Kicsit fásultan alakítottuk meg teganap fél órával a határidő előtt a sztrájkbizottságot. Megvisel, hogy a szakszervezeti vezetőnk nem egy Spartacus, de tulajdonképpen talán csak magárahagyottan érzi magát. Követeléseink: státusztörvényt ne vezessék be, legyen önálló oktatási minisztérium, legyen bérrendezés. Nekem személy szerint követelésem, hogy vegyen be oktatási szakértőket az oktatásügybe a kormány, állítsák vissza a szabad tankönyvválasztást, a szakértők dolgozzanak ki egy stratégiát a 21. századi gyermekek oktatására és nevelésére, amit a kormány hajtson végre és ne sajnálja a szükséges költségeket.

Nem vagyok én sem egy Spartacus. Remélem a fidesz nem olvassa a blogomat, mert akkor megtudják, hogy minden tervük olajozottan halad az úton előre. Senki sem akar sztrájkolni. Olyan szinten nem, hogy még mi, akik unott automatizmusból benyújtottuk a bizottság megalakulásáról szóló dokumentumot az intézményvezetőnek, még mi sem tudjuk, hogy mi legyen. Sokmindent gondolok, egymásnak ellentmondó dolgokat is.

Minden fasza

Az egyik ez, hogy minden fasza. Nálunk, a szakképzésben már 3. éve megy a minősítés rendszere. Éppen hétfőn kaptuk meg a pontszámainkat. Pipa mindenki, dohognak a vezetőségre, célozgatnak, hogy "tudjuk hogy megy ez", kicsit töprengenek, hogy a fizetésük mennyivel emelkedne meg, ha emelnének, és összességében keserű kijelentéseket tesznek egymásnak. De még a saját igazgatójuknak sem mennek neki, ha pedig szóba hozzuk, hogy a minősítés rendszerét nem a mi igazgatónk, hanem a kormány találta ki és vezette be 2020-ban, akkor leszűkítik a problémát helyi szintre: igen, de...

Magyarul összességében a láthatatlan kormány taktikája kiválóan működik: csak a pattogó szakszervezet látható az országban, egyébként meg dolgozunk, senki nem cseszeget, minden jó. A férje jóllakatott minden tanárnőt, a férfi tanárok meg már vagy felmondtak, vagy gondoskodtak valami kellemes mellékállásról, vagy egyszerűen csak hozzászoktak a sorsukhoz. Egy szóval: jó.

Csóróság

Pár napja hazaúton egy tavaly érettségizett tanítványom mellett tekertem el. Szállt be épp az autójába. Köszönt, hogy "Csá", én visszaköszöntem neki tisztelettudóan, hogy "Hali". Mióta leérettségizett, mindig ilyen lekezelő fejet vág, nem kéne személyesnek vennem, de a rossz időjárás és a megfázásom miatt kicsit érzékenyebb voltam. Kicsit úgy értékeltem a szituációt, hogy ő a felnőtt, én az iskolás: ő megy autóval, én megyek biciklivel. Ő már dolgozik, én még iskolába járok. Oké, persze, Greta Turnberg vagyok, direkt hajtok biciklit, meg ne méregessük már össze a pöcsünket: körte és alma esete, de azért itt vidéken elég csúnyán visszanyal az, hogy a tanárok nyilvánosan sajnáltatják magukat. Aki eddig nem tudta, hogy a tanárok nem keresnek jól, most már azok is lenézik a tanárokat. Sőt, már a kognitív disszonanciát is feloldották: azt mondják, aki még ilyen szar fizetés mellett is tanár, az vagy lusta dolgozni olyan munkát, amit jobban megfizetnek, vagy olyan alkalmatlan, hogy máshol nem is állná meg a helyét. Elég beteg helyzet.

Lassan nem is az zavar, hogy a fizetésem nem éri el az ausztriai mekis fizetésemet (ezzel számoltam, mikor hazaköltöztem), hanem talán inkább az zavar, hogy ezt mindenki tudja. Eleinte azért hoztuk fel a témát többnyire, hogy a közvélemény segítsen nyomást gyakorolni a kormányra, de végülis minden a Gyurcsány-szabály szerint megy, és ami ma felháborít,

azon holnap továbblépsz, holnapután meg már bele is rúgsz, hogy útban van. A tanári fizetésekkel kapcsolatban különben is azt gondolom, hogy azon a szakmai szinten, amin most tartok, ott már ezerszer jobban akadályozza a munkámat az, hogy milyen az oktatás háttere Magyarországon, mint az, hogy hogyan élek. Úgyhogy én kimondottan szakmai követelésekkel sztrájkolok, a bérkövetelésem inkább passzív-agresszív. Például, hogy nem javíttatom meg az autómat spórolás és szűkölködés árán. A fizetésemből egy biciklit tudok kényelmesen fenntartani, most mit pózoljak személygépkocsival?

Fegyverbe!

A jelek szerint nagyjából 5-en fogunk sztrájkolni. Kérdezte az egyik munkatársam, hogy már megint sztrájk lesz? De csak úgy ülve a fotelból, rágózott közben. Mondtam neki, hogy alap, muszáj sztrájkolni, mert különben mi lesz fiacskám? Röhögtünk egyet, kérdezte, hogy meddig sztrájkolunk, mondtam, hogy csak az első két órában. Csak az első két órában? Mondtam, hogy gondolom nem szeretne helyettesíteni minket egész nap. Ebben egyet tudtunk érteni.

Nincs értelme sztrájkolni, hiszen két órát sztrájkolni olyan, mintha nem is sztrájkolnánk.

Nincs értelme sztrájkolni, hiszen ha nem tartunk meg órákat, az a diákoknak árt, nem a kormánynak.

Nincs értelme sztrájkolni, hiszen úgyis leszarja a kormány.

Nincs értelme sztrájkolni, hiszen alig vesz benne részt valaki, így meg csak a saját munkatársainnkal szúrunk ki, akik minket helyettesíteni fognak.

Nincs értelme sztrájkolni, hiszen jövőre nyugdíjba megyek, sok ilyet láttam már, és egyiknek sem volt értelme.

Nagyjából ezek merültek fel. Volt ezen kívül még ősszel néhány húzósabb eset: a tiltakozó csoportképen nem szeretnék rajta lenni, mert félek, hogy a férjemet kirúgják (magáncégnél) / a sztrájkot tiltja a vallásom (erőszak) / nem sztrájkolhatok, mert a férjem állami szervnél dolgozik.

És akkor így maradtunk 60-ból 5-en.

Tanár úr tényleg van ilyen, hogy státusztörvény?

Ezt az egyik végzős diákom kérdezte. Visszakérdeztem, hogy tisztázzam: a státusztörvény tartalmán csodálkozik, vagy a jelenségen? A tartalmán. Most gondoldd el, a gyerek tudta, hogy milyen törvénytervezet van. Kicsit büszke voltam rá, hogy én is a tanára vagyok. Aztán úgy 3-4 is bekapcsolódott a témába, én nem nagyon beszéltem, hanem ők úgy egymás között. Arányukat tekintve kétszer annyian voltak tudatos állampolgárok, mint a tantestületben. A diákokat jobban zavarja a státusztörvény, mint a tanárokat.

Az intézményvezető is visszakérdezett, mikor átadtam neki a sztrájkbizottságunk megalakulásáról szóló szent papírt: a státusztörvény ellen sztrájkoltok, ami rátok nem vonatozik? Igen.

Ugyanis egyre inkább úgy néznek ki a törvények, hogy a 2020-ban kettéválasztott szakmára (szakképzési dolgozók pedagógusból oktatók lettek) ismét együttesen vonatkozik a szopós rész. Nem szó szerint. Nyilván kényelmes politikai helyzet, hogy kétféle jogállású tanár létezik, lásd az intézményvezető kérdését. De az is nyilvánvaló, hogy gyermekvédelem meg nemzeti érdekek leple alatt a státusztörvény meg ahhoz hasonló tartalmak ha asztalra kerülnek, akkor egyből megszűnik az "oktatók" és "pedagógusok" különbségtétel, helyette "oktatói-nevelői munkát végzők" formulával fogalmaznak a törvénytervezetek. Először bevezetik a hülyeséget az oktatóknak, a pedagógusok némán figyelik. Az oktatók tüntetnek, a pedagógusok némán figyelik. Aztán bevezetik a pedagógusoknak is, a pedagógusok tüntetnek, az oktatók vigyorogva figyelik. 2023, emberi társadalom. Magyarul: résen kell lenni, elég rövidlátó dolog lenne egy törvénytervezetet azért hagyni, mert az ránk ma nem vonatkozik. Ugyanabban a baromfiudvarban élünk. Ha kést látunk, hangosan futni kezdünk.

Nem szempont

Minden fenti dolgot jól megfontolva erre jutottam, hogy én apatikus vagyok, egy dolgot kivéve: a kormányt. Azt komolyan veszem, arra odafigyelek, és kényszerítem. De a többit nem veszem figyelembe, például:

- a következményeket. Nevetségesnek találom, hogy a kirúgás kerül elő leghamarabb a félelmek közül. Eleve nem rúgják ki az embert. Van rá példa most már kirúgásra, de vannak egyéb lehetőségek is, hogy az emberrel kiszúrjanak. Harmadrészt nem olyan vonzóak a munkakörülmények, hogy különösebb könycseppeket kéne hullatni bármilyen szintű következmény kapcsán.

- azt, hogy más nem sztrájkol. Együtt nyilván eredményesebb lenne, de a sztrájkom oka nem az, hogy más is sztrájkol, vagy hogy mit érek el vele, hanem hogy mit gondolok a törvénytervezetről.

- azt, hogy a sztrájkommal a gyerekeknek és a kollégáimnak ártok. A diákok eskü nem haragszanak meg ezért, a sztrájktörő kollégáim iránt pedig kevés érdeklődést tanusítok. A szempontjaik iránt sem: a kevés érdeklődésem kiterjed az indokaikra is, nem ítélem el őket, nem mentem fel őket, nem hozok helyettük döntéseket.

- azt, hogy mekkora csinnadrattát csinálunk. Mert felmerült, hogy valami performansszal rukkoljunk elő, volt is két ötletem, meg akkor már a mozgósítás részével is foglalkoztunk pár perc erejéig, de megintcsak erre jutottam: felnőttek vagyunk, nem szeretnék győzködni más felnőtteket. Ha a kormány is csak a látványos sztrájkok hatására hőköl vissza, akkor számolnia kell a csendes következményekkel: ami már 5-6 éve ott hever az asztalukon. Nem a jövővel fenyegetek, mert ahogy a fideszes szlogen mondja: "a jövő elkezdődött". Nincs tanár, nincs fiatal tanár, nincs az új generációhoz alkalmazkodott módszerkészlet, a diákok ezek miatt a nemzetközi összehasonlításban és a hazai kompetenciaméréseken is tragikusan alulteljesítenek. Emiatt a munkaerőpiac problémákkal küszködik. Ez a performansz, ha annyira kell valami.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.