Múlt héttől kezdve a hétköznapi kerékvágásom odalett. Ez némileg a ballagó diákok, némileg a barátok révén alakult így. Május 1-én egyenesen úgy éreztem, hogy visszakaptam az életemet: nem a diákjaim körül forog a világom, több napja már a barátaimmal tudtam tölteni az időmet. De aztán szerenádok meg minden volt, úgyhogy elérkezett az idő egy gyors áttekintéshez, hogy hányféle biciklizés ütött el a rutinművelettől.

1. Az átgondolt munkába menet

Ezen nincs mit ragozni: biciklivel 80 perc megfordulni az otthon-munkahely viszonylatban, a mai világban nincs senkinek 80 perce csak úgy. Múlt heti átgondolt reggeli elindulásom talán rekord is: már csütörtökön úgy indultam el, hogy egyrészt bepakoltam a csütörtök esti iskolai bentalvásra (ez egy speciális diákhagyomány ahol dolgozok), másrészt bepakoltam a csütörtöki és a pénteki tanításra, harmadrészt egy budapesti látogatás kellékeiről is gondoskodtam. A büszkeség itt az, hogy egy kis hátizsákom van, ami japán szintre kényszerítette a praktikusságomat: szerintem az el caminora is úgy be tudnék már pakolni, hogy nem kéne út közben semmit kidobnom, de nem is hiányolnék semmit. Pontosabban a büszkeségem lényege az, hogy eleve 12 óránál nagyobb távlatokban is tudok tervezni.

2. Benzint hozni

Most oké, hogy biciklivel tudok járni dolgozni, de biciklivel nem tudok füvet nyírni. Utólag kiderült, hogy a szomszédomnál is jelentős benzin készletek vannak, meg még az őz elütése előtt én is valamiért feltöltöttem a kannáimat, de hirtelen tavaszi elsőfűnyírós pánikomban az első kanna, ami a kezembe került pont üres volt, és nem is néztem tovább, hanem bedobtam a futár táskámba, és irány a település! Végülis a háttértörténet mellékes, mert előbb-utóbb lejátszódott volna a jelenet egyébként is, ahogyan begördülök a benzinkútra, megállok az éppen tankoló pickup mögött, és zavart okozok a mögöttem érkező kisbusz sofőrjében, hogy én most itt ebben a konstellációban mi volnék. Mikor sorra kerültem, kicsit úgy éreztem magam, mint egy bohóc, de egyébként nem volt semmi akadálya, hogy tankoljak. Ha valaki lefotózta volna, olyan lett volna a kép hatása helyi viszonyok között, mint Greta Thurnberg vonaton chips-et evő facebook posztja. Lám-lám, a nagy biciklivel szopó álszent fráter is azért meg-megtankol néha!

3. Új utakon esőben, fölöslegesen

Magamnál fogadtam volna a szerenádozókat, de nincsen filagórém, az eső meg esett. A házam meg túl kicsi ahhoz, hogy minden privát dolgot el tudjak rejteni a kíváncsi és részeg és nagy létszámú szerenádozó diákság elől, ezért egy kolléganőmmel közösen dobtunk egy bulit valahol máshol. Azzal valójában számoltam, hogy útközben esni fog az eső, hiszen ezért sem nálam volt a szerenád. Azzal kevésbé, hogy a képzeletbeli 1 óra tekerés, amivel számoltam, azzal benevezhetnék a Giro d'Italia-ra, ugyanis 37 km/h-s átlagot jelentene. Így elkéstem. De azzal a legkevésbé számoltam, hogy megnézhettem volna a vonat menetrendet: elég lett volna Babócsáig eltekernem, és onnan az út nagyobbik felét vonattal tehettem volna meg. Mindez akkor esett le, mikor az út 3/4-énél szarrá ázva figyeltem csodálattal, ahogy elkattogott mellettem az interrégió. Mentségem: el is felejtettem, hogy úticélomnak volt vasúti megállója.

4. Lámpa nélkül

A szerenádon kissé spiccesen rögtön rávágtam a kolléganőm megjegyzésére, hogy majd én megyek szívesen. Az általa szervezett éjszakai túra egyik kísérője lépett vissza, és én erre lettem ilyen nagyvonalú. Kialvatlanságom egyszerre volt okozója és ellenérve is a segítségnyújtásomnak: nyilván mivel nem járt már úgy az agyam, nem gondoltam végig, hogy főleg aludnom kéne, amikor van rá időm, nem éjszakai túrázni. Különben a túra is jó volt, meg hát nyilván pedagógiailag egy zseniális dolog, szóval ez nem panasz, hanem magyarázat, mert viszont a bicikli lámpámat otthon hagytam. Az éjszakai túra kabátot igényelt, ami véletlenül a kisebbik táskámba is befért, viszont a lámpám a futár táskámban volt, és nem raktam át. De ha kialvatlan vagyok, akkor a részletek mindig elkerülik a figyelmemet.

Szerencsére nem álltunk messze a teliholdtól. Hazaúton a villogóim, amik állandóan a bicajon vannak, azok megadták a láthatóságot (bár ezen a vidéken éjjel kevesen bicikliznek, így a szembe jövő autók fölkapcsolnak minden létező lámpát, hogy jobban láthassák, mi villog velük szemben. Nekem ilyenkor nyilván kifolyik a szemem és belehajtok a kátyúkba, de voltam már a kormány másik oldalán, megértem). A Hold pedig olyan szépen bevilágította az utat, hogy még a kátyúkat is láttam (bár tegyük hozzá, hogy ennyi hónap után már izommemóriából rángatom végig a hazaúton a kormányt). A mellékelt képen lehet látni, hogy itt ez a holdvilág milyen szinten segíti az utast.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.