Angliában is 16 éves korig tart a tankötelezettség, ami igen meglepett.

A mekis munkatársaim egy jelentős része 16-18 éves, akik kilépve a tankötelezett korúságból, eljöttek krumplit lapátolni és húst sütni. Azt mondták, nem látták értelmét folytatni a tanulást. Az egyikük Luke, aki egyébként állatokkal szeretne foglalkozni, de az összes gazdaságban munkatapasztalatot híján elutasították, ő így kényszerült a mekibe. Várja, hogy 18 éves legyen, és mehessen önkénteskedni állatmenhelyre, hogy legyen munkatapasztalata, hogy aztán végre felvegyék egy gazdaságba.

Nyilvánvalóan ilyen céltudatos 16 éveseket képzelt maga elé Hoffmann Rózsa is, mikor Magyarországon kitalálták 16-ra levinni a tankötelezettséget. Az ő kedvükért leírom, mit láttam még Angliában.

Bármerre lépek, fű szag terjeng mindenhol. Mikor megkérdeztem az egyik 16 éves munkatársamat, hogy mennyibe kerül itt egy gramm fű (komolyan mondom, hogy csak gazdaságföldrajzi szempontból érdekelt), arról kezdett oktatni, hogy a mekiben a kamerák miatt csak becsomagolt füvet vegyek át, de ez még mindig egy olyan 16 éves volt, amelyik valamilyen oknál fogva dolgozott.

Azok a 16 évesek, aki délelőtt a városháza előtt szívják magukat szőnyeggé, azok egyáltalán nem dolgoznak, se nem járnak iskolába. Behatóbban nem tanulmányoztam a rendszert, ezek azok a dolgok, amik az utcán járva nyilvánvalóak.

Egy külön bejegyzést írok majd, mert nem akarom, hogy összemosódjon a két téma, az itteni serdülők állapotáról, mert az is beszarás.

Mikor a tankötelezettség leszállítását kitalálták, levágós volt, hogy az állami kiadásokat akarják így csökkenteni. Jelen gazdasági helyzetben az állam visszahúzódik a középfokú oktatásban, értem. Csak két dolog miatt elviselhetetlen ez az ostobaság. [zárójelben jegyzem meg, hogy az idők során az egy ember által kidolgozott reformokat ezért követte a több ember által kidolgozott reform, nem értem miért kell elfelejteni, miért alakult ki napjainkra a szakmai egyeztetés kultúrája] Az egyik az, hogy nyilvánvalóan a leghátrányosabb helyzetűek (bár ők menőnek érzik magukat, de hosszú távon hátrányos helyzetűek) fogják abbahagyni 16 évesen az iskolát, és az iskolából kimaradva leginkább csak gondot és kárt fognak okozni a társadalomban. Spórolt az állam vagy nem? A másik pedig egy alapvető átgondolatlanság: ha az állam vissza akar húzódni a középfokú oktatásban, mert nincs rá pénze, akkor miért akarja az állami uniformisba behúzni az alapítványi és alternatív iskolákat? Ha a kormány képtelen a régi színvonalat tartani, akkor magánkezdeményezések se kísérelhessék meg?

Bár az LMP-re szavaztam 2010-ben, de őszintén örültem annak, hogy a Fidesz most minden lehetőséget megkapott, hogy szuperjó országot csináljanak. Nagyjából két hétig tartott az örömöm. A gazdasági válság nem magyarázza meg azt a fafejűséget, amit -egyebek közt- az oktatásban művelnek. Nagyon remélem, hogy a mostani tüntetések addig nem maradnak abba, amíg nem csikarják ki a kormányból az együttműködést. Én addig itt tanulmányozom, itt Angliában milyen buktatók és jó megoldások vannak.

Közeleg a december 21, mikor a Vénusz utoljára kel fel a Nap előtt, és talán valóban új korszak érkezik, csillagászatilag mindenképpen, de talán valóban más értékekre vagy erényekre is helyeződik a hangsúly. A történelem nem engedi meg az optimizmust, de optimizmus nélkül mire mennénk? Bármennyire próbálok a diplomámnak megfelelően gondolkozni, egyszerűen nem tudok ellenállni a tudománytalan spekulációknak. Egészen addig, amíg nem jutunk túl a napfordulón, nem fogok tudni koncentrálni a hétköznapokra. Ettől olyan változatos és emelkedett minden nap mostanában, hogy amit csinálok, azt csak átmenetinek érzem. Mikor érettségi előtt álltam, az volt a mendemonda, hogy egy kisbolygó csapódik a Földbe, és számomra ez mindössze annyit jelentett, hogy megúszhatom az érettségire és a felvételire való felkészülést. Most is van bennem egy tudat alatti spekuláció, hogy a meki már nem tart sokáig, ezen a héten pénteken vége lehet. És ugyanígy nem kell megoldanom a tartozásokat és a számlákat és a bérletet, a kabátot, meg az angoltanulást.

Különös egyébként, hogy egy hete beiratkoztam (ingyen, pedig hát nincs sok közöm Nagy Britanniához) a városi könyvtárba, és most olvasok egy monográfiát a Római Britannia pusztulásától a hastingsi csatáig tartó időszakról, a sötét középkori Angliáról, és tegnap ébredtem rá, hogy ilyen nem volt velem három éve. Teljesen váratlan fordulat, teljesen abszurd, hogy most, hogy a lehető legkevésbé használom ki a képességeimet, és egy meglehetősen haszontalan munkát végzek, most tudok időt szakítani olyan dolgokra, amik ha tanár lennék, egy jobb tanárt faragnának belőlem.

Ebben a könyvben hallatlanul érdekes dolgokra bukkanok. Az egyik mindjárt az összeomlás-váráshoz kapcsolódik. Nagy rajongója vagyok a zombis filmeknek, meg a posztapokaliptikus fantáziáknak, úgyhogy könnyen találtam párhuzamot a 300-as évekbeli Britannia és a 28 nappal később című film között. A mostani olvasmányomból kiderült számomra, hogy a kataklizma-történetek filmre vitele nem csupán az emberiség kollektív tudat alattija, a halál képernyőn tartása, az éberség fenntartása a mesterségesen biztonságos körülményeink közepette, hanem valós emlék is. Történelmi tapasztalat. És nem a Noé bárkájáról van szó, hanem egy olyan jól kimutatható eseményről, mint amilyen a római kori Britannia összeomlása volt. A római kori Britannia egy virágzó kereskedelmi csomópont volt, gazdag, jól szervezett, minden értelemben művelt terület. Gazdasága és gazdagsága azonban közvetlen összefüggésben állt a Római Birodalom békéjével, és ahogyan a gótok, vandálok, majd keletről a hunok ezt a békét tartósan távol tartották, Britannia gazdasága egyszerűen összeomlott. Korábban úgy gondolták az írott források alapján, hogy a germán törzsek (százok, angolok, jütök) támadása okozta az összeomlást, de a régészeti leletek világosan mutatják, hogy két generációval előttük már mindennek vége lett. Egyszerűen a kereskedelem visszaesésével elúszott a provincia jó bevétele, a provincia légióit pedig folyamatosan a kontinens belső területere vezényelték, így mind a hadsereg ellátására kiépült szektor becsődölt, mind a vámokból és adókból fenntartott jóléti szolgáltatások is (csatornák, fürdők, színházak, stb.). A különös dolog ebben mutatkozott meg. A romanizálódott britanniaiak annyira civilizálódtak, hogy a szolgáltató szektor és így az ipar összeomlásával (és a mesteremberek eltűnésével) magatehetetlenül maradtak. A régészeti leletanyagból egyszerűen eltűntek az újabb agyagedények például, de ugyanígy a koporsók, mert nem volt többé szög, nem volt többé fegyverkovács, nem volt többé tímár, és a többi. A régi dolgokat használták fel, ameddig tudták. A legszembetűnőbb a kerámiával történt: mikor már annyira híján voltak az edényeknek, felásták a régebbi sírokat, és a hamvakat tartó edényeket kezdték főzésre használni. Egyszerűen csak annyi történt, hogy a gazdaság totálisan összeomlott, és minden üzlet és műhely lehúzta a rolót. És csak később, a germán bevándorlással jelent meg újra némi kézművesség. Ha ma omlana össze a gazdaság teljes egészében, vajon mi tudnánk agyagedényeket készíteni? Meddig tudnánk életben maradni? Mi maradna a kultúránkból, hogyan tudnánk megőrizni? Egészen érdekes a könyv.

A legizgalmasabb persze ezután következett. Már az egyetem óta időről időre felmerül bennem a kérdés, hogy a germánok, a kontinens belsejéből miért kerekedtek fel, és költöztek Angliába. Ebben a könyvben meg ráadásul az áll, hogy ez mindenképpen beszivárgás volt, mert a szászokhoz és angolokhoz (az angol az egy germán törzs volt) köthető sírokban nincs társadalmi különbség, ergo nem hódítók voltak, hiszen a hódítóknak kellett lennie vezérüknek. Családok kerekedtek fel. És mint írtam, nem ők okozták az összeomlást, hanem már egy összeomlott országba érkeztek. Mi vonzotta őket? Talán már a rómaiak előtt voltak ott korai gyarmatosítók? De akkor a rómaiak után újra gyarmatosítóknak kellett volna felbukkannia! Vagy a római idők jóléte vonzotta őket, csak késtek 40-50 évet? De akkor előtte miért nem érkeztek, a római idők 200 évében? És hihetetlenül izgalmas a válasz: ezeket a bevándorló családokat az vonzotta, hogy Britanniában összeomlott a gazdasággal együtt a kormányzat is. Nem voltak adószedők, nem voltak hivatalnokok, és a földesurak is elszegényedett senkik voltak a kereskedelmi összeköttetések elsorvadása miatt. Nem állt a hátuk mögött a katonaság többé, és a földesurak közül aki csak tehette, más provinciákban lévő birtokaira költözött. A régészeti leletanyagból is úgy tűnik, hogy a földesurak igencsak ritka jelenséggé váltak. Britannia hirtelen a senkiföldje lett. Ahol eltűnt az állam, és az emberek mégis háborítatlanul (elvégre egy sziget) élték tovább szegényes életüket. És ahol a bevándorlók is megszerezhették a maguk kis földbirtokukat. Engem roppantul lebilincselt ez a megfejtés.

A mostani idők bevándorlása persze egészen más, de még így is találtam párhuzamokat. A régészeti ásatások azt mutatják, hogy az érkező telepesek nagyon mostoha körülmények között kezdték itteni életüket. Aligha számítottak arra, hogy Britanniában nem fognak majd találni fazekakat, ez aztán arra buzdította az óhazában élő mesterembereket, hogy felkerekedjenek, és műhelyt nyissanak itt. De hát nem úgy van az! Az angliai szerecsét próbálásom előtt mindenképpen jól jött volna egy olyan józan szó (bár abban a hangulatomban aligha számított volna), hogy ez az angliázás ez nem egy program, amire az ember befizet. És igaz ugyan minden ígéret, de mégsem. Mert ha objektíve nézem, valóban kijöttem, szereztem szállást, szereztem munkát, és kész, most akkor lesz sok pénzem. Szubjektíve viszont olyasmit kell elképzelni, mintha egy bolgár ember Magyarországra jönne, nem a magyar jogszabályok szerint működő országba, hanem az igaziba, ahol a koszos hajléktalant a miniszterelnök ellenségnek tekinti, ahol kétharmaddal is csak a másikra tud mutogatni egy kormányzat, szóval azt mondaná, hogy ez természetes, hiszen az Unió részei vagyunk mi is és ő is, és hát a munkaerő szabad áramlása van. Miközben Magyarországon 12% a párt szerinti munkanélküliség – mennyi lehet akkor a valódi – és miközben Magyarországon mindenki inkább magyart venne fel, kivéve ha a külföldit ki lehet zsákmányolni. Az a liberális értelmiség, amelyik barátkozna a bolgár munkavállalóval, nem azokon a munkahelyeken dolgozik, ahol a bolgár munkavállaló fog, és nem ott töltődik fel, ahol a bolgár munkavállaló fog. A bolgár munkavállaló két dolgot kapna Magyarországtól: a sok szép látnivalót, meg a fizetést. Az összes többit, ami a társadalom belsőbb részein kapható, azt csak nézheti. Túlzás volna tehát arra bíztatni a bolgárokat, hogy persze jöjjenek, idejönnek, munkát vállalnak, és ennyi. Angliában sem ennyi. Angliának is megvannak a maga előzményei. Nem bántam meg, hogy kijöttem, miért is bánnék bármit, amíg tapasztalatot jelent, és újra kijönnék, mert jó volt változtatni, de otthonról kicsit úgy tűnt, mintha ez egy elfogadott és köztudatú dolog lenne Angliában, hogy hát jönnek ide, és hellyel fogadnak. Határozottan nem fogadnak hellyel, még akkor sem, ha lényegesen könnyebb hozzáférni a dolgokhoz, mint mondjuk Magyarországon volt magyarként. Pedig még csak nem is nacionalisták annyira, mint az írekről hírlik, szóval aránylag közömbösen veszik tudomásul, hogy a könyvtárukban szlávok kiabálnak az ingyen interentre várva. De egyfajta megoldásként tekintettem Angliára, hogy hát így a legvégső esetben most igen, akkor menjünk Angliába, fussunk végig a pályán. De nincs pálya, hiába írtak könyveket arról, hogyan hódítsuk meg a paradicsomot jelentő szigetországot. Mert megcsináltam, van szállásom és munkahelyem, de ugyanannyira a szélén állok, mint két hónappal ezelőtt a londoni repülőtéren.

Talán ez amiatt is van bennem, mert otthon meglehetősen hasznosnak éreztem magam tanárként, teljesen átitatva a magyar történelemmel meg a földrajzzal, meg a jövővel, meg azzal, hogy merre kell terelni a mögöttem jövőket, itt meg éppen tegnap dicsértek meg, hogy milyen finom krumplit sütök. Beleadok mindent ebbe a munkába is persze, de ha tudnák, hogy nem csak finom krumplit tudok sütni, és villámgyorsan kiadagolni, és a Big Mac húsról egy mozdulattal le tudom rázni a zsírt... Ja, hát ez is egy teljesítmény...

Az a legrosszabb, hogy tudom, ha most otthon lennék, mindaz a sok feszültség, ami engem végül ide hozott, otthon nagyon pozitív és konstruktív módon kicsapódna belőlem ezekben a fantasztikus napokban. Egy jó lehetőség elgondolkozni, melyik a jobb és a bal kezünk, mi hoz több gyümölcsöt szabályozás nélkül, és mi hoz jobb gyümölcsöt jobb szabályokkal, és mire való a pénz inkább, és mire való a szánk, mire való a kezünk, mire való a lábunk. Mi teszi a felnőttet felnőtté, mi teszi a képviselőt képviselővé, a buta ember mitől buta igazán, és mit tehet a javulásért az, aki akar, mit tud a magyar, amit más nemzet nem tudhat olyan jól, de hát szép szavak ezek innen Bristolból, ahol csak elképzelem, hogy kivel néznék farkasszemet.

Tanultam az élettől, mert sosem hittem volna, hogy valaha ilyen hagyja el a számat: "korai volna még következtetést levonni."

Persze nem ezért hallgattam, hanem mert nehezen mentek a dolgok, és most, hogy már néhány akadály ártalmatlanítva lett... És mert ma hajnalban a McDonald's-os munkatársaimmal álmodtam, itt az ideje, hogy írjak legalább a McDonald's-ról.

Tegnap egyébként is a nemtudom hányadik holtpontom volt. Egyet leszögezhetünk: nem az ilyen mimózalelkűeknek való hely. Mikor már huszadszor akartam a földhöz vágni a húslapátot, és kisétálni a mekiből (de vág az eszem, mint a borotva, rájöttem, hogy most egy darabig ezt nem tehetem meg) egyszer csak, Deus ex machina, a kedvenc viccem jutott eszembe: "Mit mond a gólya bölcsész a diplomás bölcsésznek? -- Kérek két hamburgert." A látványom kicsit rémisztő volt: áll a vénsrác (ye that's me) a krumplisütőnél, sehol senki körülötte, és egyszercsak, a nagy krumpli kiadagolása közben elkezd rázkódni a röhögéstől. Halkan röhög, nem hallani, csak hogy rázkódik. Mert ez ironikus. Bárkinek, akinek volt füle az egyetemen, legalább kétszer meséltem el ezt a viccet.

De vissza az elejére!

A betanításom első napján nyilvánvalóvá vált, hogy téves az a toposz, hogy a mekis munka egyszerű. Természetesen a korábbi munkahelyemhez képest kő egyszerű, de a még korábbi munkahelyeimhez (rakodó itt, rakodó ott, árufeltöltés, pénztáros, stb.) képest viszont egy egy Rubik-kocka számomra. Már lassan egy hónapja vagyok itt, és még mindig nem sikerül úgy csinálnom a dolgokat, hogy minden rendben legyen. Egy meki konyhája négy fő részre különül el: a rendelésfelvételre, a krumplisütőre, a tyúksorra és a marhasorra. A krumplisütő volt egyedül, amit valóban egy perc alatt tanultam meg, és egy óra múlva már virtuóz voltam. De a tanulmányaimat a csirkesoron kezdtem, ahol a rengeteg szendvicskombináció (milyen zsemlébe milyen hús milyen feltét és szósz) teljesen zavarba ejtett, viszont mégis ami gondot okozott, hogy a rendeléseket 10 másodperc alatt teljesítsem. Ilyen iszonyatos mértékű hömpölygő tömeget egy kertvárosi drive tru-ban sosem láttam még, részben mert nem jártam ilyenekben, részben mert egyébként is valószínűtlen. A nugettseket ahogy kiveszem az olajból, már el is fogy, és ötpercentként egy karton krumpli, a hamburgerből meg 2x8 készül egyszerre. Csúcsidőről beszélek persze, és hiába az a legnehezebb, elkezdődik a követelőző kövér emberek támadása, és egyre csapzottabb lesz mindenki, egyre nagyobb a dzsuva a konyhában, a dolgok már nem kerülnek vissza a helyükre, csak a rendelés teljesüljön, és mikor végre van egy szusszanásnyi hézag a rendelésben, akkor lehet rohanni feltölteni a polcokat az alapanyagokkal talán. DE egy csettintésre elmegy az idő. Tegnap például 2 óra pangás után már úgy éreztem, minta a 13. órámat húznám le. És hol volt akkor még a zárás... Szóval összegezve ezt a témát: gyakorlott mozdulatok, berögzült kombinációk, sebesség.

Hogy ebben a munkában legalább ennyi kihívás van, ez sokszor segít. Tegnap tört rám először igazi erővel az, ami nem is úgy van: a munkahelyem a meki. Mert ugye á ez nem is komoly, hát kijövünk Angliába, minden munka jó lesz, aztán majd szakmában helyezkedek el, meg egyébként is ez egy kaland... Vannak napok, amikor teljesen világos, hogy ez a legkevésbé sem kaland, hanem ez a helyzet. Egy egyszerű, önmagában álló tény, és kaland helyett egy-kettő alapvető veszély kerülget, úgyhogy még nem volt olyan, csak egy-két pillanatra, hogy ráflesseltem volna arra, hogy bakker Bristolban élek. Mert igazából egy szobában és a mekiben élek, pont mint az emberek többsége, és pont itt van a kutya elásva. Azért jöttem ki, hogy magasabb fizetésem legyen, és pont ennyi az, amennyit így első körben kapok Angliától. Természetesen még korai lenne következtetést levonni, meg egyébként is, egy percig sem bántam meg ezt az egészet. Olyan már volt, hogy otthon akartam lenni újra, és még a 90.000 forintos tanári fizetést is bevállaltam volna, csak hogy szolgálhassam a kormányt a hátralévő időben.

Ami igazán furcsa, és már írtam róla korábban is, hogy az angolomat nem igazán értik a mekiben. Igaz, én sem értettem tegnap, amikor azt mondták egymás közt a helyiek, hogy Vrah Blah Göu Fró Éjjjj? Én mondom, ezek kelták. Totálisan lemondtam a tanári terveimről emiatt, főleg, mert a managerek sem igazán értenek meg, csak ha 3-szor 4-szer nekifutok a mondandómnak. És akkor vannak dolgok, mikor mekin kívül, az utcán beszélek bennszülöttekkel, folyékonyan, gond nélkül. De egy jó szót is szólnék róluk: korábban azon gondolkoztam, hogy Angliában majd az Ákos nevemet használom, mert azt talán könnyebben kimondják, de végül nekik is Istvánként mutatkoztam be. Whaaaaaaaaat? Ishman? Ishtang? Ismar? - kérdezték. És még aznap ráálltak az Iszt-van kierőltetésére, tegnap pedig mit hallok? István. Ezt. Így. S-sel, Á-val. Mintha csak magyarok lettek volna. Pedig én nem javítottam ki őket soha, mondják úgy ahogy tudják, úgysem értem őket. De a legviccesebb az volt, mikor a fülöp-szigeteki munkatársam ránézett a névtáblámra, és azt mondta: "mi a neved?" -elkezdi betűzni - "Esz-te-ban" Don Esteban, egészen pontosan.

Oké, szóval nem röhög senki, tényleg, látok mindenkit a monitor túloldalán, komoly arcot vágunk! Életem csúcspontján érzem magam, miután kaptam egy sms-t a mekitől, hogy várnak csütörtökön próbanapra!!!! Ja igen, azok az évek már elmúltak, amikor az ember ilyeneket blogolt meg... ezt a facebookra kellene. Nem baj, van itt még a kalapban!

Ebben az egész angliázásban annyi minden tanulság van, hogy nagyon sajnálom előre is mindazt, amit el fogok felejteni. Néhány dolgot ezért inkább most írok le, mert ha bárhová is felvesznek, utána már nem fogom tudni leírni azt a lelkiállapotot, amikor a senkiföldjén rettegek.

1. Az ötlet

Kimenni külföldre dolgozni kézenfekvő ötlet különösen az olyan mobilis emberek számára, mint én. Kölcsön kérni rengeteg pénzt, elmondani, hogy kábé mikor fogom tudni visszafizetni, aztán repjegyet venni, aztán a hátra lévő időben ismét a neten lógni, és olvasni rengeteget, utána meg nyelvet gyakorolni filmekkel. A repülőn ülni nem más érzés, és a repülőről leszállni sem olyan sokkoló, bár Robi észjárása gyorsabb, és ő ott sokkot kapott, én csak nagyjából másfél héttel később. Az igen megnyugtató, hogy minden kiköltözés egy külön történet, mert én nem olyan életet akartam magamnak, mint amiről a neten olvastam. Tényleg ezer variáció van arra, hogyan alakulnak a dolgok, de mégis azért határértékeken belül változik minden. Szóval tényleg egyszerűen járható a kitaposott ösvény, csak felkészületlenül érheti az embert az, amiről elfelejtenek írni: az időszak, amikor úgy tűnik hiba volt kijönni.

2. A szállás

Ezt a bekezdést az MTI-nek szánom. Úgy tapasztalom, hogy az első szállás törvényszerűleg pokoljárás. Senki se menjen külföldre, borzalmas dolgok várnak ott rá, amit az állítólag magasabb fizetés nem fog feledtetni! :)

Angliában legalábbis úgy van, és ezt otthonról már beláttam, hogy rendezett lakhatási viszonyokat kialakítani képtelenség Magyarországról. Az ügynökségek rendezett hátterű (angol kezessel, referenciával, munkával rendelkező) ügyfelekkel állnak szóba, aki pedig tulajtól bérel, az semmi konkrétra nem számíthat. Mi egy könnyű utat választottunk, és mikor választottuk, tisztában voltam vele, hogy 50% az esélye annak, hogy gondok lesznek. Viszont jó előre tudtuk az új címünket, és ez nagyon megnyugtató volt, sőt még állást is kereshettünk volna már az indulás előtt. Mi egy magyar családnál bérelünk szobát aránylag drágán (tudtuk, hogy drágának számít, de ugródeszkának kiváló). A család a házat egy angol tulajdonostól bérlik közvetlenül, aminek köszönhetően a ki mit fizet ki, ki mit javít meg kérdéskör egy nagy fekete lyuk. Ha ugyanez ügynökségen keresztül menne, akkor a tulajdonos kötelességeit az ügynökség tartatná be. Nálunk annyival még rosszabb a helyzet, hogy a magyar család érzelmi döntéseket hoz folyamatosan. Mi eleve feketén vagyunk itt, mert a tulajdonost nem kérdezték meg, hogy itt lehetünk-e, hiszen nyilván az módosítaná a bérleti költségeket. Tehát mi itt nem vagyunk, semmilyen értelemben sem. A ház fűtése és melegvíz ellátása egy gázbojleren múlik, ami két nappal az érkezésünk után végleg bedöglött. 8-9 fok van nappal, tehát fűtés nagyon kell, ezen kívül állásinterjúkra szeretnék járni, ahol is a fürdés nagyban segít reprezentálni valódi énemet. Én egyszerűen kicseréltetném a bojlert, majd a számlát a tulajnak adnám, hogy akkor ezt az összeget lelakjuk. A magyar család azonban inkább beperelte őt. Érzelmi viharaik ettől a ponttól fogva már minket is egyre inkább érintenek, ugyanis megy már a fújás ránk minden szir-szarért, pedig szinte szellemekként viselkedünk a házban. És hát még két hete sincs, hogy mérgezzük itt a levegőt. A szobánk penészes falának, vagy a fűtés megszűnésének köszönhetően sikerült lebetegedni is. Reggelente a kihűlt, nyirkos szobában egyetlen vágyam, hogy egy forró zuhanyt vegyek a vitaminok bezabálása után, de arra még várnom kell egy darabig. Talán pont az éjjeli köhögés-rohamaim miatt fordult ellenünk az anyakirálynő. Engem mondjuk az álláskeresés jobban megvisel, mint a rossz szállás. És egyébként is kaptunk egy rezsót, amivel fűthetünk, de ne sokat, hogy a villanyszámla ne legyen sok.

3. Álláskeresés

Ha valaha dolgoztam volna pincérként, akkor könnyebben elhinném, hogy fölvesznek, ha azt hazudom, hogy számos helyen voltam pincér, és őt meg őt felhívva megbizonyosodhatnak arról, hogy tökéletességem nem átverés csupán. Angolul folyékonyan beszélek olyan szituációkban, mikor nem éppen egy végzettségemnek megfelelő ajtón kopogtatok, ennek ellenére síri csönd kísér a legtöbb helyen. A család, ahol lakunk, támogatólag hajtogatja folyamatosan ugyanazt, hogy ilyen-olyan könnyű, csak menjek be mindenhová. Ezzel csak az ellenkezőjét érik el: kétségbe esek. Nyakkendőben voltam mindenhol, ahonnan elhajtottak, és még az akcentusom is inkább Simpson család, mint Kelet-Európa, köszönhetően a sok letöltött epizódnak. Van-e angliai munkatapasztalatom, ezt kérdezte az az egyetlen ember, aki egyáltalán kérdezett bármit is, mielőtt azt mondta volna kedvesen, hogy bye-bye. Az utóbbi 4 napban már kizárólag online jelentkezek mindenhová, de ebben meg az a rossz, hogy az embernek az az érzése, hogy valójában nem is olvassa senki azt az e-mail címet, amire küldtem a jelentkezést. Az önéletrajzom jó, a mosolyom elbűvölő, a hazugságaim hitelesek. Szívem vágya bekerülni egy konyhába konyhásnak, hogy aztán főszakácsig küzdjem magam, de a város 22.000 regisztrált, és megszámlálhatatlan regisztrálatlan munkakeresője ugyanarra a napi 5-10 álláshirdetésre veti rá magát.

Nem hangzik olyan csalogatóan.

Robi nem blogol, úgyhogy az ő történetét is kivonatolom. Hirtelen azt tapasztalta, hogy egy mukkot sem ért, és nem tud megszólalni. Képtelen hazudni a munkatapasztalatáról, és nem tudja elképzelni, hogy egy takarító cég állásinterjúján sikeresen mondaná azt angolul, hogy több év takarítás van a háta mögött, ha ennél többre kíváncsiak, hívjanak tolmácsot, vagy olvassák el újra az önéletrajzát. Működhet persze, hiszen itt vannak ragyogó példának a helyi spanyolok, akik sikerrel dolgoznak Isten tudja hogyan anélkül, hogy akár annyit értenének, hogy Hello! Teljesen átérzem a problémát, egyszerűen világos a szituáció: van egy főnök, akar egy munkást, és el akarja mondani neki a feladatot. Nyilván ezért olyat vesz fel, aki megérti. Te meg üljél ott, és hajtogasd azt, hogy "yes, experience. Yes, a lot! I have a lot of experience!" közben meg arról kérdez, hogy van-e bankszámlád. Sértő az alacsonyabban iskolázottakkal szemben, és visszatetsző a szenteskedők szemében, de igaz megállapítás, hogy az nem érzi magát hülyének egy ilyen állásinterjún, akinek fel sem tűnik, hogy mennyire az. Aki csak tör előre, és megkapja a dolgokat. A szállásadónk például kap mindenféle segélyt Angliától, pedig több éve kint él, viszont engem vitt magával, hogy tolmácsoljak neki az üzletekben. Örömmel segítettem egyébként.

4. Anglia

Egy percig sem bántam meg , hogy kijöttem. Olyan volt, és ma is csak a McDonalds mentett meg, hogy reménytelennek látom az itteni próbálkozást, de ettől még nem fordulnék haza. Továbbra is itt kisebb a munkanélküliség, vannak építkezések, megy a gazdaság. De Anglia sosem vonzott, és kellett néhány nap, mire a semlegesből kicsit a rokonszenvesbe ment a dolog. Egyrészt az angol pázsit valóban fantasztikusan sűrű és puha, mint a Coccolino maci törölközője. Másrészt az angolok tényleg szeretik a formaságokat, még a suttyó bevándorlók környékén is. Én is szeretem a formaságokat. Az csalódást okoz, hogy míg én tényleg köszönetet érzek, ha félreállnak az utamból, ők csak üres gesztust tesznek ha megköszönnek valamit, de ez a bájolgás, meg pózolgatás nekem akkor is tetszik. Az is nagyon tetszik, hogy az igazi angolok roppant udvariasak, de határozottak is. Ez azt jelenti, hogy az ember képébe mondják a lehető legnormálisabban, hogy mi az akadálya annak, hogy az én szándékom megvalósuljon. Fel sem merül bennük, hogy engem ez mélyen lelomboz, és átkot fogok mondani rájuk. Sajnálom uram, ez ellentmondana az üzletpolitikánknak. És kész. Nem hagynak kaput a reklamálásra. Tök nehéz helyzetben voltam, mikor a szállásadónkkal voltam a laptop szervízben a laptopjával, és azt kellett kérnem, hogy cseréljék ki a laptopot, mert ez meg az a baja. Jó alaposan körbejártuk a hibákat, de végül válaszul azt kaptam, hogy a problémák nem diagnosztizálhatók, ezért nem tudják bevinni a rendszerbe a kérést. És akkor kreatívnak kellett lennem, hogy ne váljak a rendíthetetlen angol ügyintéző szócsövévé, de ne is legyek az értetlen magyar angol szinkronhangja, aki a fejébe vette, hogy kicserélteti a laptopot.

Az érem másik oldalán a határozottságuk visont valójában önzőség. A rengeteg kerítés mutatja: még a házuk előtt lévő 2 négyzetmétert is képesek körbekeríteni, körbekerítenek minden létező dolgot, amit csak lehet. Bejutni egy irodába könnyen be lehet, de udvariasan bejutni sokkal több időbe telik. Legszívesebben a kaputelefonon elintéznék az embert. Ezek után egyáltalán nem lep meg, hogy azzal a szóval, hogy Európai Unió még egyszer sem találkoztam, helyette inkább a European Economic Area kifejezéssel, amit egyébként magam is sokkal szerencsésebbnek és célravezetőbbnek tartanék, ha nem döntött volna már a többség a szorosabb együttműködés mellett. Nem szeretnek megosztani dolgokat, beengedni helyekre. A csodálatosan berendezett viktoriánus nappalijukat viszont a világért sem rejtenék függöny mögé, attól csak vakuljon a paraszt szépen!

5. Amit nem hittem volna

Folyamatosan otthoni dolgokkal álmodok, ami tiszta sor, de legutóbb azt álmodtam, hogy egy bicikliszervízből mentettem ki néhány jóbarátot a jobbikos felvonulás elől. A jobbikosok az egész elmúlt 22 év ellen tüntettek, kék munkavédelmi kezeslábasban, ami tűzhatlan volt, narancssárga kesztyűben, ami még tűzhatlanabb volt, és fekete gázmaszkot viseltek. És masíroztak, és majdnem elkaptak, amiért hálózsákba burkolózva próbáltam biciklin elhajtani mellettük, hogy még időben értesítsem a barátaimat a menetelésről. Félelmetes volt. Orbán Viktor a tévében úgy reagált, hogy most fog csak küzdeni ezután, és nem hagyja, hogy a lakosság ennyire elkanászodjon. Ezért diktatúrát vezet be. És hát igazi rémálom volt: két dologban reménykedhettem. Vagy a Fidesz diktatúrája megállítja a jobbikot, vagy a jobbik gázmaszkosai megállítják a fidesz diktatúráját. És akkor csak próbáltuk garázsok tetején eldugni a biciklijeinket. Nem hittem volna, hogy ilyen konzekvens álmom lesz valaha is.

Innen nézve még az október 23 is más: Bristolban jelentős '56-os magyar közösség él, akik annak idején az életüket mentették azzal, hogy kiszöktek a határon. Mindig olyan érzésem volt az október 23-ákon, hogy cselekedni kell, akár apró dolgokon is változtatni, ahogyan az elődök tették, de itt meg teljesen más a hangulat, mert itt a cselekvés következménye látható, hogy az ötletnek nagy az ellenszele, úgyhogy végül el kell menni, mint Rákóczinak Rodostóba, vagy Széchenyinek az elmegyógyintézetbe. Magyarul innen nézve depressziósabb az 56, kézzelfoghatóbb a kudarc. Ettől függetlenül meg tudom ünnepelni a bátorságot.

Aztán. Innen nézve az Európai Unió is más. Angliában nem Euró a fizetőeszköz, bal oldali közlekedés van, nem köztársaság, hanem királyság, és nem a kontinensen van, hanem egy szigeten. Ezért aztán Angliában olyan érzésem van, mintha ezt az Unió dolgot is meg szeretnék úszni, csak úgy, mint a római pápa elsőbbségét VIII. Henrik. Eddig két olyan hülyeség is kényelmetlenséget okozott, amire egy ilyen szintű Unióban, amilyenben elvileg élünk, nem számítanék.

Az egyik tegnap volt, mikor végre sikerült pontosan kitudakolnom, hogy miért nem veszik be az ügynökségek a tanári önéletrajzomat csak úgy. Az aránylag érthető, hogy a magyar erkölcsi bizonyítvány mellé az angol rendőrségtől is kell egyet kérnem (újabb súlyos fontok), de érzékenyen érintett, hogy a szűkös pénzkészletemből 70 font elment arra (18 nappal tovább étkeznék ennyiből), hogy hitelesíttessem a diplomámat. A logikát értem, hiszen az ELTE pecsétje és a dékán aláírása az angol nyelvű diplomámon, valamint az uniós szabványként reklámozott Europassom egy angol szemében akár hamisítvány is lehetne. Tehát a szarakodás a bologna rendszerrel ennyit ért. Lehetne persze rosszabb is, hiszen különbözeti vizsgát nem kell letennem, és még az angol tudásomat sem kell igazolnom vizsgák letételével, mint ahogyan az unión kívülről jövő tanároknak kell. Most 10-15 napon belül megérkezik a hitelesítés, hogy valóban diploma a diplomám, és az Unió törvényei értelmében valóban taníthatok "minden további nélkül" Nagy Britanniában is.

A másik kényelmetlenség a bankban ért, mikor megpróbáltam számlát nyitni, és az előzetes várakozásoknak megfelelően ez nem sikerült. Az angliai lakcímem igazolása mellett opcionálisan a magyar lakcímemet is igazolnom kellett volna, de nem tudtam. Ez éppen nem akadálya a számlanyitásnak, de megalázó érzés egy banki ügyintézőtől hallani azt, hogy a lakcímkártyámat a bankjuk nem tudja elfogadni lakcímigazolásként. Én meg akkor nem hiszem el a testi jegyei alapján, hogy Indiából jött. Hát hogyan nem lehet elfogadni egy olyan lakcímkártyát, amit nemcsak hogy elfogad az Unió, hanem egyenesen egy uniós tagállam bocsátott ki, mint hivatalos és egyetlen lakcímigazoló dokumentumot?! Egyébként nyilvánvaló: ilyet bármelyik nyomtatószalonban laminálnak nekem. Kedves Orbán Viktor! Ha végeztél a legégetőbb problémák megoldásával, úgymint az MTVA ráncba szedésével, a kérdőívek kiértékelésével, a békemenet megszervezésével és a választási rendszer meghekkelésével, akkor légyszíves rendeld el egy parlamenti demokrácia imitáláson keresztül, hogy a személyi igazolványra írják rá a lakcímet is, miáltal egy praktikus, hamisíthatatlan műanyagon szerepel úgy a személyazonosságom, mint az állandó lakcímem, köszönöm! De a kedves angol bankoknak is minden jót kívánok egyébként, mert az egy dolog, hogy a politikusok csak piálásra, lopásra és megvesztegetődésre használják az Uniót, de a bankok? Hát ők akarták a legjobban a pénzügyi uniót, a szabad tőkeáramlást, a közös szabványokat meg a többit!

És végül egy harmadik furcsaság. Amint megérkeztünk Angliába, vettünk egy darab SIM kártyát az O2-nél, mert ott előnyös, olvasható a fórumokon. Megelőzően kikódoltattam az Árpád-hídnál Robi telefonját pénzért, blokkot is kaptam, mehetek panaszkodni. Másnap, immár Angliában az új SIM kártyát beraktuk, hogy akkor felhívjuk Krisztiánt, hogy megérkeztünk, mehetük-e hozzá a terv szerint, de ezek a szemetek nem kódolták ki a telefont, pedig nemcsak kértem, hanem fizettem is. Szóval ott álltunk telefon nélkül, este, egy parkolóban, egy metropoliszban, egy szigetországban, az Atlanti-óceán és az Északi-tenger között, Európa szélén, egy bolygón, ami az űrben van!!! Segítséééééééééég!

És ekkor - énekeljétek velem! - "megment minket a Teszkó!" vettünk kikódolt olcsó telefont a jól ismert áruházban. Isten éltesse a globalizációt, vagy mi... Nade nem is ez a meglepő a történetben, hanem hogy az O2-nél a barátságos eladó olyan SIM kártyát adott, amivel kb.120 forint/percért beszélek belföldön, a kártyáért 10 fontot kellett fizetnem, plussz 5 font feltöltés, ami ilyen tarifákkal csekély időre elég. Ezért meglepett, mikor három nap múlva Bristolban, szintén az O2-nél szintén 15 fontért olyan feltöltőkártyás SIM-et vettem, amiből a kártya ingyen volt, a feltöltés volt 15 font, és 3 FORINTNYI belföldi, 12 forintnyi külföldi percdíjjal beszélhetek. Hogyan? Egy cég, egy ár, és ennyire elcseszettül különböző termékek? Bizarr.

Na jó, vissza az elejére: Éljen október 23, és örvendezzünk!