Mindent visz-e a macska, ez a fő kérdés. Februárban úgy döntöttünk Robival, hogy a Gazéta Facebook profiljába életet lehelünk, és pár héten belül ki is alakult, hogy mit és hogyan és mennyit posztolunk. Az okok nyilvánvalók: úgy gondoltam, hogy cikkek posztolásával évtizedekbe telne, mire pénz beinjekciózása nélkül ki tudnám alakítani a Gazéta olvasókörét, főleg az idióta neve miatt (de próbáljon valaki kitalálni egy ilyen tematikájú dolognak valami nevet, ami normális - az az 1-2 normális név már évtizedek óta foglalt). Képekből viszont naponta 7-8-at kisebb erőfeszítéssel simán lehet posztolni, ami azt jelenti, hogy kb. 1800-szor több esélye van az újság hírének terjedésére, mint csak cikkekre apellálni. Más kérdés, hogy a cikkek közönsége és a szép képek közönsége nem fedik egymást, de erre is van válaszom, csak most nem erről akarok írni, hanem a macskás kísérletünk eredményéről.

Egy tragikus napon az hagyta el a számat, hogy nem növekszik a lájkok száma, nem terjednek a képek. Talán mindenki ismeri az I <3 World nevű oldalt, aminek elképesztően rengeteg lájkja van, és ők aztán tényleg mindent posztolnak, ami csak kell az embernek, egyebek közt cicákat is. Nagyon szembetűnő, hogy míg egy lélegzetelállító völgyet 800-an lájkolnak, egy kiskutyát 1300-an, addig egy kiscicát 8000-ren, tehát csak úgy mellékesen felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a mi FB oldalunknak is csak egy ilyen macska-lökés kéne, és aztán majd egy későbbi profilváltással, mikor már több tízezer lájkot begyűjtöttünk, megszabadulunk a kizárólag macskákra gerjedőktől, és megelégszünk a konkrétabb földrajzos vonatkozás rajongóival, és mivel van átfedés a két tábor között, a visszaesés nem lenne olyan elviselhetetlen, főleg a kezdeti zéróhoz képest. Hogy ezt ellenőrizzem, kiposztoltuk ezt:

Mellé egy hányaveti nyálszöveggel, és kíváncsian vártuk az eredményt. Kontrollfotó a legsikeresebb fotónk volt, a Rainbow Pool-ról, ami 10 nap alatt 1000 megtekintéssel a legsikeresebb fotónk volt. A macskás kép kiválasztásakor azért emellett döntöttem, mert ez egy fiatal macska, kölyök vonásokkal, tág pupillákkal, és gyengéden félrebiccentett fejjel, ami adu ásznak tűnt akkor, de később be kellett látnom, hogy ebben semmi rendkívüli cukiság nincs, inkább valami hasonlóval kellett volna próbálkoznom:

Bár ezt nehéz lenne eldönteni. Nem arról van szó, hogy hülyének nézem az olvasótáborunkat, hanem arról, hogy az olvasótáborunk gyengédebb töltéseire apellálok, magyarul kurvaként széttárom a lábam a macskáknak, olcsó populizmushoz nyúlok féktelen lájknövelő megalomániámban. Az olvasótáborunk azonban megmentett ettől, mert a macskás kép 10 nap kontrollidő után is csak 800 egyedi megjelenésnek örvendett, és még be is előzte egy másik kép, az Eskövő napján című.

És akkor már essünk túl rajta, itt van az algáktól elszíneződött ex-gejzír, mint csúcstartó:

Az egész Facebookozás tanulsága kettős. Az első tanulság, ami a kísérlettel nem függ össze, de elmondható, hogy már nagyon kevés újság büszkélkedhet azzal, hogy a címlapját napról napra lecsekkolják, sokkal általánosabb az, hogy a Facebook üzenőfalakról érkeznek látogatók. Tehát a Facebookról értesülnek az olvasók az új cikkekről, ha értesülnek. Van vagy 20 blog, amit nagyon szeretek olvasni, és napját sem tudom már, mikor gördítettem le a könyvjelző menüt, hogy felkeressem őket. Mert az alatt az 1-2 óra alatt, amíg a neten vagyok, annyi tartalom ajánlás özönlik rám, hogy attól jóllakok. Ki kell tehát építeni egy népes közönséget a Facebookon, ha azt akarom, hogy a cikkeket olvassák.

A második tanulság, hogy erre 3-4 évvel ezelőtt kellett volna rájönni, nem 2 évvel ezelőtt, de ha már így alakult, legalább a felismerés pillanatában cselekedtem volna, nem most. Az egész arra hasonlít, mint mikor az 1800-as évek közepén az amerikai emberléptékű városok egyszercsak metropoliszokká kezdtek válni. Amelyik város akkor nem lovagolta meg a bevándorlási hullámot, kicsi maradt, vagy sokkal lassabb ütemben növekedett. Itt a Facebookon is van egy ilyen érzésem. Több ismerősöm írt privát üzenetet, hogy milyen király az oldal, de egy képre vagy cikkre sem nyomott lájkot, amit nem szemrehányásként írok, hanem bizonyítékként, hogy ma már nem úgy mennek a dolgok, ahogyan évekkel korábban. Hogy mennyire nem szemrehányásként írom, én sem szoktam lájkolni azt, ami tetszik, csak ritkán. Az meg, hogy egy oldalt lájkoljak, egészen ritka esetben van.

A harmadik tanulság, hogy ha meg is nyerem a látogatók kegyét, és lájkolják az oldalt, mi történik utána? Az öröm abban állna, hogy onnantól fogva minden posztom megjelenik a lájkolók kezdőlapján, és ha van 174 lájkolóm, akkor 174 ember értesül arról, hogy elkészítettem mondjuk a mexikós cikket. Kedveltem például a Józan Parasztok blogot, mert első ránézésre sikeresen őrizték meg hidegvérüket a gazdaságpolitikai tüzijátékban. A kezdőlapomra egy hét múlva jött is a következő posztjuk ajánlása, elolvastam, nem tetszett, nem lájkoltam, és nem is kapok azóta értesítést. Mert a Facebook a felhasználók érdekeit szem előtt tartva igyekszik szemét-mentesíteni a kezdőlapokat, és csak azoknak az oldalaknak a posztjait jeleníti meg nekik, amikkel csináltak valamit az elmúlt időben (komment, megosztás, lájk). Pedig ez esetben téved a Facebook, én ettől még kíváncsi lennék a Józan Parasztok többi írására is. Persze egyszer kitöltöttem egy hülye kvízt, hogy mi az indián nevem, és nagyon örültem, hogy az ennek érdekében lájkolt érdektelen oldal érdektelen üzeneteit nem látom a kezdőlapomon ugyancsak. Az én oldalam szemszögéből viszont ez tök nagy kicseszés. Mikor még 80 lájkja volt az oldalnak, egy posztomat átlagosan 30-an láttak. Most 174 lájkunk van, és egy posztot 40-en látnak alapjáraton. Aztán persze ha telitalálat a kép, akkor a megjelenések száma robban, de akkor is elgondolkoztató, hogy kézenállva kell táncolnom ahhoz, hogy a lájkolók kezdőlapját ne veszítsük el. Nem tudom, hogy az új facebook felület hoz-e változást ezügyben, mert ez így nem fair.

A negyedik tanulság, hogy jó az oldalunk. Van annyi önkritikám, hogy feltegyem a kérdést, a növekedés akadálya nem az-e, hogy egyszerűen fostalicska az oldal. Most hétfő-kedden rászántam egy tanárléptékű dínom-dánom árát az oldal Facebook hirdetésére, és jól sült el a kampány, a hirdetésre kattintók 65%-a aztán lájkolt is minket. Majdnem kétharmadunk lett nekünk is! Nem azt jelenti ez, hogy vitán felül jó az oldalunk, hogy király az a zsiráf, király, hogy ugyanazokat a képeket posztoljuk, amit a nagykutyák, vagy hogy érdekes amit a képekhez írok. Csak azt jelenti, hogy van rá érdeklődő, és az érdeklődők több, mint a fele "vevő" is lesz.

Összegezve tehát az derült ki, hogy terjedős Facebook oldalt készíteni nem is olyan egyszerű, még ha kicsit többről is van szó, mint a sikeres oldalak klónozásáról. Az is kiderült, hogy nem a macskán múlik az oldal sikere, és ez megnyugtató. És az is kiderült, de nem részleteztem, hogy a lájkcsere meg linkcsere szart sem ér, vagy csak azt. Nem ér semmit a más oldalakon kommentelés sem. Ellenben a hirdetések hasznosak az elején. Mert minden kiábrándító tapasztalat ellenére ha lanyhábban is, de működik még az ismerősöm posztján keresztül megismerni és lájkolni egy oldalt, szóval talán csak egy kritikus tömeget kéne elérni ahhoz, hogy a posztok vigyék a hátukon a hírünket, mert ergyán ugyan, de megy ez most is.

Korrekt újságcikk született a Szent Koronáról, link ez itt. Kivonatolva:

- Különleges a magyar Korona az európai koronák sorában, mert az egyik legősibb és legtovább használt koronázási ékszer

- Különleges, mert a Korona nélkül érvénytelen volt a királlyá kenés

- Pálffy Géza új felfedezéséről szól a cikk, egy új epizódra bukkant a Korona történetében, mikoris a Koronát tároló ládát felülről betörték, és ez magyarázhatná meg a kereszt ferdeségét.

Csak röviden három dolgot.

1. A Korona legzseniálisabb tulajdonsága az volt, hogy övé volt az ország, nem a királyé. Ezért kellett jelen lennie az érvényes királlyá kenéshez. Ezért nem fulladt káoszba az ország például Hunyadi János kormányzósága alatt, mert a politikai elit arra volt kondicionálva, hogy a király csak egy eszköz az ország irányítására, a lényeg az ország (Korona) maga, amit akár egy kormányzó is irányíthat. Vagy egy országgyűlés, ha úgy adódik (pl. a kevésbé hangsúlyozott eszméletlen előremutató 1528-i királyok nélküli országgyűlés). Emiatt nem ciki, hogy a Parlamentben van a Korona, mert nem a királyt jelképezi, hanem az országot.

2. A cikk nagyon felkészülten elkerülte azokat a vitapontokat, amik -hogy hogynem- iszonyatosan vitatottak, úgyhogy ami fekszik nyugszik, én is elkerülöm. DE maradt még így is egy baromi fontos dolog, a kereszt ferdesége a Koronán. A régi ábrázolásokkal, metszetekkel alátámasztani a Korona keresztjének ferdeségét nagyon félrevezető, hiszen a Koronát senki sem láthatta, főleg a cikkben említett Fugger krónika illusztrátora nem. Melyik az a szimmetriáért és aranymetszésért meg tökéletességért rajongó reneszánsz illusztrátor, aki ha egy Szent Koronának nevezett koronát lerajzol, akkor ferde keresztet rajzol rá? Ezzel szemben az 1800-as évek megengedő romantikája már lehetővé tette a valós ábrázolást. Ettől még elferdülhetett a kereszt a 16. században, de ezt a hipotézist nem egy illusztráció fogja megerősíteni.

3. Érthető módon, mivel a cikk Pálffy kutatását taglalja, nem térhetett ki más alternatívákra, mert az origo.hu munkatársai nem a Történelmi Szemle munkatársai. Miért is kéne tudniuk Csomor Lajos kutatási eredményeiről a '80-as évekből. (részletesebb blogbejegyzést találtam erről ezen a linken.) Csomor felismerte azt a problémát, hogy a Koronán lévő tűzzománcok nem repedtek meg ott, ahol elvárható lett volna. Most csak a kereszt alatti zománcképre koncentrálva például az kezd elfogadottá válni, hogy a zománcképet brutálisan átfúrták, keresztül Krisztus hasán, és a keresztet utólag tették rá. Ha egy tűzzománcot megpróbálsz átfúrni, az megreped, legalább hajszálrepedések formájában. De a Krisztus tűzzománc nem repedt, tehát nem utólagos toldás rajta a kereszt. Ha pedig nem utólagos toldás a kereszt, és bármilyen utólagos feszítőerő megrepesztette volna a zománcképet, akkor kijelenthetjük, hogy a Koronán a kereszt eleve ferde volt, valamilyen oknál fogva.

+1: amiért nem fejtik meg soha a korona kérdéseit az, hogy Csomor Lajosék csapata 1983-ban vizsgálta meg a Koronát, 5 évvel azután, hogy hazaszállították az Egyesült Államokból. Ki mossa le Amerikáról azt a vádat, hogy elkészítették ennek a pilisszívcsakra-körökben mágikus tárgyként emlegetett tárgynak a hajszálpontos mását, az eredetit betették a 13-as raktárba, és csak a másolatot küldték el a hidegháborúban ellenséges táborba tartozó diktátornak, Kádár Jánosnak 1978-ban. És ha egy másolattal van dolgunk, akkor -kiragadva ezt az egy problémát- a tűzzománcok meg-nem repedése félrevezető, mert mindössze a másolat elkészítésének sorrendiségét fedi fel. Összegezve: a Korona-ábrázolások egyike sem fotorealisztikus, sőt az illusztrátorok többsége nem is látta, tehát az ábrázolások zömmel hasznavehetetlenek a Korona-kutatásban. Ha egy korabeli szöveg írja le, hogy ettől és ettől deformálódott a Korona, azért nem hihetünk neki, mert legalább három történet már kering róla. Ha pedig magát a tárgyat vizsgálják, nem lehetnek biztosak benne, hogy az eredetivel van dolguk.

Egy ilyen szép kesernyés-narancsszínű iniciáléval kezdem. December 24-a óta biciklivel járok munkába. 90 munkanap, 1372 kilométer. Nem fogadalomból, vagy elhatározásból, hanem egyszerűen a szükség hozta így: megbízhatatlan a busz-szolgáltatás, és a menetrend is rossz. Ez alatt az idő alatt többször is találkoztam "Bringázz a munkába!" felszólítással, úgyhogy sokszor gondolkoztam már ezen az ügyön. Bringázzon a hóhér, ezt mondom én.

Előnyei vannak persze. Ha többet használom a biciklit, többet kopik, hamarabb kell alkatrészt vennem, vagy szerelőhöz vinnem, és többet is eszek, hiszen az én esetemben 700-800 kalóriával többet égetek (komoly dombokat küzdök le, és hosszú az út), mintha busszal mennék. 700-800 kalória az dupla ebédet jelent, ami nem ingyen van.

Félretéve a szarkazmust, tényleg előnye a biciklinek, hogy az ember szabadabb az autósoknál is: az én menetidőm mindig ugyanannyi, ha van dugó, ha nincs, ha esik a hó, ha nem, egyedül a szembe szél dob néha +5 percet és +200 kalóriát a projekten. A káros anyag kibocsátás minimális, és kabátra sem kell költeni. Az ökológiai lábnyomom tehát átlag alatti, és ez akár jó érzéssel is tölthetne el.

Munkába menni biciklivel kicsit több, mint felpattanni rá és szélben lebegtetni hajam emlékét a kopasz fejemen. Egyik dolog az, hogy az ember megizzad. Nekem a gyors a kényelmes tempó, feszélyez, ha a forgalomban megtöröm a ritmust, szóval megizzadok keményen. Ahhoz, hogy ne izzadjak meg, olyan lelki erőfeszítést kell tennem (kontroll), ami fárasztóbb a fizikai leterhelésnél. A verejtékről pedig annyit mindenképpen le kell szögezni, hogy beszívja az ember ruhája, és munkába igyekezve ezzel a kérdéssel foglalkozni kell, mert a bűzt könnyű kivédeni, de a látványt nem. Persze lehetnek kollégák, akiknek a csatakos pirospozsgás az igazi. A másik dolog pedig az eső. Az esztétikumra nem adok többé. Egészen a közelmúltig egy olyan biciklit tapostam, amire nem lehetett sárhányót szerelni, úgyhogy életem hátra lévő részében még akkor is sárhányót fogok tenni a seggem alá, ha csak gyalog megyek valahová. Nem volt más választásom, sztoikus nyugalommal kellett tűrnöm, ahogyan a 2-4 fokos télben a frissítő sáros vízcseppek pár perc leforgása alatt átszivárognak az első védelmi vonalon (nadrág), és pár másodperc múlva már az alsógatyám igyekezett egyenletesen elosztani a vizet, hogy jusson mindenhová. Sárhányó kell. De ha van is, akkor is nyirkos lesz az ember, mert az eredeti eső ellen az sem véd. Az esőkabát sokat nem segít, mert továbbcsurog róla a víz lefelé. Ha kiegészítem esőnadrággal, akkor a cipőben végzi, úgyhogy kalucsni is kell akkor már, de akkor meg már úgy be vagyok vonva műanyaggal, hogy belülről saját magam áztatom szét a ruhámat a "párámmal". És az igazat megvallva az ember hamar hozzászokik az esővízhez, és ha ezen a holtponton átlendült, akkor utána már éppen annyira lepereg róla ez az egész, mint bármelyik normális élőlényről ezen a bolygón.

Essen szó arról, hogyan bírja ezt az ember. Én olyan tesztalany vagyok, amelyik korábban is letekert hetente 20-40 km-t apró menetekkel, egyedül a munkába járást nem vállaltam be az izzadás és eső miatt. Most ez nem gond, mert a hátizsákomban viszem a mekis egyenruhát, meg a munkacipőmet, és teljes egészében átöltözök a munkahelyen. Persze ha vinnem kéne jegyzeteket, meg laptopot, akkor nem biztos, hogy beférne egy komplett öltözék. Ami igazán gond, hogy a tekerés kimerítő, és már eleve fáradtan és éhesen állok munkába, függetlenül attól, hogy otthon megebédeltem előtte. Ha vennék energiaszeleteket, meg gyúrós turmixot innék megérkezéskor, akkor ezen lehetne javítani, de még nem jutottam el odáig. Fáradtan dolgozni azt jelenti, hogy az ember nem teljesít úgy, ingerültebb, vagy rosszkedvűbb. Mikor busszal megyek, meg se kottyan a munka, mikor biciklivel, akkor a felmondásomat fontolgatom minden pillanatban. És szerintem ez egy iszonyatosan fontos összetevője a dolognak, konkrétan a legfontosabb. A biciklivel munkába járás árt a munkakedvnek. Irodai munka esetében lehet, hogy jót tesz, de mikor tanár voltam, és bringával mentem, akkor sem találtam könnyűnek.

Lényegében az fogalmazódott meg bennem, hogy teljesen értelmes dolog biciklivel menni munkába, mert az ember közelebb áll a saját természetéhez, mint más módon, és ettől sokkal épebb az önképe, amiből pedig rengeteg előny származik. De persze azt fontolgattam, hogy amint tudok, veszek autót, mert ez így nem fenntartható, és akkor jöttem rá, hogy éppen arra készülök, hogy növeljem az ökológiai lábnyomomat csak azért, mert távol lakok a munkahelyemtől. Régen a mesterek a műhelyük felett vagy mellett laktak, a parasztok is a falvaik mellett művelték a földet, az erdész az erdőben lakott, a halász a víz mellett, a király a várban, az újságíró a kocsmában. Mindenki ott, ahol dolgozott. Úgyhogy nekem is oda kéne költöznöm a mekihez. És itt kibújik a szög a zsákból: ma már más a világ. Ha gyárban dolgoznék, akkor egy gyár közelében kéne laknom? Ha szennyvíztisztítóban dolgoznék? Ha minisztériumban dolgoznék gyakornokként, akkor a legdrágább zónában kéne bérelnem lakást? De másfelől meg még mindig ott van a kérdés, hogy komolyan azért kipufogóznánk annyi üvegházhatású gázt, mert messze lakunk a munkahelyünktől? Mármint történelmileg feltéve a kérdést. Ez egyszerűen ésszerűtlen, ha távlatokban gondolkozunk.

És igen, ebben a kérdésben is oda lyukadunk ki, hogy megkerülhetetlen az erőfeszítés ebben a világegyetemben.  Ha nem most feszítünk erőt, megtesszük akkor, mikor a következményekkel birkózunk. Visszatérve a biciklihez: mikor Brislingtonba érve zihálok a dombon fölfelé, még sosem gondoltam arra, hogy micsoda környezetvédelmet csinálok éppen. Autókról ábrándozok olyankor. 

Én azt mondom, a nyelvkönyvek, szótárak fonetikus átírásai igen jó támpontok, de a szent grál csak itt olvasható, ti vagytok a szerencsés néhány.

Az igazán nagy titkok mindig nagyon egyszerűek, és nincs ez másként ezzel kapcsolatban sem. Azt hihetné az ember, hogy sok gyakorlás, tévénézés, beszélgetés, miegymás szükséges, és ezt kell kiegészíteni valamivel, de nem.

A felfedezés, mint megannyi korszakalkotó találmány esetében egy sokkal több energiát elvonó tevékenység mellékhatása volt. Éppen ettem az ebédszünetemben, a táplálkozás ideje volt ez, az unalomig érzett ízek kötelességtudó beburkolása, hogy legyen erőm tovább dolgozni. Fontos ez is. És egy megátalkodott angol megkérdezte tőlem, hogy mikor végzek aznap, meglehetősen sürgetve, úgyhogy - napját sem tudom már mikor tettem ilyet utoljára - teli szájjal válaszoltam. "Áem ievn fá." (I am eleven-five, azaz 11-től 5-ig vagyok) Luke kérdezte ezt, aki kizárólag azt érti, ha azt mondom "Walking Dead yeeah", de most meglepő módon nem kérdezett vissza, hanem elismerően bólintott egyet az ékes brit akcentusomon. Ennyi. Teli szájjal kell angolul beszélni, és fantasztikus ugrást könyvelhetünk el a fejlődésünkben. (fanéhik poog'esszh).

Most már ti is tudjátok, nem kell megköszönni!

Nagyon komor történelmi kérdések motoszkálnak bennem mostanában, és most először írom le ezeket, igyekszem áttekinthetően és hosszan kifejteni.