Két dologgal kapcsolatban tisztábban látok.

A) London világváros - a vidék nem, de...

Múlt héten átbuszoztunk Londonba három napra, kipipálni néhány nevezetességet, és 6 hónap bristolozás után az első másodpercben, ahogyan letettem a lábam a buszról, markáns különbséget éreztem a londoni és a bristoli emberek között. London világváros, olyan, mint egy falat Amerika. Mindaz, amit eddig Angliáról és az angolokról írtam, Londonra biztosan nem érvényes annyira. Egy meglehetősen lényeges dolgot nézve: nagyon-nagyon kitartónak és eltökéltnek kell lennem, hogy el tudjam képzelni magamat, ahogyan egy bristoli iskolában tanítok (és csak azért is meg fog történni!), de Londonban ez egyáltalán nem volt nehéz. Valószínűleg az ezermillió turista jelenléte relativizálja a bevándorlóktól való félelmet, vagy ilyesmi, vagy esetleg arról van szó, hogy Londonba az angolok is álmokat megvalósítani mennek, és ettől kicsit egyenrangúbbak ott az emberek. Ez puszta benyomás, de jó a szemem az ilyenre. Sőt, van egy objektív mérőfaktor is: a szegregáció mértéke Londonban kisebb, szemmel is láthatóan, azaz keverten élnek a népek nagyjából. Itt Bristolban szigorúan megvannak a telepek: Hengrove a kövér Jeremy Kyle show-t néző és csak a pénz szót értő emberek környéke, Easton a pakisztániaké, Redfield az észak-afriakiaké, St George a lengyeleké, Hanham az angol dzsentriké, Kingswood és Horfield a jómódú bevándorlóké, Redland a bristoli Rózsadomb, Bedminster az alkoholistáké, Totterdown a spanyoloké és a karibiaké. Londonban is lehet hasonló leosztás, de napközben keverednek az utcán. Egyszersmind az is nyilvánvalóvá vált (Gábor története alapján), hogy a bevándorlók az első körben is szóba jönnek az állásinterjúkon. Evidensnek tűnik a megállapítás, de nem elég köztudott, úgyhogy leírom: London ezerszer kozmopolitább, mint a vidéki Anglia, ami azt jelenti ránk nézve, hogy Londonban könnyebb érvényesülni.

Tőlünk teljesen függetlenül Gáborék kitalálták, hogy elugranak Bristolba egy délutánra, és ugyanazzal a busszal jöttek, mint mi. Úgyhogy London után Bristolban folytattuk a turistáskodást, és egy dolog nyilvánvaló: Bristol faszább Londonnál. Londonban lejártuk a lábunkat és sokat költöttünk tömegközlekedésre, Bristolban 15 perc alatt átszelhető a belváros, és lehet venni napijegyet a buszra. Ha az ember kitalálja, hogy szeretne sörözni a kikötőben, akkor pár perc alatt odamegy, és sörözik, majd - Londoni szemmel nézve - kényelmesen hazamegy. Ha az ember kitalálja, hogy galambokat akar etetni a parkban, akkor legalább egy park ott van karnyújtásnyira. A léptéke pont ideális. És rengeteg a turista itt is. Persze sokak számára Bristolban nincs más látnivaló, mint a függőhíd, de éppen ezért van szükség egy olyan idegenvezetőre, aki biciklivel már bejárta a város összes zugát...

A kérdés tehát, hogy átköltözzünk-e Londonba, számomra eldőlt: ha tényleg nem tudok itt szakmában elhelyezkedni szeptemberben sem, akkor azonnal, de egy világ dőlne össze bennem úgy is. Londonban az megy, mint Budapesten, hogy utazni kell mindenért. Egy negyede akkora városban még azért városban érzi magát az ember, de ezerszer kényelmesebb. És fele annyi a lakbér.

B) Szeretem a munkatársaimat

Talán írtam már, hogy átkértem magam egy igen közeli mekibe, és három hét múlva át is helyeznek, de tegnap már egy munkaerő-kölcsönzés révén ledolgoztam az új helyemen egy műszakot. Erről a mekiről mekis berkekben csupa jót meséltek, mindenekelőtt, hogy milyen jó a csapat. A csapaton áll vagy bukik minden, mert maga a mekis munka minden percben arra ösztönzi az embert, hogy döfje le magát bármivel azonnal. Nem mondták, hogy csak munkaerő-kölcsönzés az egész, én azt hittem, hogy próbanapon vagyok. Szóval mentem gyanútlanul. Ezen a helyen valami csapatépítő party-t szerveztek, úgyhogy a legtöbb dolgozó nem dolgozott tegnap este-éjjel. Tehát megérkeztem, és sokkal tágasabb volt a konyha, ettől aztán pedig mindennek megvolt szépen a helye, amit én nagyon-nagyon szeretek, de ez az öröm hamar átcsapott valami szürreális rettegésbe. Bármihez nyúltam, minden ugyanúgy nézett ki, de mégis más volt, sőt, minden csak hasonló volt. A húsok sötétebbek, a fáradt olaj miatt, a sajt puhább az elromlott légkondi miatt, és a gépek is eggyel öregebb kiadásai voltak azoknak, amiken én dolgozok. Szóval egy új térben ugyanazt csináltam, mint amit szoktam, de minden csak "olyan" volt, de nem "az". És akkor egyszercsak Pedro állt be mellém a csirkesorra, aztán jött Henriette a kasszákhoz, meg Sam. Aztán egy lány a bedminsteri mekiből, egy másik munkatársával, meg hárman Brislingtonból, de a lényeg, hogy az én mekimből négyen is voltunk: ketten a fronton, ketten a konyhában. És egy ilyen felállásban aztán már télnyleg minden "olyan" volt, de végképp nem "az". Tényleg szürreális volt. Amíg csak magam voltam kölcsönmunkaerőként, minden érzékemmel a leendő munkatársaimat figyeltem. Angolok voltak többnyire, és nem találkoztam olyan szembetűnő dolgokkal, mint amikkel annak idején novemberben a mekis munkábaállásomkor. A legnagyobb mókázás az volt, hogy megcsavarták egymás mellbimbóját. Összehasonlításként: nálunk ott van Mo, aki bár manager, de a bangladeshi akcentusát senki sem érti, és vele jókat lehet poénkodni. Nálunk a front people-ök mindig sürgetik a konyhásokat viccből, akiket keményen vissza lehet oltogatni viccből. Nálunk ott van Aman, a takarítónő, aki folyamatosan panaszkodik fülöp-szigetekei akcentussal (nem ejt ki mássalhangzókat), ha kérdezed, ha nem, ha van mellette valaki, ha egyedül van, és őt lehet kérdezgetni dolgokról, és meglehetősen mókás, hogy tényleg bármiről el tudja mondani, hogy mi a baj vele (például a húslapátot miért nem töröljük le rendesen, neki így sokkal nehezebb elmosogatni). A grill oldal folyamatosan dobálja a csirke oldalt bármivel, és fordítva. Énekelgetünk. Vannak időszakos mondatok, amiktől hangos a konyha, amit szituációtól függetlenül felteszünk egymásnak: "How long?" "Drymop!" "All ríííííght?" "Thaank yúe!" "All over boss!" Az emberek iszonyatos egyéniségek, de az valószínűleg az új helyen is így van. Nálunk a managerek elég sokat foglalkoznak a konyhával, ami többnyire fárasztó, de mégis hiányzott Cookie, aki "ezt nem hiszem el b*ssz* meg" arckifejezéssel figyel mindent, és mégis elégedett, hiányzott Carl, aki megállás nélkül ontja magából az események kommentálását, és pozitív jelzőkkel illetését, Liana, aki mindenkit a keresztnév+vezetéknév kombóval szólít meg dühödten (James Scott!!!). Kész cirkusz az egész, és ettől roppant szórakoztató ahhoz képest, hogy mi a munka.

Az új helyen viszont elképesztő a fásultság. Senki nem szól semmit, még olyat sem, hogy a front szól a konyhának, hogy spéci rendelés van (és persze megjelenik a monitoron, tehát minek kiáltaná, de nálunk kiáltják is, és ettől sokkal hangulatosabb). Életem leghosszabb 9 órája volt, befordítós unalomban, és ebben egyetértettünk Pedroval, aki odáig süllyedt mély depressziójában, hogy már velem is beszélgetni kezdett, témánk pedig a szabadságolási rendszer volt a mekiben, ami mindkettőnkre nézve nagy szégyen.

Mi lesz velem ezen az új helyen? Komolyan megfordult a fejemben, hogy hiába van 10 percre, ha a társaságban ekkora a különbség. És ez nem pusztán érzelmi dolog: ez a munka tényleg az eddigi legszarabb munkám, és sokat javít minőségében, hogy milyen hangulat uralja a konyhát. Na majd ma meglátom, hogy milyen lesz visszatérni az enyéim közé. Lehet, hogy csak túlcsordult bennem a nosztalgia, és a valóság sokkal szürkébb és elviselhetetlenebb.

Azt gondolom, hogy életem egyik legkülönösebb és legpozitívabb története ez, amit most leírok. Az új biciklimről lesz szó, hogy hogyan vettem meg. Mindennek oka van.

Először is a bicikli-helyzetemről röviden. Bristolban autó vagy bicikli nélkül meglenni igen nehéz. Decemberben kaptam kölcsön újonnan megismert magyar barátainktól egy kék mountain bike-ot, amivel a meglehetősen esős telet bekkeltem ki. A váz kialakítása miatt képtelenség volt felszerelni rá sárhányót, legalábbis olyat, ami nem került volna többe a biciklinél. Írtam már a hátamról és azon túl lecsorgó jéghideg sárról, és talán említettem a vágyamat, hogy újra egy országúti biciklit tapossak, aminek például vékonyabb kereke van, ezáltal eleve kevesebb energiába kerül a hajtása.

Így amikor február végére egyenesbe jöttem anyagilag, 100 fontért megvettem Gandalfot, és 20 fontért vettem rá sárhányókat is. Drágák itt a dolgok, mivel Bristolban két egyetem is van sok országúti bicajt hajtó egyetemistával, az országúti bicajokat pofátlanul drágán adják, ugyanis a kereslet nagyobb rájuk. Persze nem szorulnak annyian rá a rozsdásodó műremekekre, a többségük új építésű versenybicajokon közlekedik, amik 400-500 fontnál kezdődnek (egy 15 éves Opel kerül ennyibe), de inkább 1000-1500 fontnál járnak (egy hatéves Ford Fiesta kerül ennyibe), de ettől még felverik az árakat. Egy montit 45 fontért megkap az ember. Panaszra persze nincs okom, annak idején tanárként még új fékpatkókat sem tudtam venni Gyilkire, nemhogy új használt biciklit venni. Szóval drága-drága itt Bristolban az országúti, de kitellett a béremből rá, úgyhogy nagy örömmel hajtottam Gandalfot munkába menet.

A ház, ahol élünk, meglehetősen előnytelen kialakítású. Egy fénykép mindent megoldana, de betűvető lévén essünk neki írásban! Angliában szinte minden háznak van előkertje, legalább akkora, hogy a kuka odaférjen. A mi utcánk szép tágas, a házaknak nagyobb előkertje van, ami kinél díszkert, kinél szemétdomb, de semmiképpen sem használják úgy igazán. A járdához képest a ház bejárata alacsonyabban van, az előkert azonban nem követi le ezt a szintkülönbséget. Afféle teraszos kertművelést kell elképzelni, a bejáratnál egy térdmagasságú téglafal vet véget a kertnek. A téglafal és a ház között egy fél méteres betonozott sáv van, ahol mindenféle lom van felhalmozva, és egyúttal itt tartottam a biciklimet is. Ez azért nem előnyös itt Angliában, mert az a szokás, hogy a megunt holmikat kirakják az előkertbe, és azt onnan elviheti bárki. Legalábbis mi így szereztünk polcot, teázóasztalt és képkereteket. Szóval minden nap a biciklit betakartam fóliával, és lelakatoltam, hogy még véletlenül se higgyék szabad prédának.

Gandalf megvétele igen nagy meglepetés volt nekem, mert eddig minden használt cuccom csak újabb fejfájást és pénzköltést okozott (vissza lehet olvasni Gyilki 4 éves szervíztörténetét ezen a blogon), de Gandalfot megvettem, és másfél hónap után történt csak egy láncszakadás, amit viszonylag könnyen meg is javítottam, és ennyi, fut mint az álom. Gandalffal egy baj van, hogy nem az én méretem, hanem kisebb. Az ülést nem lehet olyan magasra felhúzni, ami nekem kéne, annyival kisebb. De akkor ezt nagyon sürgősen meg kellett vennem, mert a kék montitól már rosszul voltam, más országúti pedig elfogadható árban akkor nem volt.

Teltek-múltak tehát a hetek, a kék biciklit néha napján kibányásztam a fóliák alól, ha Gandalfot Robi használta (az ő mérete), de alapvetően ott volt a ház előtt, a térdmagasságú téglafal és néhány elvadult bokor mögött. Mindig megvolt az esély rá, hogy ellopják, de minél tovább állt ott nem-ellopva, annál inkább aludt el bennem az aggodalom. Gandalfot a biztonság kedvéért a ház hátsó kertjében tartottam, mert a kék montinál jobb állapotban és értékesebb volt, a sztori egyébként nem arra fog kifutni, hogy ellopták a kéket. A hátsó kertben tárolni egy biciklit azt jelenti, hogy a házon kell keresztülcipelni. Angliában a praktikusságnak igen rövid története van: valamikor akkor kezdődhetett, mikor az Unióhoz csatlakozva bizonyos előírásoknak köszönhetően akarva-akaratlan praktikus módon folyt tovább egy-két dolog. Egy józan magyar paraszt eleve nem alakítja ki úgy a sorházát, hogy valamilyen módon ne lehetne házon kívül a hátsó kertet elérni (ha nem a garázson át, akkor a sor-háztömb két végénél van egy nagyobb hézag). De ha erre mégsem ügyel, akkor legalább arra, hogy a bejárati ajtótól a hátsó kertig akadálytalanul lehessen közlekedni. Itt a bejárati ajtó vagy egy lépcsővel van megbolondítva, vagy egyszerűen szűk, vagy egy bokrot ültetnek elé, egyszóval egy 5-6 fős hőzöngő részeg ultrás nem tudja csak úgy megrohamozni az ajtókat, és a nagyi kredencét sem lehet kivinni, de minek is vinnék, minden maradjon a régiben! A bejárati ajtó után egy rövid folyosó vezet a konyhába, illetve a folyosóról nyílnak a nappalik, és megy fel a lépcső a ház egyetlen vécéjéhez, ami a fürdőszobában van. És az emeleten vannak a szobák is. A nappalin pedig rendre nincs függöny, ami nagyon bizarr látvány. Ki milyen sört iszik a pizza mellé a The Voice-ot nézve, és a kisgyerek elrakta-e a játékait, kérdezzétek tőlem bizalommal! A folyosó az angol otthonvédelem egyik kritikus pontja, tehát itt mindenképpen van egy kredenc, ami az egy-másfél méter széles folyosóból elvesz kb. 30 centit, másik 20-at a felakasztott kabátok és az alattuk lévő cipők. Ezen keresztülvinni egy biciklit olyan, mint paralellt parkolni egy nyugtalan disznókkal megrakott kamionnal, tehát megoldható, úgyhogy ezen is minek egyszerűsítenének. Utána a konyha egy kisebb megkönnyebbülés is lehet, ha nagyobb a ház, de ez nem törvényszerű, nálunk pedig még egy mosókonyha is jön utána, és végül egy lépcsővel a kert, ahol leköthetem Gandalfot végre. Nem szeretem hátul tartani a biciklit, de nem lesz más választásom.

Ennyi felvezető után talán érteni fogjátok, hogy Leó megvétele miért olyan rendkívüli történet. Angliát nem nagyon tudom hová rakni. Életemben nem éreztem magam ennyire idegennek és diszkomfortosan, mint itt, pedig jártam helyeken, például Ukrajnában is. Az angol emberek szöges ellentétben állnak az amerikaiakkal, és elképzelni sem tudom, hogyan beszélhetik ugyanazt a nyelvet, amikor ezzel csak megtévesztik az egész világot, az angoloknak a kelta nyelv illene leginkább, nem az angol. Bár kedvelem az angol munkatársaimat, mégsem találkoztam még olyan emberrel, akinek ismerős az arca, olyan értelemben, hogy azt a fajta tekintetet már ismerem, legyen az rokonszenves, vagy ellenszenves. És azt mondanám, hogy ettől érzem magam olyan idegenül itt, mert ezeket a tekinteteket nem tudom kiismerni.

Csütörtök reggel 5-kor cibáltam ki Gandalfot a házból, és a bejárati ajtónál oldalra pillantva látom ám, hogy nincs a kék montin meg az első kerék (aminek szakadt volt a külső gumija, és a rozsda ette szét a felnit). Hátravittem a bicikli maradékát a hátsó kertbe. Két nappal korábban volt a láncszakadás Gandalfon, és nagyon jó volt, hogy volt a kék monti, mint pótbicikli addig is. Tehát úton a munkába eldöntöttem, hogy veszek egy új országutit, nem halogatom tovább. Munka után fel is mentem a netre, és ott volt egy piros Peugeot 50 fontért sárhányóval, a feltöltés ideje pedig 35 perccel korábban történt. Sms-t írtam, hogy megnézném aznap, jött a válasz, hogy bármikor mehetek. Írtam, hogy két óra múlva ott vagyok. Megnéztem a címet, de azért vittem térképet is. Bristol egyik újabb arcát ismertem meg, az Avon egyik mellékfolyása mentén vitt a busz, szép kis meredélyek és sziklafalak között, beszarás volt, annyira jól nézett ki. Útközben vettem észre, hogy otthonhagytam a telefonomat. Nem írtam fel a házszámot, és emiatt ez igen kínos volt. Hazaérve olvastam a srác sms-ét, hogy ne csöngessek, hanem hívjam fel, ha odaértem, mert hátul fociznak a kertben... Szóval kellett volna az a telefon.

Ennek ellenére mentem, mert már nagy utat tettem meg. Gondoltam majd bezörgetek minden házba, aztán valaki majd csak tudni fogja, melyikben lakik a srác a biciklivel. Ránéztem egy házra, és volt egy érzésem, hogy az lesz az, de azért még tettem egy kört, házszámokat nézve, hátha beugrik. Nem ugrott, úgyhogy visszamentem ahhoz a házhoz. Éppen akkor parkolt le egy idős hölgy kicsit arrébb, és jött felém, mert a szomszédban lakott. Gyorsan megkérdeztem, és igen, ott volt a tekintetében az az ismerős villogás, ami a legbarátságosabb magyar szemekben van benne, mármint itt arra utalok, hogy végre volt egy olyan ember, akinek értettem az ábrázatát. Nem félt tőlem (ez is ritka), és mondta, hogy a srác abban a házban lakik, ami előtt állok (ez is ritka).

Becsöngettem, kopogtam, becsöngettem, és végül kijött a srác valóban, és vágta, hogy én vagyok. És kezet nyújtott, és már tolta is ki a piros Peugeot, ami pont az én méretem, és bár eléggé leharcolt állapotban volt, a kritikus alkatrészek kifogástalanok voltak. 50 fontért ilyet szerezni ingyen van. Rendkívül rokonszenves volt az arc, a szó eredeti értelmében, és még adott is egy belső gumit a bicajhoz, és láthatóan tudni akarta, hogy kihez kerül a szeretett biciklije, és láthatóan megnyugodott attól, amit hallott. A biciklit olyan könnyű hajtani, hogy az szinte nem valóságos. Egyből kitaláltam a nevét, ami Leó lett. Reggel még egy meglopott embernek éreztem magam, délután pedig csont nélkül a kezeim közé került Leó, mintha csak nekem szánták volna.

Nem tudom átjött-e a történet, én egy csapásra egyenesbe jöttem Angliával, és a hülye parkjaikon keresztül tekertem haza, békejobbként, hogy rendben Anglia, ilyen is tudsz lenni, szeretlek.

Összességében egy tapasztalat-cunamin vagyok túl. Ismét feltárom lelkem bugyrait, milyen irányba próbálok változni.

Az egésznek volt egy előrengése a nővérem esküvőjén szeptemberben. Ekkor hazamentem Kőszegre, kiutazásom előtt utoljára, hogy az ifjúkori szobámban elpakoljam a holmikat, mert hát most múzeumszoba legyen egy potenciális vendégszoba? Vendégszoba legyen inkább! Évekkel ezelőtt meg kellett volna tenni. Ekkor akadt a kezembe a középiskolás rajzmappám, ami sokkolt. Én gimnazista koromban egy alapvetően igyekvő, megfelelni akaró ember voltam, de nem állt távol tőlem a lazítás sem, így stréber nem voltam, de tróger sem. Arany középutat jártam. Rajzolni sosem tudtam kimagaslóan, inkább azt lehetne mondani, hogy megvolt bennem valamiféle készség, de mások sokkal jobbak voltak, én pedig igyekeztem olyan területen próbálkozni, ahol mások nem, így kerültem az iskolaújsághoz. A nyers igazságot nem is sejtettem mindeddig, mikor már három éves tanítási tapasztalattal a hátam mögött vettem a kezembe a gimis rajzaimat. Az a gimnazista ifjú egy alapvetően lusta, hányaveti, látvánnyal megelégedő lókötő volt. Ilyen értelemben voltam megfelelni akaró. Mindeddig úgy tudtam, hogy az egyetemre bejutásom kemény tanulás és szerencse eredménye, de hirtelen megvilágosodott előttem, hogy csak a szerencse eredménye, legalábbis ha úgy tanultam, ahogyan rajzoltam.

Maga a tapasztalat-cunami pár hónapja kezdődött. Ekkor valahogyan ez az angliai helyzet megérlelt bennem egy igen fontos felismerést magammal kapcsolatban. Itt a dolgok igen tiszták és egyértelműek, egy bevándorló számára. Itt nem lehet mellébeszélni, olyan ez, mint egy szűk völgy, szemben a korábbi széles legelővel. Egy valagravaló pénzt felhasználtam arra, hogy kijöjjek ide, és munkát találjak, és fél év múlva, mikor a helyzet nem olyan, mint amire én gondoltam, akkor nem lehet váltani, és mást csinálni, hanem menni kell a következő kiszállási pontig. Például amíg nem lesz annyi megtakarításom, hogy hazatérve munkát tudjak keresni a saját lábamon állva, magyarul itt tényleg szigorú keretek fogadnak, és azt találtam mondani, hogy egészen egyszerűen nem adhatom fel, mert nincs rá komfortos mód. "Mennem kell tovább a kitervelt úton" és ez egy olyan mondat, amit korábban sosem mondtam, vagy gondoltam. Ezen sokat elmélkedtem, és rájöttem, hogy mindent feladtam az első nehézségnél, és ezért tűnt úgy, hogy nem jönnek be a terveim. Sok tekintetben kitartó voltam, de pont a legkritikusabb pillanatokban nem tartottam fontosnak a kitartást, és kihátráltam a dolgokból. Most, pár hónappal később pedig még pontosabban meg tudom fogalmazni a felismerést: a terveimhez nem készítettem tervet, csak úgy csináltam, hogy úgy látszódjon, haladok. Pont, ahogyan rajzoltam. Aztán mikor kipukkadt a lufi, sirathattam a jövőt.

A sok apró tapasztalat közül hármat fogok most bevallani. Az egyik a Gazétával kapcsolatos. Ismét egy olyan dolog, ami nem megy magától, nem indul be magától, pedig mindenki örülne az ilyesminek. Nagyítóval átvizsgálva a projekt részeit sok finomítani valót találtam, de ott van egy alapvető hiba is: azonnal akarom. A legnagyobb pofont ez adja, úgy értem, hogy ennek nem teljesülése a fájdalmas, nem az, hogy nem megy úgy a dolog. Az azonnal akarás jellegzetes 21. századi elvárás. A jelenlegi legmagasabb épület Dubaiban van, de Kínában elvileg februárban kezdték el, és a napokban fejezték be az új legmagasabb épület felhúzását. 2009-ben feltöltöttem egy videót a youtube-ra, és mostanra, 2013-ra 45 ezer megtekintése lett. Mindez értéktelen, mikor egy hétvége alatt egymillió megtekintést is tud produkálni egy videó, ha olyan. Ez éppen egy Kerekes Band videó, akik éveken át zenéltek kis közönségnek, mígnem a Csángó boogie-val be nem robbantak, ami egy természetes útja volt a sikernek. De az ember úgy látja, a siker akkor jön, amikor a munkát beleteszed, pedig nem így van. A Gazétával kapcsolatban megtapasztaltam azt, hogy ez nem így van, sőt, arra is rájöttem, hogy tervezés nélkül ilyen nagyszabású projektbe nem lehet belevágni. Ez egy építkezés. Mellékesen a régi magyar mondást is új szögből látom: az idő pénz, úgy is értve, hogy ha időt akarsz megspórolni, akkor tényleg tud segíteni a pénz. Például ha nem mész el a hipermarketig, csak az éjjelnappaliig, hogy hamar megfordulj, akkor drágábban veszed meg azt, amit olcsóbban is megvehetnél, itt ez az idő ára.

A másik tapasztalatom a sok közül a tanítással kapcsolatos. Ez pozitív a maga nemében, mert valami furcsa kapcsolás eredményeként azonnal akarom a sikert, de a jövőbe száműzöm a megelégedési pontokat. Tehát fel sem merül bennem, hogy az aktuális helyzetet is át lehet kalapálni olyanná, hogy elégedett lehessek. Kivéve most, mert most felmerült bennem, és cselekedtem is. Áthelyzetettem magam egy közelebbi mekibe, ami 10 percre van bringával, és az áthelyezés ugyan még nem történt meg, de jó érzés, hogy nem egy bizonytalan dologra várok, a tanár asszisztensi állásra, nem ettől függ a megváltásom, hanem az már el van intézve, már csak a beosztott napjaimat kell leszolgálnom a régi mekimben. És milyen jól tettem: pár napja végre sikerült választ kicsikarnom a tanár ügynökségtől, akik mindenféle hízelgés ellenére tisztán érthetően kimondták azt is, hogy szeptember előtt nem valószínű a bevetésem. Szeptember pedig nagyon messze van még, tehát mindenképpen lépnem kellett volna valamit a mekivel kapcsolatban.

A harmadik tapasztalatom a tervezéssel kapcsolatos. Kimerült vagyok és frusztrált, ezért a héten kérvényt nyújtottam be 3 nap fizetett szabadnapra, jövő hétre. Azért jövő hétre, mert már az is túl késő. Válaszul egy iszonyatosan megterhelő beosztást kaptam a jövő hétre, és a normál szabadnapjaimat is a hét legvégére tolták, ami félreérthetetlenül azt jelenti, hogy nem illik ilyen ad hoc jelleggel szabadságot kérni. Indoklásként ráadásul tavaszi fáradtságot tüntettem fel, ami ezek szerint még ha igaz is, akkor is valami olyasmivel kellett volna beburkolnom, mint lefoglalt olcsó repülőjegy, vagy last minute szállodai foglalás, még ha hazugság is. Nem fogadom el a mekitől, hogy felháborodásukban egy nagyon paraszt beosztással büntettek meg, de az is biztos, hogy ha tervszerűbben élnék, akkor már múlt hónapban be tudtam volna nyújtani a három napos szabadnap-kérelmemet. Tehát például a nyaramat már most ki kéne találnom, amiben semmi felháborító nincs, csak én nem így szoktam.

De ha harc, hát legyen! Okulva a sok tapasztalatból, hajlandó vagyok elfogadni a szabályokat. A nyarat most tervezem meg, a Gazétával kapcsoaltban pedig elfogadom, hogy ez egy élet munkája lesz, úgyhogy van időm bőven.

Ha pedig van időm, akkor már van értelme most a facebook-posztolásból kicsit visszavenni, és előkészíteni "az építkezést". Az első ütem egyik pilléréből pedig egy nyers szelet csak nektek:

Három dolog van, ami mostanában nem megy ki a fejemből, és nagyon nem értek egyet velük.

1. Észak-Korea

http://galeria.index.hu/tech/2013/04/10/instagrammon_ijesztgeti_eszak-korea_a_vilagot/ajanlo

Bár ahogyan a bombariadókat is mindig komolyan kell venni, Észak-Koreára sem lehet legyinteni, de eddig sikerült a fenyegetéseiket normálisan kezelni. Egyértelműen az történt, hogy képmegosztós körök érdeklődését felkeltette az ÉKoreai erőfitogtatás, és a hírügynökségek, újságok pedig próbálják ütni a vasat, amíg meleg. Évtizedek óta fenyegetőzik háborúval ÉKorea, és már régen eljárt felettük az idő, és ezt pontosan tudja a vezetőség is. Eleve a sajtóból nem derül ki, hogy ÉKorea miért is indítana (folytatná az 1953-ban félbehagyott) háborút. Se egy vád Dél-Koreával szemben, hogy megszegte a fegyverszünetet, se egy tengeri konfliktus valamelyik szigetnél, szóval innentől fogva hagyjuk is ezt az egész hisztériát! De amivel igazán nem értek egyet, hogy úgy állítják be az Észak-Koreai népet, mint valami agymosott hülyéket. Nem lehet tömegeknek kimosni az agyát úgy, ahogyan azt mutatják. A képeken mosolygó emberekre fegyvert fognak, a képek propaganda fotók. Mégis mire vár a nyugati világ, mi cáfoljon rá a vezérüket tébolyultan megsirató megvezetett népre, egy vaskos, vallomásokból és home videókból álló sajtóanyag? Felkészüt a társadalmunk arra a látványra, ami azokból tárulna elénk? És e-mailen küldjék majd át? Vagy az Ékoreai postával? Nevetnek emberek az óvodás Ékoreai vezetőségen, miközben valójában pribékek és aljas férgek azok, akiket látnak, azok a tisztek a ciki fotókon olyan emberek, akik belemásznak az emberek magánéletébe, az agyába, az érzelmeibe, és nincs bennük meg az a tartás, ami a többi Észak-Koreaiban megvan, akik nem vesznek részt ebben a babaház-játékban. Olyan ország, ahol a legundorítóbb rongy emberek kerülnek a normálisak fölé, mert a normálisaknak nem is venné be a gyomra azt a mechanizmust, ami van. Észak-Korea nem vicces. Hogy nevetünk rajta, így oldjuk fel a lelkünkben keletkező frusztrációt, ami azért alakul ki, mert nem hallunk ötletet arra, hogy kéne valamit kezdeni azzal a rákos daganattal. Senki sem foglalkozik ezzel a problémával igazán, még ha mindenki ezeket a képeket mutogatja is egymásnak.

2. Magyar belpolitika

Minden napra jut valami elképesztő dolog, mégis úgy tűnik, hogy az elképedő újságok, és bizonyára elképedő olvasótáboruk kisebbségben vannak a teljes lakossághoz képest, akik inkább megerősödtek véleményükben, hogy a dolgok jó irányba mennek. Szembe kell néznem azzal, hogy ismét kisebbségbe kerültem, pont mint mikor az MSZP kormányokkal szemben voltak kifogásaim. Népes kisebbség persze, de kisebbség. Szétnéztem az ellenzéki palettán januárban, és voltak ígéretes báránybőrbe bújt alakok, de mostanra megint ott ülök a Kétfarkú Kutyapárt programját olvasva, bőszen bólogatva, hogy rendben, legyen, tiétek a szavazatom. Elképzelek egy 2014-es parlamenti patkót jó sok Orbán végtaggal, meg fő vetélytársával a jobbikkal, és a maradék 15-20%-on osztozkodó többi párttal. Az "előírom neked te tévelygő hazaáruló"-mentalitás előretörése, ami még a korrupciónál is elviselhetetlenebb, ellenzékben pedig a populista zűrzavar. Egyik rosszabb, mint a másik. Egy olyan parlamenti patkóban, amelyikben olyan törvényekről szavaznak, hogy a lakosság hogyan éljen (nem pedig a keretek ésszerűsítéséről), nem tudok elképzelni jobb ellenzéket, mint amelyik fel sem veszi a kesztyűt, hanem egyszerűen lök egy utolsót a Parlament méltóságán. Ha előállna holnap egy ember, aki kompromisszumot nem tűrve áll ki az egyén tisztelete és a közösség iránti felelősség mellett, már ő sem kapná meg a szavazatomat, mert hol volt eddig? Hiteltelen.

3. Űrkutatás

Előbb-utóbb be kellett következnie ennek is, hiszen ahogyan a filozófusokat sem pénzelik többé, mert nem tudtak gazdasági hasznot felmutatni, az űrkutatás sem rekedhet meg az emberi tudásszomj oltásánál. Le vannak szarva a pulzárok, melyik bolygón van olaj, te szerencsétlen?

http://index.hu/tudomany/2013/04/11/erre_kolt_el_a_nasa_17_milliard_dollart/

Egy felfoghatatlanul végtelen szövet a Világegyetem, és még annyit sem tudunk az összefüggéseiről, mint a Föld összefüggéseiről, de aszterodiát fognak be. Mert a Világűr egyszerű anyag, az anyag pedig nekünk kell, ennél többet meg minek kérdezni. Mi ez a tisztelet a teremtett világ irányába bennem, mi ez a belátása az emberi faj sebezhető törékenységének, mi ez az improduktív Világegyetem-tabu? Egy aszteroida nem tölti be az egyetemes feladatát többé, hol nem fütyül arra egy jó tőkés? Más lesz a Világegyetem, na és? A Földön is más lesz, több anyagunk lesz, szóval csak kuss legyen. 

Szóval ezzel sem értek egyet, és határozottan nem akarom ezt, nem akarom, hogy bolygón kívülre is jusson az embernek ebből a mentalitásából. Mit tehetek ilyenkor?

Mai (Máj), a Fülöp-szigeteki takarítónő ráharapott Nur, a bangladeshi munkatársam poénjára, és most minden alkalommal hallgathatom a kérdést: Istvan, are you hungry? Akárhányszor meglát, megkérdezi, és már csak mondom neki, hogy yarp, all the time hungry, very-very hungry, I am the most hungryest guy in this store. És mindannyiszor nevet rajta. Elmondom, hogy nem véletlenül jöttem kajáldába dolgozni. Dora is hungry also - teszem hozzá (ő a magyar munkatársam), mert hogy akkor már süssünk el mindent, hogy a nap hátra lévő részében Mairól beszéljünk, hogy Fülöpnek hívják-e.

Csak azért írok erről megint, mert egészen egyszerűen rosszul esik. Akkor is rosszul esik, ha ez bénaság a részemről. Persze, hogy nem veszik komolyan, teljesen mindegy nekik, hogy Magyarország nevetség tárgya vagy sem, abban sem vagyok biztos, hogy tudják-e, hogy ez a bizonyos Hungry-Hungary egy kisváros Kelet-Angliában, vagy egy ország Kelet-Európában, vagy az én vezetéknevem. Nekik ez csak egy jó kis geg a tragikus monotonitásban, és semmiképpen sem személyes. És én lennék a legmarhább, ha kikérném magamnak, mert egy jó vicc sokkal emlékezetesebb, mint egy "hogyan ejtsük ki helyesen" óra. Nurnak még elmagyaráztam, hogy nem az éhségről, hanem a hunokról kapta a nevét az ország, mert legalább annyi valóságalapja van ennek a magyarázatnak is. Mert az meg kit érdekelne, hogy az onogurból jött a francia ongroá, abból meg az angol 'ángri, mi magunk közt magyarnak nevezzük magunkat, és a legnagyobb éhínség közepette sem éheztünk túlzottan, mert Hungry egy olyan hely, ami természetföldrajzi szempontból tökéletes.

Na jó, ki nem borít, de ha Szerbiát el lehet intézni annyival, hogy "az meg hol van?", akkor örülnék, ha mi is megúsznánk ennyivel, ha már kicsi az ország.

Egy forgalmas külföldi oldalon posztolták ezt a képet:

és nagyon tetszik a Föld népeinek, igaz, hogy csavart szarvú kecskének hiszik, de hogy nagyon metál, meg hogy simán mehetnének valami albumborítóra, szóval igen-igen, húzza ki büszkén magát dolmányában Vona Gábor, ezt is mi adtuk a galaxisnak. A kecskés tévedést egy jószándékú kommentelő így oszlatta el:

Bár a rutin azt mondatja velem, hogy ez csak egy a képet überelni akaró magyar kommentelő volt, de ez csak ront a helyzeten.