondviselés lehet, mert én éppen megyek be a házba, mikor ő jön ki az övéből, és mondjuk, ha pirosat kaptam volna egy kereszteződésben, akkor már ott is lennék Naomi orra előtt, akinek kezdhetnék magyarázkodni, hogy miért is nem kapja meg a pénzt.

Hogy miért is nem kapja meg a pénzt, az egy összetett dolog, és igen tanulságos: ne igyunk előre a medve bőrére, valamint csak nyugtával dicsérjük a napot! Annak idején teljes állásra jelentkeztem és vettek fel, ami heti negyven óra, szorozva nettó 5,6 fonttal óránként, az 896 font tetemes pénzmennyiség, és a Honfoglalás egyik évszáma is. Mikor megkaptam a munkát, ilyen szépen kiszámoltam.

Aztán jött az első hónap, amikor mint tanoncot alig hívtak be dolgozni, novemberi bevételem 154 font volt. Decemberben aránylag rendben volt, január tragédia, és akkor most van itt a február.

Az egyik leghatalmasabb különbség a hazai és az itteni munkaviszony között az, hogy a szerződéskötés olyasmi náluk, mint nálunk a véglegesítés. Tehát sok hónap ledolgozása után kötik meg. Az addigi időszakban pedig egyáltalán nincs szerződés, tehát nincs fix óraszám. Ez egyértelműen a munkahely érdekében van így, hiszen ezáltal a költségeket rugalmasan tudják lefaragni. Mint ahogyan nálunk is történt: a management kitalálta, hogy 13%-kal felül akarják múlni a tavaly januári profitot idén janurában, és ennek érdekében tök kevés embert hívtak be dolgozni. A mélypont hetében 22 órám volt összesen, ami egy ízléses félállás az én szememben. Rohadtul felháborít, mert rendben, nem kommunizmusban élünk, és nem fognak behívni csak azért, hogy nekem meglegyen a havi fix. De decemberben, túl a Karácsonyon legalább 4 új arc jött, és január elején még egy 2 hónapja kimaradó diákmunkást is visszaédesgettek, és így már mindjárt 5 emberrel több volt "versenyben" a "férőhelyekért". A lényeg az, hogy ha nekik úgy tetszik, akkor egyáltalán nem hívnak be, most is 3 nap szabadnapom van éppen, utána meg 5-6 órás műszakokat kapok.

Decemberben ez a tragédia még nem látszódott, úgyhogy akkor hó végén meg is igényeltem valami adóbigyót, nevezzük állami bérpótléknak, mert a lengyel kollégám meggyőzött, hogy ha törvény szerint jogosult vagyok rá, és még jól is jön, akkor miért ne igényelném meg? Az elv az, hogy a profitorientált világban a gonosz vállalatok nem hajlandók tisztességes bért adni, ezért az állam kiegészíti a béreket tisztességesre. Én, mint 25 év fölötti nemházas, gyerektelen férfi, 30 óra fölött kell, hogy keressek hetente, és akkor vagyok jogosult rá. Mivel teljes állásban vagyok, joggal gondolhattam, hogy legalább heti 35 órám lesz mindig, úgyhogy beírtam a jelentkezési lapra, hogy 35 órát dolgozok hetente. Négyhavonta van elszámolás, és akkor visszanézi a ledolgozott órákat az adóhivatal. A támogatás a ledolgozott órák után jár. Ha a 4 hónap alatt többet dolgoztam heti 35 óránál, akkor kapok még pénzt az addigiak fölött. Ha kevesebbet, akkor nekem kell fizetnem vissza valamennyit, óra alapon. Február elején még semmi válasz nem érkezett az igénylésemre, pedig akkor már egy hete esedékes volt a pénz. Őszintén szólva teljesen biztos voltam benne, hogy megkapom, hiszen az igényléskor megfeleltem a kritériumoknak. Úgyhogy kicsit lazítottam a gazdálkodásomon: a szakadt ruháim egy részét lecseréltem, és vettem gint. Beültünk párszor pubba. És visszafizettem a nővéremnek a kölcsönt.

Végre jött a levél, hogy KÖSZÖNIK hogy megigényeltem a dolgot, de a döntésük meghozatalához még erre meg arra a dokumentumra szükségük lenne plusszban. Egy hete hogy elküldtem nekik, reméltem, hogy most már nem kell sokat várnom, megjön a döntés, a döntés pedig az, hogy kapok segélyt, és Naomit ki tudom fizetni. Ha nem, akkor a 28-i fizetésemből kell megoldanom, ami további 10 nap rettegés. 

Naomi örökké a kedvenc bundájában jár-kel, egy világos-sárgásbarna prémben, amire csapzott szőke oroszlánsörénye ráomlik, és aranyberakásos, párducmintás cicanadrágjával kiegészülve valami trópusi vadállat benyomását kelti. Negyven és ötven között járhat, igazi független vállalkozó nő, aki bizonyos szögből sokkal inkább férfinak tűnik, és ő is azok közé a britek közé tartozik, akik úgy tudnak szólni az emberhez, mint egy gyapotültetvény tulajdonosa Atlanta külterületén 1690-ben. Ha kérdéssel fordulsz hozzá, arcára sértettség ül ki, sőt, mikor kivettük a szobát, kényelmetlenül éreztük magunkat, hogy raboljuk az idejét. Aztán valami hirtelen átvonulás történik az arcán, ha sikerül egy poént elsütni, és mérhetetlen gyarmattartó-ábrázattal nevetni kezd, mintha egy új szénlelőhelyre bukkant volna: "ezek a barbár népek milyen viccesek tudnak lenni!". Ilyenkor van egy-két jó szava az emberhez (milyen jó az angolod), és ekkor lehet tőle kérni apróbb dolgokat, mint például nyomtatott bérleti szerződést.

Ha ő jön a házba, általában keres valakit. Nincs kulcsa a házhoz, legalábbis nem találja abban a roppant rendezetlen házában, amibe a lomoktól be se lehet látni (rengeteg angol ragaszkodik ilyen módon a hagyományokhoz). Másrészt szüksége sincs kulcsra, hiszen a házban mindig van legalább egy jobbágy, aki az egetverő dörömbölésére rohanva ajtót nyit neki. Ő ekkor az embert félrelökve beözönlik a házba, és vaskos hangján ordítani kezdi a nevét annak, akit éppen keres. Többször ébredtem már erre. Ez a hang igen meghatározhatatlan, mert mondanám azt, hogy 60 év dohányzás eredménye, de Naomi nem dohányzik. Mondanám azt, hogy egy részeg siketfajd kerregése, de az sem a jó hasonlat, mert Naomi hangja sokkal inkább olyan, mintha egy vasöntödében nőtt volna fel, és beléivódott volna, hogy 120 decibel alatt nem érteni mit mond. Akkor is ilyen erővel beszél, ha egy méterre állok tőle. Hanglejtése minden mondattípusban kérdőre vonó, és ha több lakó is jelen van, akkor általában kiválaszt magának egy embert, akivel azt érezteti, hogy ő most a kolónia képviselője, és egyben Naomi helytartója e távoli dzsungelben. A többiekhez akkor sem szól, ha tőlük kérdez valamit, például a nevüket. "Őt hogy hívják?" teljesen tipikus.

Ma reggel nem engem keresett Naomi, de túlzás nélkül írom, hogy remegett a gyomrom még egy negyed óra múlva is, és imádkoztam Istenhez, hogy ne jusson eszébe bekopogni hozzánk. Ma megúsztam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.