Nagyjából fél órával a film kezdete után ezt gondoltam magamban: értem én, klassz ez a nézőpont, de erre nem lehet felépíteni egy filmet. Ezt a véleményemet a film befejezéséig tartottam, kifelé jövet is ezt mondtam Skubinak. Aztán beültünk meginni egy sört, meg inkább hogy beszéljünk a filmről, aztán kicsit árnyalódott a véleményem.

Skubi felesége kérdezte, milyen volt a film, nehéz volt-e, aztán mikor nem nagyon tudtunk mit mondani, akkor próbált könnyíteni a terhünkön: nyugodtan spoilerezzük el, mert úgysem tervezi megnézni. Ennek köszönhetően végül is akkor tudtam mondani neki, hogy ez azok közé a filmek közé tartozik, ami inkább egy fotótárlat, mint törénet. A legtöbb film egy sztorira épül, de aztán vannak filmek, amiket én inkább csak úgy nézek, mint egy festményt, elidőzök előtte, és megfigyelem a különböző részeit.

Itt is inkább ha már történet irányából próbálom felnyitni a filmet, akkor a történet inkább az, hogy a rendező és forgatókönyvíró Jonathan Glazer művészi érzékenységének jogán összegyűjtött élethelyzeteket Rudolf Höss mindennapjaiból, és 105 percbe telik ezt a mozgóképet tüzetesen átnézni. Most persze van egy eseménysorozata a filmnek, de ez az eseménysorozat inkább csak olyan szereppel bír, mint egy fényképalbumnak az oldalai: az események nélkül néhány életképet nem lehetne megmutatni, szóval kellenek események, amire lehet rögzíteni jeleneteket, ahogyan a lapokra fotókat. A történet: az embernek van egy munkahelye, a felesége otthont teremt, ragaszkodik hozzá akkor is, mikor a férjét áthelyezik másik városba, a férj végül örül, mikor visszahelyezik.

Na de ha a történet nem elsődleges, akkor miről szól a film? Mi a célja? Ez tulajdonképpen a saját kérdésem, a moziból kifelé jövet is ezt ismételgettem, nem értettem, mi értelme 100 féle módon a néző képébe mondani, hogy "ez nem normális". "Ez beteg". "Ez abszurd." stb. Sőt, messzebbre is mentem: a film megnézése nélkül is tudják az emberek, hogy egy haláltábort üzemeltetni beteg dolog, tehát ha a film csak ennyit akar megmutatni, hogy Rudolf Höss és felesége mentálisan torz lények, akkor nyitott kapukat dönget, és nem igényel bizonyítást az állítása.

De aztán feltettem a kérdést, hogy egyszerűen csak a tanárságomból fakad, hogy mindenáron valami tanulságért verem az asztalt? Lehet, hogy a rendező az érzékei szerint csak ábrázolt valamit, és útjára engedte, hogy különbözőképpen hasson a nézőkre? Hogy ő nem akar mondani semmit azon kívül, hogy elgondolkodtatónak találja a dolgot, gondolkodjon el mindenki saját maga, hogy mit kezd a jelenséggel?

Skubival megyegyeztünk, hogy nagyjából ez lesz a helyes irány. Mert valahogy ez rezonál azzal, ahogyan a szereplők sem magyarázzák vagy kommentálják a haláltábort, noha mindannyian szenvednek tőle. Tehát a rendező sem beszél a táborról, a szereplők sem beszélnek a táborról, egyszerűen magunkra vagyunk hagyva a moziteremben a saját gondolatainkkal. Amennyire a szereplőket frusztrálja a tábor, a film is éppen annyira frusztrálja a nézőt. A rendező nem akar klasszikus dolgokat: szórakoztatni nyilván nem ilyen témával fog, tanítani sem akar, érzékenyíteni sem akar, ítéletet mondani sem akar, talán inkább annyit akar, hogy mi akarjunk valamit.

Az is egészen biztos, hogy sokrétű a film, és meg sem próbálom itt kibontani a rejtélyt, csak a tegnapi felfedezéseim egy részét dokumentálni. Ami segített, hogy végig tudjam ülni a látszólag sehová sem tartó hétköznapi jeleneteket, hogy a film három ponton megzavart egy-egy kísérleti filmes jelenettel. Ezeket például bűnnek tartanám spoilerezni, szemben a történettel. De úgy megállt bennem az emésztés meg a légzés is. Ezeknek talán ellensúly szerepe volt, végső soron a normális valóságot hozta be a filmbe persze inverz képi világgal, hiszen a reális látvány volt az abszurd, a kísérleti filmes látvány pedig a szintén abszurd, de morálisan normális dolgokat hozta be. Ha ugyanolyan képi ábrázolással futott volna mindkét szegmens, akkor tényleg értelmetlen lett volna a film, így viszont a rendező teljesen sterilen tartotta a fő témáját, mert hétköznapi, reális képeken csak és kizárólag az SS tisztek világát látjuk, nincsenek benne zsidók például.

Ez is egy klassz mondat amúgy, mert a főszereplő házaspár alapjáraton is egy paradicsomnak éli meg az otthonát, de ráadásul fajelmélet szempontjából is egy paradicsom, hiszen a világukban nincsenek zsidók. Szóval a világ, amit maguknak elképzeltek mint a jövőbeni normális világ, mi azt láthatjuk a vásznon. És hát ugye beteg szarságok sorozata az egész, szóval bizonyára nem az a világ baja, hogy zsidók vannak benne.

De Skubi amit mondott, az még izgalmasabbá teszi a dolgot. A film kényelmetlenül hosszú sötét képkockákkal kezdődik, mialatt halljuk a tábor zaját. Ezt még én is vágtam, hogy ez mivel feltűnően hosszú, és sehová nem fejlődik (ugyanazok a zajok ismétlődtek ugyanúgy), ezért ez valamiféle vezérfonál lesz a film megértéséhez. A film alatt folyamatosan, megállás nélkül megy a zaj. Nem minden jelenetben, de ami a tábor körül játszódik, ott igen. És nyilván sokminden felé elvezet a zajjal kapcsolatos megfigyelés a filmben, de itt van egy extrémen jó, ami csak nekünk magyaroknak, vagy a románoknak, lengyeleknek üt. Skubi mesélte, hogy a nagyapjánál nem tudtak jókat aludni gyerekkorukban, mert a közeli reptér zaja felverte őket. Mikor pedig a papa ment hozzájuk vidékre, ő sem tudott aludni, mert a tücskök kegyetlenül ciripeltek. Megszokjuk a zajokat, megtanulunk együtt élni vele. Hat ránk, megváltozunk tőle, de nem foglalkozunk vele. Mikor a szomszédot megtámadták két éve, új volt még a háború zaja, és foglalkoztunk vele. Most már az élet része, és nem érdekel minket. Érthetetlen, hogy a nemzeti konzultáció is miért erőlködik a fegyverszállítások megakadályozásán, mikor rajtuk kívül már senki sem emlékszik, hogy ilyen is opció lenne. Szóval mi is olyan szomszéd vagyunk, mint Hedwig, aki gyönyörködik a kertjében, és tisztában van vele, hogy a férje mit dolgozik, vagy hogy a kerítés miért olyan magas, és mi van mögötte, de már távolságot tart a témától. 

 Nem akartam igazi elemzést írni, de ajánlónak sem szántam, csak izgalmasnak találtam végső soron, úgyhogy egy posztot mindenképpen szerettem volna róla. Ez nem egy holokauszt-film az én meglátásom szerint. Itt egyszerűen a holokausztban lehetett megtalálni a legjobban azt a jelenséget, mikor valamit a szőnyeg alá söprünk, nem véletlenül söpörjük a szőnyeg alá, nem nem kényszerből söpörjük a szőnyeg alá, és nem következmények nélkül söpörjük a szőnyeg alá. Ha csak simán Rudolf Höss élethez való hozzáállásán akarunk megrökönyödni, az is egy szintje a film nézésének, de sokkal vadabb magunkat keresni benne. Ebbe az irányba nyitja meg az utat a film a harmadik "filmtörő-jelenetével" a vége felé, mikor pár percre a lépcsőházban rókázó Rudolf Höss helyett egy másként abszurd hétköznapot láthatunk egy másik korból. Hát arról is tudnék írni 4-5 bekezdést, de legyen összesen ennyi elég. Szeretek néha látni ilyen filmet is, ami megtornáztatja az agyamat, és még 24 óra múlva is esnek le értelmezések. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.