Általános iskolásként eléggé szerettem a Szívtipró gimit. Jó, hát általános iskolás voltam. Most gyorsan végigtekertem a rebootot, és annyira kínos volt az egész, hogy igazából attól szomorodtam el, hogy a sorozatjunkie-n még nem írtak róla évadkritikát, amiben jól elássák.

Egyébként kisebb áttekerésekkel végignéztem mind a 8 részt. Eleinte Ayesha Madon miatt néztem, mert egyszerűen bizarr volt az egész csaj: a robosztus alakjához egy meglehetősen bájos arc társul, és egyszerre tudott vicces és mély lenni. Negyed óra után abbahagytam a sorozatot, de aztán folyton eszembe jutottak a grimaszai, és folytattam.

Az évad története elég rövid: két országos cimbora barátsága véget ér: az egyikük különösebb magyarázat nélkül eltűnik, majd a tanévkezdéskor pofánveri a másikukat. Közben szerelmek szövődnek, és a végén mindenre megkapjuk a magyarázatot.

Pozitívum: az igazgatónő úgy néz ki és úgy beszél, mint a Slágermájerekből Jemaine. Valamint elég sok geget tettek az epizódokba.

Nem igazán arról szeretnék írni, hogy miért rossz ez a sorozat, hanem a jelenségről, amibe a Netflix tinisorozatok rekedtek. Ez a sorozat nagyjából ugyanaz, mint a Sex Education. Különben nem tudom, miért kínzom magam tini sorozatokkal, de egyik-másik egészen szórakoztató, például szép lassan elkapott a My Hero Academia.

Az eredeti Szívtipró gimi karakterei is inkább egyetemistáknak tűntek, és amennyire fel tudom idézni, elég mesterkélt konfliktusokba keveredtek (például valamelyik kései évad egyik jelenete a retinámra égett, annyira erőltetett volt: mikor valamelyik csaj festékkel leöntött egy hotel bejáratánál egy szőrmét viselő hölgyet). Ezen a producerek nem változtattak a rebootban sem, sokszor volt, hogy tovább kellett tekernem, vagy egyszerűen leültem könyvet olvasni, annyira kínosan éreztem magam. Azt hiszem ezek közül a legilyenebb jelenet az volt, mikor a rendőr földhöz vágja a bennszülött fiút. Nyilván van bennem egy hümmögés amiatt is, hogy a rendőri túlkapásokról először amerikai filmben hallottam, szóval minden más csak másolatnak tűnik utána, pedig tudom, hogy Ausztráliában ez ugyanúgy probléma, mint Magyarországon a romákkal szemben. De akkor is kontextusából kiragadott és idegen kontextusba ültetett az ilyesmi: a bennszülött fiú iskolába jár, normakövető. Ha egy rendőr meglát egy ilyen gyereket, nem fogja földhöz vágni csak azért, mert bennszülött. Általában triggereli valami a rasszizmust, de itt nem volt ilyen (nehogy megértést tanusítsunk a rasszizmus iránt, értem, de pont ettől lesz mesebeli és haszontalan az ábrázolás).

Viszont az eredeti Szívtipró gimi mesterkélt konfliktusai sokkal változatosabbak voltak: az egyik gyereknek jó hallása volt, zenélni akart, de az apja kőfaragó műhelyében kellett dolgoznia, ami a hallását veszélyeztette. Voltak benne árvák, volt ez az említett környezetvédelmi konfliktus, balhé az iskolaújság körül, diákmunka-tanulás konfliktusa, satöbbi. Ebben az új sorozatban meg kizárólag szerelmi-baráti szappanopera megy. Ami elég megrázó, figyelembe véve, hogy mennyire rendben van a látvány: a terek élnek, a jelenetek, helyszínek elevenek, viszont a történet és a konfliktusok dél-amerikai szinten vannak. Én általános iskolás koromban abból is nagyon sokat megnéztem, és ezért is bántja a szememet, hogy egy szellemi hanyatlásnak vagyunk tanúi forgatókönyv-ügyileg.

De rendben, úgy gondoltam, hogy elfogadom az egyszerűbb témát, hiszen a mai társadalom együgyűbb, mint 20 éve. Néztem tovább a sorozatot. És nem tudtam eldönteni, hogy ez egy woke álmodozás, vagy pont fordítva: woke karikatúra. A meleg srác például már-már inzultusnak számít a melegekkel szemben. Bayer Zsolt is nagyjából ilyennek formálna meg egy meleg szereplőt a thaiföldi útinaplójában. A bajom nem egészen ez, hiszen ilyen is van, és nem kell letagadni, csak azért, mert Bayer Zsolt szerint az ilyesmi megvetendő, hanem az a bajom, hogy ezt a karaktert is kontextusából kiragadva és egy idegen kontextusba átültetve hozzák a sorozatba. Serdülőként az ember tele van bizonytalansággal, komplexusokkal és ítéletekkel, szóval eleve ezek az asszertív, affirmatív, empatikus és ön-éber karakterek valahogy émelyítőek. Léteznek a magyar iskolákban is a queer gyerekek, akik kézlegyintésekkel és csípős megjegyzésekkel próbálják megvédeni magukat a menő fiúk néma vigyorgásával, vagy beszólogatásaival szemben. De nagyon szomorú családi hátterük miatt igazi önbizalmuk nincsen. Valóban kapaszkodnak barátnőkbe, de ezek a barátságok egyáltalán nem olyan önzetlenek és megbonthatatlanok, mint amilyennek ezek a filmek bemutatják. Mármint persze, nem szociográfiát nézek, hanem egy szar tinisorozatot, csak nem értem mi értelme "bemutatni" ilyen karaktereket, ha egyszer ezek a karakterek valójában nem ilyenek. Ha érzékenyítés céljából, vagy egyszerűen csak emancipációtól vezérelten szerepeltetnek ilyen-olyan karaktereket, akkor talán érdemes volna tényleg az ilyen-olyan karaktereket szerepeltetni, nem pedig a félreértelmezett felszínes klisé verziójukat.

A tragikus történetszálak a műfajhoz igazodnak, azt külön nem ekézném. Tehát természetesen kurva kemény dolgokon mennek keresztül a szereplők, de igazán nem sérülnek meg, mert ez egy tini sorozat. Ellopják apám kocsiját a házibuli után, de kúlság van barátom. Apám egy kettős személyiségzavaros részeges egyén, tegnap leszúrtam, mert rámtámadt, de no problemo, inkább beszéljünk arról, hogy mikor békülünk végre ki. A tanárt a rendőrök viszik el, mert egy padfirkán hírbe hozták az egyik diákjával, de minden ott folytatódik, ahol félbe maradt, mert minden rágalmazó diák megérdemli, hogy tiszta lappal indulhasson hétfőnként, nyilvánvalóan.

Az alapkonfliktus hibája is a műfaj része: a morcos lány akkora traumát hordoz magában, hogy nem tud róla beszélni, de ezzel férleértések láncolata indul el, és még nagyobb lesz a felfordulás. Nekem mindig attól gurul el a gyógyszer, hogy az ember ösztönösen helyesbít, kitárulkozik, amikor félreértik, de ezekben a tinifilmekben csak pityeregve elszaladnak. Az Eufória frissességét különben pont ebben látom, hogy ott a műfajból kilépve komolyan megsérülnek a szereplők. Nem vagyok szadista, csak szeretem a következetességet. A True Bloodban például szintén kisebb karcolásokkal vészelik át az eseményeket a szereplők, de ott meg más szempontból ügyelnek a logikus történetvezetésre, egyszerűen betartják a "mitológiát".

Valahogy Ayesha Madon miatt mégis 6/10-re pontoznám az egészet, nem 4-re.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.