túléltem. Sokmindent mesélnék, sokat füstölögnék, szarok lettek például a képek, meg csalódtam is, meg hajjaj! Mivel nagyon-nagyon kimerült vagyok (és meg is betegedtem), bemelegítésképp legyen elég ez a kép, aztán majd nekirontok a billentyűzetnek rendesen is!

Ja és igen: a pesszimista előrejelzéseim többnyire beváltak, az optimisták sajnos nem. Majd valahogy ezt is elmesélem.

Valószínűleg pont Szófiára nem marad időnk, pedig egy ízig-vérig balkáni fővárosban nagyon szívesen csángáltam volna. Jó sok fotó emberekről, amiket odahaza áttennék szürkeárnyalatosba, hogy szociofotó-hatása legyen. De ma Szófiában legfeljebb egy órát töltünk, a reggeli órákban, igaz ha olyan mint Budapest, akkor pont hogy inkább délben kéne bevonulni, reggel meg messze ívben elkerülni. Csakhogy ugye ma már hazaút, vár a pihepuha kollégiumi szalmazsákom, meg Ubul, a számítógépem, hűséges élettársam... Lehet, hogy kihagyjuk Szófiát. Nem Szerbián át megyünk egyébként haza, mert az nem unió (baleset esetén hátrány a bérautó és a biztosítás miatt), és ha már így megyünk, akkor a Vaskapu-szoroson át vesszük az irányt. Hétfőn vagy kedden írok újra. Esetleg szombaton egy jelzésértékűt, hogy nem haltunk meg.

Ja, és nagypéntek van, gondolm fog menni valamelyik adón a Passió, vagy a Zefirellis "eredeti", próbálok kicsit átszellemülni.

Harpunk egyet a hegyi tavaszból. Valószínűleg üdvözletemet küldöm innen a Pirin vagy a Rila hegyoldalából:

Hoppá, ezek nem mi vagyunk! Mi náthásan vacogunk egy hókupacon. És nem karolok át senkit, mert már utálom őket. :) Szófiát akarom már látni, az lesz a legjobb! Talán már estére odavonuluk, mert holnap már hazaút van, 1200 km, és a jó fogyasztás érdekében nem akarunk száguldani :D Úgyhogy kell az idő, tehát estére lejövünk a hegyről, hogy másnap annyival előrébb legyünk.

Valószínűleg már számolom vissza a napokat. Tetszik a hely, meg kaland, és utólag majd dejólesz mesélni, viszont most nehéz ez, hogy szinte egész nap az autóban ülünk, egymástól fél-fél méterre, és bármennyire is komáljuk egymást, jobb lenne inkább hazamenni.

Nem tudnám megjósolni, hogy merre vesszük az irányt. Ha a Rózsák völgyében fotózni akarjuk a kopasz növényeket, akkor az úthálózat egyenesen Szófiába vezet, viszont mi a "Rila-Pirin közbe" szándékozunk menni, amibe keletről visz az út, tehát lehet hogy mégis útba ejtjük Plodvivot, és az autópályán vagy a 8-as főúton megyünk keletről nyugatra. Vagy északnyugatról (Szófia felől) kerüljük a Rilát és Blagojevgrádtól délre még eznap átvágunk Razloghoz. Igazából ha ezen a napon már a Rila környékén vagyunk, az azt jelenti hogy nagyon flott nomádok vagyunk, és bearanyozzuk a csütörtökünket, úgyhogy végülis tökmindegy hogy merről hova megyünk, a lényeg a környék.

Valószínűleg ilyen szar éjszakám még sosem volt, ellenben Bulgária tengerparti sávja olyan, mintha Nyugaton járna az ember. Úgyhogy meg is nézzük ma, milyen az ország belseje, de nem a kommersz úton Plodviv felé, hanem a 6-os főúton (E773). Mivel állítólag Veliko Tarnovot mindenképp látni kell, a kíváncsiság oda vezet minket, de aggályaim vannak. Valószínűleg ebben a pillanatban is. Eleve a városnézések nagyon hülyén szoktak sikerülni. Például az őszi út során hülyén sikerült Bánffihunyad szemlézése, hülyén sikerült Tordáé, nem volt túl jó Torockóé sem. Mitől lesz jó egy városnézés? Aggályom: Veliko Tarnovoban is csak egy órát leszünk, és mint turisták, fogalmunk sincs, hogy mi az igazán nekünk való az utikönyv ajánlatából. Az mondjuk jó lenne, ha két órát hárman három felé sétálnánk, aztán megmutogatnánk egymásnak a fotókat. De unatkozva lődörögni egy órát a főtéren...

Valószínűleg délután Kazalnak irányába indulunk, útba ejtjük Gabrovót, mert állítólag az olyan a bolgároknak, mint nekünk Esztergom. Ebben az esetben viszont este érünk Kazalnakba, a Balkán hegység lábánál lévő balkáni városba, ahol egy balkáni éjszakát töltünk a balkáni parkolóban, ahol egyébként egy balkáni entitásnak sem jut eszébe tönkretenni a mi kis utazásunkat, de mi ettől függetlenül nyugtalanul alszunk.

Frissítés 03. 25.

Petrics

Érdekes vidéken haladtunk át ezen a napon. Már nem kellett kapkodni, hiszen már csak a hegyek és Szófia volt hátra, pedig még csak kedd volt. A sok látnivaló közül az egész utunk fénypontja is itt volt. Van arrafelé egy Goce Delcev nevű város, persze ezen kívül még sok gyönyörűséget láttunk, de arra most nincs hely.

Szóval történt velünk, hogy Goce Delcevben tanácstalanul keveregtünk, jobb híján fölmentünk egy monostorhoz, majd azon is túl, ott készítettem ezt a felvételt arról a csodás kilátásról:

Mi a Melnik felé vezető utat kerestük, de mindenütt csak Petrics táblát láttunk. Timi hősiesen küzdött a láthatatlan fekvőrendőrökkel és az autó elé magabiztosan kilépő lakosokkal, úgyhogy a végső kiútkereső műveletet már én hajtottam végre - nem volt nagy mutatvány, mert már csak egy irány maradt hátra: Petrics. Ami meg a mi térképünkön nem volt rajta, viszont hogy nyugtassuk egymást, kitaláltuk mi szépen, hogy Petrics egy ősi bolgár szó, és azt jelenti, hogy "A város, ahová tartassz". Petrics mint kiderült, valóban rajta volt a térképünkön, és tényleg arra kellett mennünk.

Na, Goce Delcev a hátunk mögött, fölkanyarogtunk Luigival a szerpentinen, aztán Matyi mondja ám, hogy lát ő egy rövidítőt, gyerünk le az országútról, irány Pirin nevű falu, mert úgy csak tizenakárhány kilométer Melnikig az út. Az országúttól tíz perc alatt Prinbe értünk, ahol viszont véget ért az aszfaltút. Mondtam a Matyinak, hogy kitekerem a nyakát, ha még egyszer ilyen útra navigál (eszembe jutott az Erdélyi stresszelés, hogy a makadámutat csak kibírja a szuzuki alváza, gumija és tengelye). Az út az egész utazás fénypontja volt, de továbbra is kitartok amellett, hogy ha ilyen kell nekünk, akkor szépen Nivával megyünk vagy Land Roverral, mert szegény Luigi (von Fiat Panda) olyan kalandokban részesült, hogy otton bizonyára ő lesz a garázs ura.

Szóval egyrészt keskeny volt az út, homokos-köves, szép vízzel teli gödrökkel, amikről nem lehetett megmondani, hogy fél méteresek, vagy centiméteresek. Másrészt az úton a kövek nem mindig voltak szép gömbölyű folyami hordalékok, hanem gyakorta voltak aprózódás következményei, tehát szép hárszög alapú elfektetett hasábokra hasonlítva öregítettek engem 5 évet. Bulgárián belül is az Isten háta mögött voltunk, egy tisztességes autómentő nem fért volna rá az útra, ha mindkét elkopott hátsó kerekünk kihasad. Később rájöttem, hogy nem is volt elkopva a hátsó gumi, csak egyszerűen nem volt mintázata. A látvány páratlan volt, bár mikor már két órája araszoltunk ezen a koncepciós 17 kilóméteren, kezdtünk gyanakodni, hogy eltévedtünk. Mert volt néhány gyanús lekanyarodó, de mi inkább a kitaposottabb úton mentünk mindig tovább. Egy alkalommal lovak is feltűntek:

Rajtuk leleményesen túljutottunk. A baj itt az volt, hogy ötük közül csak az egyiknek volt annyi esze, hogy félreálljon. A többi négy galoppolt előttünk, viszont ez nekünk így nem volt elfogadható. Az egyik kanyarban végre a maradék négyből három ló félrállt, de az utolsó csak baktatott középen. Megkockáztatva egy ijedelmet, beletapostam a gázba, attól felbőgött a motor, aztán ez a maradék szerencsétlenség is félreugrott, mi meg mentünk tovább a vesztünkbe. Végül ugyanis az egyik jól belátható ormon észrevettük, hogy az egyik völgyben van egy település-szerű putrihalmaz, és abba az irányba indul egy út-szerű kopás. Kissé meredek volt, de megvolt az esély arra, hogy végre letérjünk erről a hülye útról, és valami autóstérkép által is jegyzett vonalon menjünk tovább. A helyzet, amin úrrá kellett lenni az volt, hogy egyrészt Matyi nem volt olyan optimista, mint én, hogy az a kopás, az a faluba is bevezet, vagy hogy egyáltalán csak a közeléig tartana. Inkább megszűnik. Másrészt ez egy nagyon-nagyon meredek ösvény volt, amin városi értelemben vett autó még sosem ment le, de föl egészen biztosan nem. Annyira félelmeses volt, hogy eszembe sem jutott fotózni, ez a rajz meg nem túl részletgazdag:

A lényeg, hogy Matyi meg Timi kiszállt, hogy könnyebb legyen az autó, nehogy az legyen, hogy bár csontra benyomtam a féket, a kocsi csak csúszik tovább a sáron, aztán együgyű módon kicsúszik az ösvényről egy óvatlan kanyarban, meghempereg a hegyoldal további részein, nekem meg majd ki kelljen másznom a járműből. Így visszafolytott lélegzettel egymagam leereszkedtem a kritikus 500 méteren, ahol Timiék visszaszálltak, és együtt csodáltuk meg az utolsó próbatételt:

Az ösvény egy gázlón vezetett át. Felmerült kérdések: "Milyen mély a víz?" "Inkább vissza tudunk menni?" "Most mi lesz?" Próbáltam a meggondolatlan belegázolás és a puhatolózó előrehaladás ötvözetét létrehozva átjutni, ami inkább belegázolás lett, de a gázló valódi gázló volt, mint az indiánfilmekben, úgyhogy nem esett bajunk. A putritelepülés még okozott gondokat, de a lényegre figyelve: végül megérkeztünk Melnikbe.