Igen, erről még nem esett szó: előmenetelem a mekiben.

Nyilvánvalóan rémesen komolyan veszem a munkát, és vannak managerek, akik szintén tudják mit is csinálnak, és inkább rátesznek egy lapáttal az egészre, mert úgy még viccesebb. Akik túl komolyan veszik, ők osztják a hónap dolgozója címet, amihez még nem volt szerencsém, viszont nem semmi karriert futottam be rövid 4 hónap alatt a sültkrumpliknál nem-hivatalosan. Mert ha nem lenne nyilvánvaló mindenki számára, én stréber hajlamú vagyok.

Január vége: Istvan is Master of Fries

Március eleje (tegnap): Istvan is a Beast of Fries

Gratulálok magamnak!

Tizenegy óra, ülök a busz emeletén, magasról nézem a rengeteg embert az utcán: a kövéren imbolygó alsó osztályt, mennek az egyfontos boltba, meg az Icelandba, meg az Asda-ba, utukat szegélyezik a hitelt nyújtó bankok és a MoneyShop. Gyalogolnak, hatezer szatyor a kezükben, benne rengeteg akciós kacat, futotta rá a segélyből, ez az élet értelme. Jó volna autót venni, de az állam nem ad, munkahelyet meg nem biztosít. The Barley Moe, zöld csempével kirakva az oldala, arrébb a White Lion, annak bordó csempéje van, sörtől savanyodott tekintetű veterán alkoholisták cigarettáznak a bejáratuk előtt. Kávézó, teaház, kebab, kávézó, teaház, kebab szekvencia a továbbiakban. Bedminsteri főutca. És hát ott van a sok üzlet és bank között a lengyel bolt, mert egy lengyel bolt Bedminster városrésznek is jár, benne magyar háztartási keksz, kint meg egy lengyel lány söpör, szájában cigi, haja csak úgy kibontva, fehér póló rajta, és farmer, nem pedig sztreccs nadrág kapucnis pulcsival és felkontyolt hajjal. Apró, de szembetűnő különbség, és elég ahhoz, hogy az arcára ülő függetlenségre felhívja a figyelmem. Annyira kilóg a sorból az a tekintet! A busz nem tud továbbmenni a forgalmi káosz miatt. Végignézek a járdán, mindenki rezignált arccal hömpölyög, nem is tudnám megmondani, mi a különbség a sepregető lengyel és a többiek arca között. Egy dologban biztos vagyok: otthon sok ilyet láttam. Ott nőttem fel, ismerem az arcok jelentését, itt megfejthetetlen üresség minden egyes blazírt tekintet.

Azok a szutykos belvárosi boltok, az az undorító hármas metró a szomorú emberekkel, a kispesti lapostetős szociplázák, tövükben a csövesekkel, az angyalföldi nyugdíjasok, a sörözések az Árpád-híd lábánál a kavicson, a város körbebiciklizése ha elszakadt a cérna, a rakparti bringaút a Duna mindkét oldalán, a Soproni, a Dreher, a Kőbányai, mikor melyik volt akciós, és az utca borongós arcai, még a szélmalomharc hangulata is. Hiányoznak.

Emlékszem mit írtam, mikor elhatároztam, hogy kijövök: az unió egy egységes munkaerőpiac, mindössze átmegyek egy másik városba, ahol több a munka. Mondták, hogy nem olyan rózsaszín, de hinnem kellett a dologban. És tényleg csak ennyi: másik város, ahol van munka. Csak én nem vagyok az, akinek lennem kéne. Haza akarok menni.

Dóri, a magyar munkatársam is így van, meg a barátja is, úgyhogy ez biztosan egy ilyen fázis. Ők is októberben jöttek.

Egészen fura volt, hogy most három napig nem kellett dolgoznom, úgyhogy végre be tudtam fejezni két gazétás cikket is. Aztán végül rászabadultam a facebookra is, és rá is haraptam, és hát akkor holnap vissza a sültkrumplijaimhoz, ami nem túl jó hír, de nem futhatok el előle. 

Aztán belefutottam megint a jó öreg problémába, hogy a magasztos terveimből vissza kell vennem, de ezúttal nem én vagyok a hibás, hanem a blogoló társadalom. Még másfél évvel ezelőtt, mindjárt a Gazéta elején megterveztem a blogajánlót, hogy oda aztán mindenféle utazós vagy túrázós blogbejegyzést beválogatok, amit megtalálok (van, hogy elkerüli valami a figyelmemet persze), és most már elmondhatom, hogy kész, vége, szinte feladom. Csak azért nem adom fel, mert tudom, hogy vannak néhányan, akikre alapozhatom az elképzelést, például Balu is biztosan fog menni majd valahová, amiről jól beszámol, amik fontos dolgok, mert az ember olvas egy ilyet, és kedve támad neki is felkerekedni. Menni kell, menni, menni! És most a három szabadnapomban beletúrtam az internet legjavába, és a következő dolgokba futottam bele.

Az utóbbi két hét kíméletlen volt, és ma reggel jött el a pillanat, hogy erről írjak is, mert ma úgy remegett a gyomrom, mint mikor 12 éves koromban a várárokból kockaköveket hajigáltunk a művház udvarára, és kijött lekaszabolni minket a Pócza.

Végre megérkezett a tanár ügynökségtől az e-mail, amire már 2 hete várok, úgyhogy már két körrel beljebb vagyok az úton, hogy a debreceni aggódó fociapukának ne váljon valóra a hétfői jókívánsága, ne a mekiben végezzem be. De ez most csak elterelné a figyelmet a levélben lévő fatális vérciki elgépelésről:

Persze akkor is vicces, hogy éppen azt kívánja nekem (is) egy fura figura Magyarországon, hogy dögöljek éhen (ad absurdum) a mekiben, és ezzel egy időben kapok egy levelet, hogyan tovább a szakmán belüli elhelyezkedés útján, és amiben Éhségnek írják a hazámat. Ez valami magyar karma lehet, egyrészt a dupla irónia miatt, másrészt mert ugye hogy kétszeresen előjön az éhség, mint fogalom.

Nesze neked, mi?