Az esők mindennaposak. Az "egyre nehezebben viselem" és az "egyre kevésbé tűnik fel" keveréke jellemző rám, ahogyan minden alkalommal bőrig ázok munkába menet, vagy jövet. Tudom, hogy a tavasz közeledtével csak annyival lesz jobb, hogy nem jéghideg víz gyűlik össze a cipőmben, hanem egyre normálisabb hőmérsékletű, és ez már elég ahhoz, hogy hazaérve össze-vissza káromkodjak. Hogyan tudtak a korábbi évszázadokban itt élni emberek? Hogyan nem rohad ki a vetés, hogyan nem puffadnak fel az állatok, hogyan nem csúsztak le a domboldalra épített házak? A múltkor láttam egy sajtófotót Kecskemét főteréről, a tikkasztó alföldi nyári ég alatt fakuló házfalakról, és a kandelábereken lógó muskátlikról. Micsoda karakter, micsoda száraz pusztaság, hogy mennyire hiányzik ez! Hirtelen olyannak tűnt Magyarország, mint ahol sosem esik az eső, mégis mindig zöld a fű. De nem csap be egy sajtófotó, emlékszem én még a tavalyi télre, minél nagyobb városban van az ember, annál nyomasztóbb a sok barna és szürke lé, ami a buszokról és az autók kerekeiről csurog a hepehupás aszfalt mélyedéseibe. Pont, mint Angliában (kivéve a hepehupás utat).

Bristolban - és gondolom Angliában úgy általában - nemes szokás szerint a fölöslegessé vált dolgokat kiteszik a ház elé. Ez fontos információ azok számára, akik úgy érzik, hogy a külföldi turistákat elborzasztja a magyarországi lomtalanítások látványa. Korántsem. Bristolban folyamatos lomtalanítás van, kiteszik a ház elé a lomokat, ha elviszi onnan valaki, ha nem. Aki szemfüles volt, olvashatta az Indexen, hogy egy angol házaspár kertjében a virágosládáról kiderült, hogy 1800 éves római szarkofág, nem pedig múlt századi romantikus vályú, ami ékesen bizonyítja, hogy itt teljesen hétköznapi dolog, hogy valami évek óta mozdítatlan objektum mállik és bomlik az előkertben vagy a hátsó udvaron. Számtalanszor látni cipőt, könyvet, íróasztalt tönkremenni az esőben, ugyanakkor ha az embernek szerencséje van, még az eső előtt (erre mindössze pár órája van) talál olyan dolgot, ami éppen kell neki.

A mi szobánkba például nagy szükség lett volna bárminemű tárolókapacitásra, és egyszer hazafelé jövet látott Robi egy polcot, amiért visszamentünk, és elhoztuk, ez látható a lenti képen a tábla mögött.

A tábla maga szintén egy ilyen szerzemény. Egyik fásult szabadnapomon fagyasztott készételért menet egy filctáblát láttam, amit nem haboztam a hónam alá csapni, minthogy régi tervem volt még odahaza, hogy beszerzek egy ilyet. Valahogyan jobban össze tudom szedni a gondolataimat egy ilyen táblán, mint ha papíron dolgoznék. Ja mert egyébként most egyszerre több cikket írok a Gazétára, hogy lerohanjam mind a 42 nagybecsű törzsolvasómat egy nagy csomag cikkel, nem pedig csepegtetve, és ehhez kell a nagy összeszedettség, hogy nyilazgathassak, meg vázlattérképezhessek kedvemre, amit aztán egy rongytörléssel eltüntethetek, hogy helyet adjak a még jobb megközelítéseknek. Ez a három év tanítás mellékhatása talán, és nagyon hiányzott: a hatalmas karmozdulatokat preferálom az egérpadon való mikrométeres cöccegés helyett.

Mostanában történt szintén a kép bal alsó nyilánál található 6X sör kipróbálása, amit CalAir (kössz Balu a tippet) évekkel ezelőtti blogbejegyzésében olvastam, aki anno ugyancsak Bristolban próbált szerencsét, és örömködött e terméknek. Idáig a lehető legolcsóbb söröket próbálgattuk, mert nem voltak rosszabbak a Soproninál, de a 6X végleg meggyőzött arról, hogy a kevesebb jó jobb, mint a sok vacak lé. A jobb alsó sarokban lévő nyíl az olajradiátorra mutat, ami a fűtésen spóroló főbérlőnktől való függetlenségünk szimbóluma, és mindössze öt napi élelmiszer árába került (a havi bérleti díj 80 napi élelmiszer ára). Nincs különösebb aktualitása, de ha már ott van a képen, felhívom rá a figyelmet.

Lassacskán a tanári karrierem is újra útjára indul, éppen ma van egy hete, hogy szerződést írtam alá egy tanári ügynökséggel, akik segíteni fognak iskolában munkát kapni. Ez szuperül hangozhat, de most ez nem több puszta ígéretnél, nagyjából áprilisig a fő tevékenységem továbbra is a krumplisütés és a BigMac összeütése lesz, alkalmanként párhuzamos iskolai önkénteskedésekkel és szertári munkákkal. Angliai szakmai referencia híján a szamárlétrán tudok csak bejutni a tanterembe, ami most még így is nagyon idegen gondolat számomra, mert meglehetősen belemerültem a meki legmélyebb bugyraiba. Olyannyira, hogy a munkahelyváltást fontolgatva egyből egy másik étterem konyhájára vágytam, nem is iskolába, vagy bármilyen olyan képzettséget igénylő munkahelyre, ami nekem megvan. Szinte tudathasadással ér fel, hogy emellett a Gazétát továbbra is a radaron tartom.

Majd ha már eljön az a pillanat, hogy akár csak önkéntesként is átlépem egy tanterem küszöbét, írok egy blogbejegyzést arról, hogy mennyire hülye voltam, hogy a szakmámat fölösleges időpocsékolásnak hittem korábban, és képes lettem volna a nulláról indítani egy tök más (konyhai kisegítő) karriert, de a szerződésem aláírásának mámora már elszállt, és egy hete már, hogy néma csönd van, és csak a hamburgerhús sercegését hallom a grillen, és a 25 dalból álló mekis lejátszási listát, amit november óta csak a karácsonyi slágerek törtek meg egy rövid időre - Karácsonykor természetesen. Érthető módon nem akarom gyötörni magam reménykedéssel.

Robi kattintott néhányat, nekem még a telefonomon sincs fényképezőgép. Említettem az előző bejegyzésben, hogy olyan a város így hóval, mint valami karácsonyi filmforgatás elméretezett díszlete. Öt jól kiválasztott kép, íme:

Túltettem magam a sokkon, hogy óceáni éghajlaton is vannak mínuszok, és csodaszép minden így hóval borítva. Az angol házsorok egyébként is giccshatáron felül szépek, de most hóval már aztán tényleg úgy néz ki, mint valami cukrázda. Arról most még nincs képem.

Az extra az az égszben, hogy mivel kétévente van hó, ezért nincs különösebb eszközpark az önkormányzatnál a hó eltakarítására, és a lakosság sem téligumival jár, ha van nekik egyáltalán. Ezért van az, hogy az iskolák ma nem nyitnak ki, mert nem tudnák bevinni a gyerekeket egyébként sem. Bristol dimbes-dombos, ami abból a szempontból említésre méltó, hogy nyárigumival latyakon felkaptatni a 16%-os emelkedőkön (kicsi, de meredek emelkedők a rengeteg vetődési forma miatt) képtelenség. Szóval olyasmit kell elképzelni, hogy a dombtetők üresek, és minden autó a domb aljára csúszott. (ez csak blogolói túlzás, nyilván akik száraz útra parkoltak, azon autók alatt még mindig aszfalt van, ami nem csúszik)

Ma a következő történt a mekiben. Abdul átpöckölt a grill oldalról egy szelet csemege uborkát a szendvicsbe, amit éppen készítettem (4 másodperc). Én visszadobtam az ő szendvicsébe, ő meg vissza hozzám. Úgyhogy az ujjaim hegyére tettem az uborkaszeletet, és a másik kezemmel akkorát pöcköltem rajta, hogy 10 pontos triplaszaltóval ért földet a grill oldalon. Liana, az egyik manager éppen mellettem sietett el, és rámkiabált ("Ishtwaan!!!!"), mire én gyorsan szabadkoztam, hogy nem én voltam, hogy ezzel a poénnal elüssem, de hát ez még angol humornak is gyenge volt. Ő pedig azt mondta, hogy erről szokjak le, de nagyon gyorsan; valamint azért, hogy kialakítsa bennem az uborkapöcköléshez a negatív gondolattársítást, felsöpörtette és felmosatta velem a padlót. Tanáremberként pontosan tudtam miről van szó, meg egyébként is láttam az elmúlt hónapokban, hogy Liana mennyire következetesen alkalmazza téves helyzetértékeléssel a pedagógiát. Túlzott büntetések, rugalmatlanság, fölösleges kiigazítás, abszolút diadalra törekvés, és a legrosszabb: jópofizás, ha rendben találja a dolgokat. Egyedül azt tisztelem benne, hogy következetes, mert ebben én igen le vagyok maradva. Szóval úgy kezelt engem is, mint egy 16 évest, és engem is megbüntetett. Nem is tudom mikor büntettek meg utoljára uborkapöckölésért.

Ennél nagyobb kellemetlenséget okozott Erika, és ezt most azért fogom leírni, mert le szeretném zárni a sok kesergést és bosszankodást. Az előző bejegyzésemben őszintén leírtam, mit gondolok az egész kijövetelemről politikailag, és úgy érzem már csak Erika történetét kell leírnom ahhoz, hogy végre teljes egészében az előttem álló lehetőségekre koncentráljak. Ha ezt a bejegyzést is megírtam, végre csordogálni kezdhetnek az olyanok, amik igazán Bristolról szólnak. Balu felhívta a figyelmemet, hogy CalAir is blogolt Bristolról még annak idején, és olvasom is most a régi bejegyzéseit (parttalan, de nagyon élvezetes), és mennyire megváltozott a blogolás iránya, apró-cseprő ügyekről milyen régen írtam már, és mostantól megint akarok.

De előtte Erika giga-sztorija következik, aminek szilánkjai már itt-ott előfordulhattak a korábbi bejegyzésekben.

Tárgyilagosan kezdődött, a Bristoli magyarok Facebook oldalán bukkantunk Erika szobahirdetésére, aki méreg drágán (500 font) adott ki szobát, de megbízhatónak tűnt legalább (a google nem dobott ki semmit a nevére), úgyhogy letárgyaltuk vele a szobát. Nekünk ez azért volt jó a drágaság ellenére, mert otthonról tudtuk lezsírozni az egészet, és otthonról 100 fonttal magasabb bérleti díj nem tűnt olyan soknak. Az 500 font bérleti díj mellé további 500 fontot kért el depozitként. Ezek a körülmények.

Erika kijött elénk az állomásra, amit később rendkívüli szívességként vetett a szemünkre. Hozta a kutyáját is, akinek a neve az ártatlanság vélelme miatt inkább ne is keveredjen ide. Jó kutya. Kicsit kövér, kicsit kattant, de jámbor. Az állomásról pontosan azokon a buszvonalakon mentünk, amiket a neten kinéztem, és közben Erika elmondta azt a rendkívül fontos mondatot, hogy az angolok olyanok, hogy mosolyognak rád, de aztán meg kést szúrnak a hátadba. Nem, nincs olyan mondat, amit úgy indíthatsz, hogy "Az angolok olyanok, ..." és úgy fejezhetsz be, hogy valami valósat állíts. Minden ember más. De kést a hátadba otthon is csak bizonyos körülmények között szúrnak.

A ház barátságos volt, de nehezen tudtunk mit kezdeni azzal, hogy egy magyarok által bérelt ház is pont olyan szeméttelep legyen, mint az angoloké. Erről majd egy másik bejegyzésben írok, a lényeg az, hogy rohadó lomok vannak mindenütt a ház körül. (Lehet, hogy akkor már meg sem kell írnom...). Bent a nappaliban művirág, fönt a szobánkban magenta színű függöny, és penész. Én nem számítottam semmire, úgyhogy ezt nem negatívumként írom, csak hangulatfestés céljából.

Aznap este Erika és két lánya elvitt minket az Asda-ba (Asdába), ami olyan Tesco-féleség. A buszon fölrakták a lábukat az ülésre, és ostobaságokkal fárasztottak. Határtalan türelmemet annak köszönhettem, hogy a sztereotíp megállapítások ekkor még újdonságként hatottak. Robinál viszont leírták magukat. Máig csodálkozom, hogy akik már 2 éve itt kint élnek, hogyan gondolkozhatnak ennyire absztraktan a brit valóságról (mintha csak a fórumokról tájékozódnának, hogy milyen az angol társadalomban lavírozni). A kisebbik lány simán fejlesztésre szorul, tanár mivoltom miatt nem írom, hogy sík hülye. Az idősebbik lány viszont veszett fejsze nyele, egyszerű mint az ék, és gonosz, rendkívül gonosz, de ekkor még ezt nem tudhattuk. A föld alá süllyedtünk szégyenünkben, mikor magyarul fennhangon beszélve tolták a bevásárlókocsit a buszmegállóba, majd a buszra felszállva otthagyták csak úgy. Tehát az első napon napnál is világosabb lett a köztünk tátongó szakadék.

Másnap Erika bevitt megmutatni a várost, és segített bankszámlát nyitni. Tehát megmutatta a belvárosi boltokat, és ott ült mellettem a bankban, és végighallgatta, ahogyan elutasítanak. Persze két héttel később egyedül is sikerült bankszámlát nyitnom, és ekkorra már olyan helyismeretem volt a városban, amilyen neki sosem lesz, ha egyszer a boltokon túl nem is merészkedik. Viszont még ezen a napon elkísértem Erikát a laptopszervízbe, és tolmácsoltam a kínját a fickónak, ami megintcsak vér ciki volt, mert meghekkelték okos ismerősei a gépet, és onnantól fogva recsegett a mikrofon. Nüansz probléma, viszont képes volt még kétszer visszaküldeni emiatt az üzletbe. Másik dolog, hogy a kisebbik lánnyal matekoztunk, amiről csak egy esetet írnék le. Bent voltam a városban önéletrajzokat osztogatni (szerintem mítosz, hogy így lehet munkát kapni), és odahaza Erika szólt Robinak, hogy akkor matekozzon a lányával. Robi nem ment, mert büszke fajta, ugye mit utasítgatja az a bitch, mire újra szólt neki, hogy hol van már. Ilyen szinten erőszakos volt, teljesen alapnak tekintette, hogy amikor jónak látja, ingyen mi foglalkozzunk a lányával.

Egy hét után már én is beláttam, hogy ha nem költözünk el villámgyorsan, akkor rossz vége lesz, mert a nő totál szociopata volt, egyszerűen nem érezte a határokat sehol, viszont iszonyatosan zokon vett mindent. Például hogy esténként nem vagyunk velük a nappaliban, vagy hogy pizza szag terjeng, ha pizzát sütünk, vagy ha használjuk a vécét. Mivel elromlott a bojler/kazán, ezért nem volt fűtés és meleg víz, ami jó okot adott arra, hogy bejelentsük költözési szándékunkat. Két hét után jeleztük, hogy két hét múlva mennénk.

Két-három nappal később, mikor nekem az első munkanapom volt a mekiben, Robit a laptop elé idézte az apa. Ez egy kövér, szemüveges fickó, bárki megnézheti a képét a magyar rendőrség körözési listáján. Mivel ő egy másik országban bújdosik, ezért ő nem élhetett velünk, viszont naphosszat lógott a skype-on, és Erika nagyjából azzal töltötte a napjait, hogy fuldokolt a cigitől és hülyeségeket beszélt a férjével. Szóval a férjeura számon kérte Robin, hogy miért nem rajzol a lányával, amin aztán elszakadt a cérna mindenkinél. A lényeges ebből a vitából az  volt, hogy kimondták, hogy a depozitot nem kapjuk vissza, és kész. Nem indokolták meg. Kárt nem okoztunk, hamarabb nem tudtunk szólni, lelakni pedig hogyan laktuk volna le ott? Egyébként én még arra is képes lettem volna, leszámítva mikor belegondoltam, hogy a nő simán bejárt a szobánkba, és el-elvett néhány fontot, amit elfelejtettünk a rejtekhelyre dugni. De ezt a dilemmát is egy nap múlva megoldották helyettünk: másnap este az idősebbik lány hatalmas barátja dörömbölt az ajtónkon, hogy megfélemlítsen minket. Ez egy érdekes párbeszéd volt, mert a srác a ház tulajdonosának adta ki magát, és nem gondolták teljesen végig, hogy mit is kérnek számon rajtunk. Tehát nagyjából az volt a tervük, hogy beszaratnak minket azzal, hogy a ház tulajdonosa dörömböl az ajtónkon, és kéri a lakbért tőlünk. Mivel a ház tulajdonosa néger volt, a srác viszont jól kivehetően fehér, ezért nehezen ijedtünk meg. Viszont a srác nem volt ilyen jól tájékozott, mint mi, mert ő még azt sem tudta, hogy csak 2 hete laktunk a házban, és 1000 fontot adtunk oda Erikának. Zavarba jött, majd megfenyegetett, hogy ha a hónapot lelakva nem takarodunk el a házból, kidob minket az ablakon, ami elég viccesen hangzott, de a tébolyult hangulat miatt nem kuncogott senki. Gyomorgörcsös napok következtek. Valami ördögi dolgot szerveztek azokon a napokon, mert hatalmasakat kacagtak gonosz hanglejtéssel, foszlányokat hallottunk csak ebből, úgy mint "nyolcan simán elintézik őket".

Máig beleborzongok a megkönnyebbülésbe, mikor megérkeztünk a mostani szobabérletünkbe, ahogyan a slampos főbérlőnk békésen hátradőlt a fotelban, miután aláírta a bérleti díj átvételéről a papírt. Papírt írt anélkül, hogy kértük volna, természtesenek tekintette a szabályos eljárást. Fantasztikus! Miután biztonságba helyzetük magunkat és ingóságainkat, próbáltuk visszaszerezni a depozitot, fenyegetőztünk, és ebben nagy segítségünkre voltak a korábbi lakók, akiktől ugyanígy behúzták a depozitot. Az is egy kalandos történet, meg ahogyan eljöttünk az is.De ezeket most nem írom le. A lényeg, hogy vége lett, és tanulságos volt.

Én soha éltemben nem kerültem ilyen közeli kapcsolatba bűnözőkkel, és nem is akarok. Nehéz leírnom azt a felismerést, ami valami olyasmi, hogy teljesen más emberfajról van szó. Más számít normálisnak, más számít bajnak. Valami olyasmit képzeltem korábban a bűnözőkről, hogy ravaszul igyekeznek túljárni a törvények szellemén, de ez a család nem ilyen proaktív fajta volt. Minden, amit csináltak, abból a meggyőződésből tették, hogy a törvény az ő oldalukon áll, elvégre ők a sértettek. Nem akartak túljárni a törvények szellemén, hanem be akarták tartani a törvényt. Felnyomtam őket jogosulatlan segélyfelvételért miután elköltöztünk, és majd ha megvonják tőlük ezt, akkor természtesen én leszek maga a megtestesült gonoszság és aljasság, és a legkevésbé sem fogják azt gondolni, hogy én nem tudtam volna keresztülhúzni a számításukat, ha nem jogosulatlanul vették volna fel a segélyt. Lopott pénzt a szekrényünkből, mert magasabb lett a rezsi, mint amire számított. Tiszta sor. Vitatkozni velük képtelenség, mert buták, mint a föld, és úgyis te fogsz engedni a végén. Egy dolgot lehet tenni: ha kiszagolja őket az ember, messze ívben el kell őket kerülni. Nincs az a szerződés, ami megvédene az ilyen embertől.

Hát ez történt ott az elején, ez volt Erika, róla akartam mesélni, és ezzel lezárni végérvényesen a kesergős bejegyzések sorozatát. 

Robi eljutott a NI interjúig, és szigorú költségvetés ide, nyakamon lévő fizetési határidők oda, én kérem szépen robotolok, mint egy tankönyvi proletár, úgyhogy most bedobtuk a gyeplőt a lovak közé, és beültünk egy sörre a Barrelba. Délben. Villámgyorsan Orbánviktor lett a téma, és sok gondolat közül egy dolgot most már nem hagyok szó nélkül, hanem nagyjából rekonstruálni fogom a kocsmai beszélgetésünket, mert ahogy arra korábban nem volt példa, kikeltem a sodromból.