Kicsit megcsúsztam az Oscar-nyertes filmek bepótlásával, de elég a magyarázkodásból, akinek magyarázkodnia kell, az nem én vagyok, hanem Ben Affleck, a zsűri, a rendező, a forgatókönyvíró, a producerek, és a rajongók.

1. A film felénél tartva sem tudtam, hogy miért kéne aggódnom: a kanadai nagykövetségen egymást aggódva néző amerikaiakért, a dögös zenékre autóból indokolatlanul kiszálló Ben Affleckért, vagy az igazukért küzdő vallásos irániakért. Kinek a története ez? Egy kiszabadítás kitalálóié, egy fedősztori megszervezéséé, egy kiszabadítás lebonyolításáé vagy egy gép eléréséé?

2. Végignézve a filmet, a film elején lévő történelmi összefoglaló teljesen levált a történetről, legalábbis egyetlen célzás sem sült el a dologra vonatkozóan, hovatovább teljesen megállt a film a történelmi háttéranyag nélkül is, hiszen ismét sikerült a jó és a rossz összecsapásának beton pilléreire építeni egy történelmi filmet. A film érdemi elkezdésekor bemutatott nagykövetség-ostrom egy életre kialakította bennem azt a nézetet, hogy az irániak mennyire gonoszak, és az amerikaiak mennyire ártatlanok minden piszkos kapitalista játszmájuk ellenére. Különösen fontos ez olyankor, amikor az iráni atomprogramot le kell állíttatni. Könnyebb megmondani, hogy miért.

3. Karakterek. Csak egy mellékszálat ragadnék ki: a nagykövetség szkeptikus dolgozójának szálát. Ő ellenzi ezt az egész filmes ötletet, és nem foglalkozik a hamis személyazonosság betanulásával. A felesége kedvéért mégis belemegy a dologba, de továbbra sem brillírozik a másfél napos gyorstalpalón. A repülőtéren azonban váratlanul előadja a gárdistáknak párszi nyelven a film zanzáját, aminek részben köszönhetően végre mehetnek a gépre. A gépen aztán odamegy gratulálni Ben Afflecknek, nyújtja a kezét, mint egy békejobbot, csak éppen a mögötte lévő ellenségeskedés hiányzik. Azon kívül, hogy "ez hülyeség" nem mondott semmit korábban, tehát nem ő volt a béta hím, akit még plusszban meg kellett törni. Miért olyan fontos, hogy kezet nyújt? Miért kell überelni a párszi nyelvű szónoklatot ezzel a kéznyújtós zagyvasággal? A karakterek közül egyiket sem ismerjük meg igazán, a lányért is csak azért aggódtam, mert már ismertem a Carnivale-ből, és ott is nagyon mostoha sorsa volt már. Régen rossz. Viszont sok indokolatlan snitt van, például Ben Affleck felveszi az ingjét, vagy egy lépcsőn ülve sajnáltatja magát, hogy nem látja a fiát, mert karrierista. Vagy látjuk, ahogyan a kisfia alszik az oldalán, miután Ben Affleck-kel együtt csalódtunk, hogy csak titokban kap kitüntetést. Persze mindent áthidalt volna az, hogyha...

4. hogyha Ben Affleck arcáról le lehetne olvasni bármit is azon kívül, hogy most ivott meg egy whisky-t.

5. Történelem. Ők keverték bele, nem én. Én szeretem a túszdrámás filmeket, a kémes filmeket, a diplomatás filmeket, és a legkevésbé sem érdekel, hogy valós történet-e. De ha már azzal kezdik a filmet, hogy az ajatollah politikai előzményeit felvázolják, akkor nem értem miért nem tesznek pontot az elkezdett mondat végére: az irániak brutálisak voltak... MERT??? A film veszélyesen kategorizálja Iránt elnyomó diktatúrának, és a kimenekítéssel kapcsolatban föl sem veti a kérdést, hogy egyáltalán miért kell menekülnie az amerikaiaknak, mit tett a kormányuk ott. Elhangzik az olaj, meg a tömeggyilkos ki nem adása, mint vád, de hálás lettem volna, ha ebben a feszült világpolitikai témában ha már filmet készítenek, beleszuszakolnak egy stábgyűlést, ahol az elnök emberei és a CIA egyeztet arról, hogy egy tömeggyilkos miért fontosabb több tucat rendes ember életénél. Íme, így kell egy történelmi témához úgy nyúlni, hogy még véletlenül se tegyünk fel egyetlen kérdést sem, még véletlenül se merüljön fel kétely, hogy alapvetően (a fekete pontok ellenére) mi állunk a jó oldalon, és még véletlenül se merüljön fel bennünk, hogy egy történelmi konfliktus nem fér bele egy hollywoodi történetbe, mert felrúgnák a szokásos történetvezetést a tények. De ezt az egészet zárójelbe teszem, mert a töritanárokon kívül nem hiszem hogy sokan fennakadnak ezen.

6. Mert itt van még egy borzalmas dolog: irritálóan műmájer a film. 'A csapat összeáll' 'A hős fantasztikusan cool' 'a megmentésre várók megátalkodottak' 'a gépet le fogjuk késni' és a FILMZENE GYALÁZATOS. A korszak legjobb zenéit felsorakoztatják, csak a klip iszonyatosan kontrasztos: a halál torkából kell kiszedni hat embert, ha jól értem, szóval nem tudom hová rakni a Dire Straits muzsikáját. És az ultimate fail: mikor Ben Affleck megtudja, hogy lefújták az akcióját, és mi nem tudjuk meg, hogy emiatt most mi jár Ben Affleck fejében, akkor olyan zene szól, ami a nagy események előestéjén szoktak szólni, de a rutinos filménzó Ben Affleck minden pókerarca ellenére is érzi, hogy valójában most a dilemmázás éjszakája van: a lojalitás dilemmája - kihez legyen hű a hős, az elnökhöz, vagy a hat menekülthöz. Ha már egyből ez a visszafogottan felemelő zene szól, és mindenki készülődik, akkor a sarokban lévő pók oda nem illő arckifejezése is meglepőbb, mint az, hogy Ben Affleck végül úgy dönt, hogy elviszi a csapatot a reptérre.

Szar film a javából.

Igen, erről még nem esett szó: előmenetelem a mekiben.

Nyilvánvalóan rémesen komolyan veszem a munkát, és vannak managerek, akik szintén tudják mit is csinálnak, és inkább rátesznek egy lapáttal az egészre, mert úgy még viccesebb. Akik túl komolyan veszik, ők osztják a hónap dolgozója címet, amihez még nem volt szerencsém, viszont nem semmi karriert futottam be rövid 4 hónap alatt a sültkrumpliknál nem-hivatalosan. Mert ha nem lenne nyilvánvaló mindenki számára, én stréber hajlamú vagyok.

Január vége: Istvan is Master of Fries

Március eleje (tegnap): Istvan is a Beast of Fries

Gratulálok magamnak!

Tizenegy óra, ülök a busz emeletén, magasról nézem a rengeteg embert az utcán: a kövéren imbolygó alsó osztályt, mennek az egyfontos boltba, meg az Icelandba, meg az Asda-ba, utukat szegélyezik a hitelt nyújtó bankok és a MoneyShop. Gyalogolnak, hatezer szatyor a kezükben, benne rengeteg akciós kacat, futotta rá a segélyből, ez az élet értelme. Jó volna autót venni, de az állam nem ad, munkahelyet meg nem biztosít. The Barley Moe, zöld csempével kirakva az oldala, arrébb a White Lion, annak bordó csempéje van, sörtől savanyodott tekintetű veterán alkoholisták cigarettáznak a bejáratuk előtt. Kávézó, teaház, kebab, kávézó, teaház, kebab szekvencia a továbbiakban. Bedminsteri főutca. És hát ott van a sok üzlet és bank között a lengyel bolt, mert egy lengyel bolt Bedminster városrésznek is jár, benne magyar háztartási keksz, kint meg egy lengyel lány söpör, szájában cigi, haja csak úgy kibontva, fehér póló rajta, és farmer, nem pedig sztreccs nadrág kapucnis pulcsival és felkontyolt hajjal. Apró, de szembetűnő különbség, és elég ahhoz, hogy az arcára ülő függetlenségre felhívja a figyelmem. Annyira kilóg a sorból az a tekintet! A busz nem tud továbbmenni a forgalmi káosz miatt. Végignézek a járdán, mindenki rezignált arccal hömpölyög, nem is tudnám megmondani, mi a különbség a sepregető lengyel és a többiek arca között. Egy dologban biztos vagyok: otthon sok ilyet láttam. Ott nőttem fel, ismerem az arcok jelentését, itt megfejthetetlen üresség minden egyes blazírt tekintet.

Azok a szutykos belvárosi boltok, az az undorító hármas metró a szomorú emberekkel, a kispesti lapostetős szociplázák, tövükben a csövesekkel, az angyalföldi nyugdíjasok, a sörözések az Árpád-híd lábánál a kavicson, a város körbebiciklizése ha elszakadt a cérna, a rakparti bringaút a Duna mindkét oldalán, a Soproni, a Dreher, a Kőbányai, mikor melyik volt akciós, és az utca borongós arcai, még a szélmalomharc hangulata is. Hiányoznak.

Emlékszem mit írtam, mikor elhatároztam, hogy kijövök: az unió egy egységes munkaerőpiac, mindössze átmegyek egy másik városba, ahol több a munka. Mondták, hogy nem olyan rózsaszín, de hinnem kellett a dologban. És tényleg csak ennyi: másik város, ahol van munka. Csak én nem vagyok az, akinek lennem kéne. Haza akarok menni.

Dóri, a magyar munkatársam is így van, meg a barátja is, úgyhogy ez biztosan egy ilyen fázis. Ők is októberben jöttek.

Egészen fura volt, hogy most három napig nem kellett dolgoznom, úgyhogy végre be tudtam fejezni két gazétás cikket is. Aztán végül rászabadultam a facebookra is, és rá is haraptam, és hát akkor holnap vissza a sültkrumplijaimhoz, ami nem túl jó hír, de nem futhatok el előle. 

Aztán belefutottam megint a jó öreg problémába, hogy a magasztos terveimből vissza kell vennem, de ezúttal nem én vagyok a hibás, hanem a blogoló társadalom. Még másfél évvel ezelőtt, mindjárt a Gazéta elején megterveztem a blogajánlót, hogy oda aztán mindenféle utazós vagy túrázós blogbejegyzést beválogatok, amit megtalálok (van, hogy elkerüli valami a figyelmemet persze), és most már elmondhatom, hogy kész, vége, szinte feladom. Csak azért nem adom fel, mert tudom, hogy vannak néhányan, akikre alapozhatom az elképzelést, például Balu is biztosan fog menni majd valahová, amiről jól beszámol, amik fontos dolgok, mert az ember olvas egy ilyet, és kedve támad neki is felkerekedni. Menni kell, menni, menni! És most a három szabadnapomban beletúrtam az internet legjavába, és a következő dolgokba futottam bele.

Az utóbbi két hét kíméletlen volt, és ma reggel jött el a pillanat, hogy erről írjak is, mert ma úgy remegett a gyomrom, mint mikor 12 éves koromban a várárokból kockaköveket hajigáltunk a művház udvarára, és kijött lekaszabolni minket a Pócza.