Az esők mindennaposak. Az "egyre nehezebben viselem" és az "egyre kevésbé tűnik fel" keveréke jellemző rám, ahogyan minden alkalommal bőrig ázok munkába menet, vagy jövet. Tudom, hogy a tavasz közeledtével csak annyival lesz jobb, hogy nem jéghideg víz gyűlik össze a cipőmben, hanem egyre normálisabb hőmérsékletű, és ez már elég ahhoz, hogy hazaérve össze-vissza káromkodjak. Hogyan tudtak a korábbi évszázadokban itt élni emberek? Hogyan nem rohad ki a vetés, hogyan nem puffadnak fel az állatok, hogyan nem csúsztak le a domboldalra épített házak? A múltkor láttam egy sajtófotót Kecskemét főteréről, a tikkasztó alföldi nyári ég alatt fakuló házfalakról, és a kandelábereken lógó muskátlikról. Micsoda karakter, micsoda száraz pusztaság, hogy mennyire hiányzik ez! Hirtelen olyannak tűnt Magyarország, mint ahol sosem esik az eső, mégis mindig zöld a fű. De nem csap be egy sajtófotó, emlékszem én még a tavalyi télre, minél nagyobb városban van az ember, annál nyomasztóbb a sok barna és szürke lé, ami a buszokról és az autók kerekeiről csurog a hepehupás aszfalt mélyedéseibe. Pont, mint Angliában (kivéve a hepehupás utat).

Bristolban - és gondolom Angliában úgy általában - nemes szokás szerint a fölöslegessé vált dolgokat kiteszik a ház elé. Ez fontos információ azok számára, akik úgy érzik, hogy a külföldi turistákat elborzasztja a magyarországi lomtalanítások látványa. Korántsem. Bristolban folyamatos lomtalanítás van, kiteszik a ház elé a lomokat, ha elviszi onnan valaki, ha nem. Aki szemfüles volt, olvashatta az Indexen, hogy egy angol házaspár kertjében a virágosládáról kiderült, hogy 1800 éves római szarkofág, nem pedig múlt századi romantikus vályú, ami ékesen bizonyítja, hogy itt teljesen hétköznapi dolog, hogy valami évek óta mozdítatlan objektum mállik és bomlik az előkertben vagy a hátsó udvaron. Számtalanszor látni cipőt, könyvet, íróasztalt tönkremenni az esőben, ugyanakkor ha az embernek szerencséje van, még az eső előtt (erre mindössze pár órája van) talál olyan dolgot, ami éppen kell neki.

A mi szobánkba például nagy szükség lett volna bárminemű tárolókapacitásra, és egyszer hazafelé jövet látott Robi egy polcot, amiért visszamentünk, és elhoztuk, ez látható a lenti képen a tábla mögött.

A tábla maga szintén egy ilyen szerzemény. Egyik fásult szabadnapomon fagyasztott készételért menet egy filctáblát láttam, amit nem haboztam a hónam alá csapni, minthogy régi tervem volt még odahaza, hogy beszerzek egy ilyet. Valahogyan jobban össze tudom szedni a gondolataimat egy ilyen táblán, mint ha papíron dolgoznék. Ja mert egyébként most egyszerre több cikket írok a Gazétára, hogy lerohanjam mind a 42 nagybecsű törzsolvasómat egy nagy csomag cikkel, nem pedig csepegtetve, és ehhez kell a nagy összeszedettség, hogy nyilazgathassak, meg vázlattérképezhessek kedvemre, amit aztán egy rongytörléssel eltüntethetek, hogy helyet adjak a még jobb megközelítéseknek. Ez a három év tanítás mellékhatása talán, és nagyon hiányzott: a hatalmas karmozdulatokat preferálom az egérpadon való mikrométeres cöccegés helyett.

Mostanában történt szintén a kép bal alsó nyilánál található 6X sör kipróbálása, amit CalAir (kössz Balu a tippet) évekkel ezelőtti blogbejegyzésében olvastam, aki anno ugyancsak Bristolban próbált szerencsét, és örömködött e terméknek. Idáig a lehető legolcsóbb söröket próbálgattuk, mert nem voltak rosszabbak a Soproninál, de a 6X végleg meggyőzött arról, hogy a kevesebb jó jobb, mint a sok vacak lé. A jobb alsó sarokban lévő nyíl az olajradiátorra mutat, ami a fűtésen spóroló főbérlőnktől való függetlenségünk szimbóluma, és mindössze öt napi élelmiszer árába került (a havi bérleti díj 80 napi élelmiszer ára). Nincs különösebb aktualitása, de ha már ott van a képen, felhívom rá a figyelmet.

Lassacskán a tanári karrierem is újra útjára indul, éppen ma van egy hete, hogy szerződést írtam alá egy tanári ügynökséggel, akik segíteni fognak iskolában munkát kapni. Ez szuperül hangozhat, de most ez nem több puszta ígéretnél, nagyjából áprilisig a fő tevékenységem továbbra is a krumplisütés és a BigMac összeütése lesz, alkalmanként párhuzamos iskolai önkénteskedésekkel és szertári munkákkal. Angliai szakmai referencia híján a szamárlétrán tudok csak bejutni a tanterembe, ami most még így is nagyon idegen gondolat számomra, mert meglehetősen belemerültem a meki legmélyebb bugyraiba. Olyannyira, hogy a munkahelyváltást fontolgatva egyből egy másik étterem konyhájára vágytam, nem is iskolába, vagy bármilyen olyan képzettséget igénylő munkahelyre, ami nekem megvan. Szinte tudathasadással ér fel, hogy emellett a Gazétát továbbra is a radaron tartom.

Majd ha már eljön az a pillanat, hogy akár csak önkéntesként is átlépem egy tanterem küszöbét, írok egy blogbejegyzést arról, hogy mennyire hülye voltam, hogy a szakmámat fölösleges időpocsékolásnak hittem korábban, és képes lettem volna a nulláról indítani egy tök más (konyhai kisegítő) karriert, de a szerződésem aláírásának mámora már elszállt, és egy hete már, hogy néma csönd van, és csak a hamburgerhús sercegését hallom a grillen, és a 25 dalból álló mekis lejátszási listát, amit november óta csak a karácsonyi slágerek törtek meg egy rövid időre - Karácsonykor természetesen. Érthető módon nem akarom gyötörni magam reménykedéssel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.