Egy izgalmas könyvet írhatnék a vallási életemről és dilemmáimról, de most csak egy furcsa momentumot osztanék meg, aztán majd mást is mutatok Bristolról.

Megnéztem a neten, hogy melyik a legközelebbi katolikus templom, és mikor van mise, és egyébként ismét bebizonyosodott, hogy bármennyire gagyi honlapokkal beérik otthon, átláthatóság és gyakorlatiasság szempontjából  a magyar webes "kultúra" toronymagasan a bristoli honlapok felett áll. Előzmény volt az útvonaltervező, az áruházkereső és még millió bosszúság. De szót se többet ezekről! Ma szépen fehér inget vettem fel, meg nyakkendőt, mert úgy olvastam, hogy az angoloknál ez így szokás, és valóban nem voltam túlöltözve, bár nem igazán találtam a helyemet a templomban. Az egész olyan pszichedelikus volt, amilyenre kevesen tudnának felkészülni.

5 perccel a mise kezdete előtt értem oda, és már alig találtam ülőhelyet. A templomot kb. 20 éve építhették, nem túl nagy belmagassággal, amitől a tér nagyon családias és barátságos volt. Gazdag díszítés volt, az oltárkép a híressé vált giccses Jézus másolata, azé a képé, amelyiken a testéből kék és piros fénynyalábok áradnak szét. Vele szemközt a templom hátsó falán olajfestékkel elkészített ikonszerű bibliai jelenetek voltak 3-4 méteres kivitelben. Kétoldalt valami kortárs tévedés, melyeken a hívők különböző élethelyzetekben az Istent szolgálják, és a magyar templomokból jól ismert barokk szobrok kiegészítésképpen: szent Antal, szent Jakab, és persze tekintettel az itteni ír diaszpórára, egy szent Patrik szobor.

A hívők serege között magyar szavakat is elcsíptem, de nem köszöntem oda, mert éppen megint rámtört a "nincs itt semmi keresnivalóm" érzés. Anyukák, apukák a családi autóval szépen idehozták a nagyit és a 3-4 gyermeket. Indonéz és lengyel bevándorlók mindenütt, de mégis a fő akcentus a délnyugat-angliai. Szóval a csordultig telt templomban megkezdődött a mise, körös-körül jóllakott, jól öltözött családok, sugárzó arccal éneklik a bevonulási éneket a fuvolás-gitáros kórussal együtt, teli tüdővel mindenki. Aranyló lámpafények, a templom végéből érkeznek a papok és minisztránsok, élen a kereszttel. Kezemben az énekes papír, próbáltam én is bekapcsolódni, mert sodró volt az ének-orkán, de - és ekkor jött a nem várt pillanat - elkezdte a sírás szorongatni a torkomat. Valószínűleg sokkal inkább mély okai voltak, mint az, aminek végül betudtam, de abba nem megyek bele. A felszíni magyarázat az, hogy olyan volt az egész, mintha meghaltam volna, és éppen a Mennyek kapujában álltam volna. Minden olyan, mint eddig volt, csak most már vége a rongyos emberek hamis énekének, és itt a Mennyben már mindenki tiszta, boldog és sikeres. Tizenöt perc után persze már ki tudtam szúrni a sanda pillantásokat és az egyházközségen belüli képmutatás minden megnyilvánulását, szóval megnyugodhattam, hogy nem, nem haltam meg, és ezek itt körülöttem élő emberek.

Tegnap végre sikerült egy komolyabb felderítő körutat tennünk, melynek részeként megnéztük a bristoli múzeumot, ami szintén ingyenes volt, és szintén lépni sem lehetett a múmiáktól, meg papirusztekercsektől. Volt egy üvegtárgy tárlat is a második emeleten, és ezzel kapcsolatban volna egy kérdésem, hogy ez szerintetek mi a kénköves ménkü?

Egyébként eddig nem tudtam olyan tempóban küldözgetni az önéletrajzaimat, mint ahogyan azt egy bevándorlónak tennie kéne, de már néhány helyre elküldtem. Roppant mértékű félelmeimről majd írok nemsokára, de egyelőre a pozitív dolgokról szeretnék írni kizárólag, úgyhogy az még álljon itt, hogy a beilleszkedésünk egészen jó úton halad, ugyanis tegnap két alkalommal is tőlünk kértek útbaigazítást a belvárosban. Ez azért fontos dolog, mert Londonban nem tudtam volna elképzelni, hogy összetévesztenek a jól öltözött helyiekkel, de itt Bristolban valahogyan a kopott-szakadt holmik undergroundnak számítanak, úgyhogy jó, minden nagyon jó. Majd az első fizetésem után meglátják - mikor beszabadulok egy ruházati boltba - , hogy nem is vagyok alter arc, csak csóró.

A kivándorlás lelki folyamatairól is írhatnék, mert húha, de inkább várok még vele. Nem tudom emlékeztek-e még a gumimacikra, a rajzfilmre. Abban néha volt olyan rész, mikor az őseik után kutattak. Itt most kicsit olyan, mint mikor  Kevin (a kis rózsaszín g.maci) eljutott a gumimedvék ősi fővárosába. Megvilágítanám, miért.

Engem kifejezetten émelyített London, és a tegnapi bristoli felderítő buszozásomon rá is jöttem miért: mert Magyarországon olyan városokhoz szoktam, ahol a városmagban régi épületek vannak, de még oda is bevegyül egy-egy hivatal vagy szálloda a 80-as évekből, és a külsőbb részeken egyrészt totál különböző házak sorjáznak, másrészt minden legfeljebb 50 éves. Részben azért, mert a háborúban sokmindent leromboltak, részben azért, mert a háború előtt a városmagokon kívül silány minőségű épületekre futotta csak. Ezzel szemben London - hiába a felhőkarcolók a Temze mentén - egyenletes hatású. Már hánytam a téglától, és hihetetlenül megnyugodtam, hogy itt Bristolban nem erőltetik annyira ezt a "nézzünk ki egységesen" stílust. Szóval nem nagyon tudtam azonosulni eleinte az angol városépítészettel, pedig jóformán ők "találták fel" a modern várost. Emiatt pedig egyáltalán nem tudtam viszonyulni Angliához. Számomra ez egy múzeum volt, egy sznob hely, ahol az emberek a múlt dicsőségébe révednek (jaj, honnan olyan ismerős ez, honnan???), de egy ezer éves királynővel, ál-udvarias bankárokkal, és egy csomó szürke robotoló állampolgárral az egész Nagy Britannia olyannak tűnt az első két napban, mint egy óramű egy 19. századi kandalló párkányán. Semmi szimpatikusat nem találtam, mígnem...

Röviden ideszúrnám azért, hogy alapvetően komfortosan érzem magam, hiszen az emberi komfort alfája és omegája - a budi - itt magasfokon van, mert ők is ismerik az angol vécét :D

Négy évvel ezelőtt meg is blogoltam azt az amerikai táboros konyhai munkás tapasztalatomat, amiből most csak annyira szeretnék utalni, hogy ciki-nem ciki, mai napig tartóan beleszerettem Amerikába, abba a világba, amiben minden olyan együgyű, könnyű és súlytalan. Amit 2 perc alatt át lehet látni, egy filmek által sulykolt kasztrendszerrel, egyenvárosokkal, egyenszemélyiségekkel, egyenmondanivalókkal, és nagyon sok olcsó portékával, meg magas fizetéssel. Nem olyan dolog ez, ami hosszú távon is élvezhető, de a gyors beilleszkedés lehetősége miatt, hogy az ember a ritmust percek alatt felveszi, és közéjük tud tartozni, nagyban csökkenti a bizonytalanság érzést, a kisebbségi érzést, meg a többi rossz érzést.

Szóval az első találkozásom angol nyelvterülettel az Egyesült Államok volt, és Angliára úgy tekintettem, mint egy helyre, amit meghaladott a kor, és nem vakít el az a tény, hogy a bolygó pénzügyi fővárosa London, vagy hogy az olimpián milyen technológiát villantottak, egyszerűen London még jobban meggyőzött arról, hogy Anglia egy élhetetlen ódon szerepjáték-pálya, bezzeg milyen laza az USA, és mennyivel tágasabb, és a többi. Ja igen, és majdnem kifelejtettem azt a csalódásomat, hogy egyszerűen álltam az utcán, és próbáltam elképzelni, hogy ilyen utcákon állt össze a Pink Floyd, és született meg az a zene, vagy ugyan ez a Massive Attackkal, de egyszerűen röhögnöm kellett: olyan ez, mintha valaki azt mondaná, hogy a Star Treket egy gótikus templomkapu inspirálta. Sehol nem találtam azt a hangulatot, ami a kedvenc brit zenéimből integet. De hát vannak itt még nagyobb kontrasztok is: Portishead, Roni Size. Mindkettő Bristolból.

Na, és akkor tegnap kicsit elkavarodtam Bristolban, vettem egy térképet, és kipróbáltam merre megy a 9-es busz, és megtörtént az áttörés. Bristol nem egy ódon város, csak a külső részeken van jelentősebb mennyiségű régi épület, a belső részeken a 80-as évek ocsmány építészete keveredik néhány ipari forradalmas gyárépülettel, itt-ott bekacsint valami romantikus stílusú szálloda, vagy a bristoli egyetem historizáló épületei, mindenesetre elegendően urbánus városképe van: sűrűn beépített, de mégis szellősebb terekkel, mint Londonban, és legfőképpen: elegendő felülettel a street artra. A környék, ahol szobát bérelünk, az pont nem ilyen, ezért volt bennem hiányérzet eddig. De a másik oldalon végre ott volt mondjuk a Safe from Harm hangulata.

Aztán egyszercsak elkezdtek sorjázni a felismerések. Hogy a kilincs az pont olyan, mint Amerikában, csak itt többféle változat létezik. Hogy a zsebkendő pont olyan. Hogy a padló ugyanúgy hupog, a falak itt sem téglából vannak, és ezért bizonyára itt is tömve vannak csótányokkal (ááááááááááááááááááááááááááá). A "fekák ücsörögnek a bejárati lépcsőn" életkép innen eredhet, legalábbis a lépcső része. Minden kisebb és patinásabb, de hihetetlen volt meglátni azt, hogy basszus, hát ez Amerika óhazája. És nem a fojtogató értelemben, hogy akkor itt most minden merevebb és mozdulatlanabb, hanem hogy itt akkor sok dolog úgy működik, ahogyan azt már megszoktam. Angliában minden megvan, amit Amerikába az európaiak cipeltek, pedig azt hittem, hogy az újvilágban alakultak ki azok az amcsi jellegzetességek (Texast leszámítva), amikkel találkoztam.

Így jön össze az angliai "hogy érzem magam" a gumimacik ősi fővárosával. Már csak munka kellene. Képeket egy-két héten belül szolgálok fel.

Régen írtam személyeset, most megint egy rövidet.

Londonban két éjszaka, kipipáltuk a British Museumot és lefényképezkedtünk a Big Bennél. Söröztünk a Parlamenttel szemben, megkoronázva az első pánikrohamot, hogy mégis mi lesz velünk. Elég-e ez az angoltudás, satöbbi. Illetve pont fordítva: haza kell menni azonnal, mert egyébként is kitoloncolna az angol bevándorlásgátló felügyelet, és hasonló önként felvállalt kisebbségi érzések.

Kiváló ötlet volt Londonban kezdeni. Végtelen metropolisz, émelyítő cukrázda-harrypotter-bankárkobold hangulat FOLYAMATOSAN a belvárostól a külvárosig. Órákat utazás, nagyvárosi emberek akik levegőnek nézik egymást, hát föl sem tudnám sorolni mi minden inger ért. A múzeum meglátogatása jó ötlet volt, ott volt minden, amit én a tankönyvekből ismerek, de a legnagyobb hatású az asszír oroszlánvadászos dombormű volt.

Ma vonatra szálltunk, irány Bristol. Legalább láttuk a délnyugat-angliai vidéket is, ez is kellett ahhoz, hogy otthonosabban érezzük magunkat. Nekem legalábbis nagyon fontos, hogy átlássam, mekkora az ország széltében, és mit csinálnak a "köztes területeken". Láttuk a vonatból azt a híres fehér lovat a domboldalban. Sövények, birkák, lovak, szántók. A legszebb, amit láttunk, az Bath volt, utána már Bristol jött. Nem olyan émelyítő, mint London, hanem sokkal komorabb, mert a téglaházak helyett kőházak, homokkőburkolatok vannak, és ettől sokkal inkább olyan az egész, mint Bretagne volt. Nekem az sokkal elviselhetőbb, noha kicsit hűvös hangulatú.

A lakás, amiben szobát bérlünk kicsit kimerítő most így első körben, talán majd erről is írok. Holnap kezdjük az állásvadászatot. End of line.

Olvastam ezt a nagy füsttel, kis lángon égő cikket a portfolio.hu-n arról, hogy a jövőnk érdeke, hogy leépítsük a jóléti államot, különben ez lesz:

"50 vagy 100 év múlva a közepesen jómódú vietnami, laoszi, japán vagy kínai turisták úgy fognak Európába járni turistáskodni, mint ahogy mi járunk ma Egyiptomba vagy Jordániába. Szegény, kicsit koszos és elmaradott országok, és bár bizonytalan a közbiztonság és a higiénia - de olcsók, ráadásul híres a történelmük, és milyen gyönyörű romjaik vannak". (a szerző elbújt)

Jó olvasni ilyenről, mert Magyarországon különösen nagy a veszélye annak, hogy a közügyekben az energia elmegy a konfliktusokra és a sebkötözésre, a jelenre pedig nem marad semmi.

Mikor tanítani kezdtem, az iskola tanterve megkövetelte, hogy szélesítsem a történelemtudásomat, mert mindaz a középpontban volt, amit az egyetemen tipikusan péntek délutáni kurzusokon tanítottak. Művelődéstörténet, kultúrtörténet. Szerencsére néhány péntek délutánt beáldoztam. Senki sem gondolná, hogy mennyire fontos ezekkel is foglalkozni, úgyhogy ezt figyeljétek:

Hagyományos kivonata a 20. századi magyar történelemnek:

- 1914 előtt: gazdasági virágzás, politikai korcsosulás, korrupció

- 1914-1918: világháború, melynek kitörését és újdonságait tanulmányozzuk

- 1918-1920: a Monarchia felbomlása, káosz, vérengzés, nyomor, Trianon

- 1921-1939: Horthy-korszak, melyben Magyarország magához tért ahhoz képest

- 1939-1945: világháború, amiben ismét kikapunk, áldozatok, magyarországi holocaust

- 1945-1949: Pártállam kiépítése

- 1950-1956: Rákosi-korszak, végén a dicsőséges '56

- 1956-1989: Kádár diktatúra, nosztalgiába nyúló tankönyvi fényképekkel (Lakitelek, Ultra mosogatószer, stb.)

- 1989-2010: Hogyan épül fel az állam, alapvető jogi ismeretek

- 2010 -        Alkotmányismeret

Ezzel szemben művelődés- társadalom-, gazdaság- és kultúrtörténeti vegyes kivonata a 20. századi magyar történelemnek:

- 1918 előtt: iparosodó társadalom: luxus és nyomor párhuzamos erősödése

- 1918-1919: kommunizmus kipróbálása, társadalmi sérelmek mélyülése, szaporodása, morális összeomlás

- 1919-30-as évek: társadalmi megújulási mozgalmak, melyeket a háború előtti elit elfojt. Vallási sznobizmussal próbálják kezelni a társadalmi problémákat. Falukutató mozgalom igyekezik leleplezni, hogy a vidéki élet nem romantikus Rózsa Sándor est, hanem nyomorúságos magára hagyottság. Semmi reakció a politika részéről. A vitézi rend vadászgat. Megindul a kőolaj kitermelés Zala megyében, fellendül a magyar vegyipar. Hatalmas fejlesztések és beruházások az oktatásban --> C Vitamin, Nobel-eső. Revizionizmus, Nyugat.

- 1939-1945: küzdelem a társadalmi gyűlölet terjedése ellen, kultúramentés, embermentés, emigrálás

- 1945-1950: kommunista ideológia erőszakos érvényre juttatása, királyság- és köztársaság-pártiak eltüntetése, gondolkodók elnémítása. Társadalmi egységesítés: vagyonelkobzás, társadalmi szerepek újraosztása (internálások, téeszesítés, férgek a parlamentben)

- 1950-1970: Bibó íróasztal fiókja, Hamvas Béla részegen jó könyveket ír, Örkény István a HÉV-en ülve munkába menet egyperceseket vet papírra, stb. Nehézipari projektek megvalósítása (Diósgyőr, Ózd, Barcika, Nagybátony, Komló, Tatabánya, Dunaújváros, stb.), terrortól néma társadalom

- 1970-1990: gazdasági problémák, jóléti szolgáltatások veszélybe kerülnek, ezért hitelfelvétel, mint megoldás (majd jobb is lesz, nem csak rosszabb). A vén tömeggyilkos kommunisták öregedvén megszelídülnek, és kezdenek pénzt költeni a PR-ra (Hofi a néptévén, Ludas Matyi az újságárusoknál, stb.) Teret engednek az öngondoskodásnak: hétvégi telek, maszekolás zöldet kap, ami az emberek önkizsákmányolásához vezet a fridzsiderért végzet áldozatos munkában. Szemtelen "fiatalok" (50 év alatti szocik) módosítanának a rendszeren a problémák megoldása érdekében. 1980-tól megjelennek a punkok, akik pontosan tudják, hogy a szarból épített várat nem érdemes foltozgatni, ezért ők nem is foltozgatják. De megjelenik a rendszerváltó értelmiség is, akik a punkokkal ellentétben azt hiszik, hogy a kommunizmus a rosszul megépített vár, nem pedig a társadalom (kommunizmusostul-mindenestül).

- 1990-napjainkig: a rendszerváltó értelmiség jóhiszeműen kisemmizi önmagát először lelkileg, aztán politikailag. Új gazdasági erő kezd kitenyészni az állami gazdaságok romjain, de az állami romok mérgezett talaj. Megjelenik a vállalkozó, mint faj. Belendül a magyar popkultúra, ami egy generáció ízlését bombázza vissza egy sugárfertőzésbe (Erica C és Rob D). Barackszínű szobabelsők, stukkó ablakszegély, szabadidőfelső. Éjjelnappali. Megérkeznek a külföldi turisták, akiknek el lehet panaszolni mindazt, amit eddig felsoroltam.

Ebből a kis összefoglalásból is látható, hogy bizony zajlik az élet, és nem kizárólag háborúk és békék, diktatúrák és demokráciák története a múlt. Ezeknél százszor fontosabb, hogy mik voltak azok a társadalmi igények, amikre a kormányzatok nem adtak válaszokat, mert ha ezeket is ismerjük, akkor nem ér felkészületlenül egy olyan probléma, mint népességfogyás, vagy mint kétharmad/mszp/megmentő szavazó, vagy mint cigányozás.

De ennél több kell, és igazából itt kéne belekezdenem igazán a poszt írásába (pedig pont itt ér véget), hogy a társadalmi folyamatok ismeretéhez elő kéne rukkolni újabb és újabb szellemi találmányokkal. Itt Európában végigjárták azt az utat, amibe Ázsia Európa miatt még csak most tud belekezdeni (most Kelet-Európát hagyjuk): dúsgazdaggá válás. Európa társadalma teljesen átalakult a jólét hatására, és a történelem szabályai szerint egy hanyatlás és elhalványulás vár rá, mert jön a következő erőtér felemelkedése. Ezen önmagában nem változtat az sem, hogy az Európai Unió a jóllakottakat (Ny-Eu) összeköti a habzsolni akarókkal (K-Eu), mert a jóllakottak elbutultak, a habzsolni akarók meg ilyen állapotban nem tudnak gondolkodni. Európa elbukhatja minden társadalmi tapasztalatát, ha nem marad talpon, és több száz év tévedése kezdődni fog elölről máshol. Azt mondják a haladóan gondolkodó öreg szakemberek, hogy a kommunizmus ellenpontozására kapitalista alapon (nem mindenki számára hozzáférhetően) Nyugaton is felépítettek egy kvázi-kommunizmust (jólét), ami a keleti "jóléthez" hasonlóan szintén fenntarthatatlan. Ezért Nyugaton is le kell építeni a szolgáltató állam rendszerét. Attól félek, hogy a társadalmi körültekintés megint elmarad. Egész más egy olyan társadalomban leépíteni a szolgáltató államot, amelyikben az iskolában arról tanultak, hogy az emberiség hogyan próbálta felszámolni a társadalmi feszültségeket, mint egy olyanban, ahol  egy panaszlistát kap mindenki kézhet (trianon, padlássöprés, privatizálás). Meg egy olyan társadalomban leépíteni a szolgáltató államot, ahol 16%-os adó + EHO + NYJ + IPA + mánememlékszem fölött még beszednek 26% ÁFA-t is. De ez már egy másik ügy.

A cikk, amit az elején linkeltem, azt mondja, hogy támogatni kell az adaptív folyamatokat. Alkalmazkodni kell, és el kell engedni a régi álmokat. Az alapítványi iskola, ahonnan eljöttem, a fojtogató kormányzat és a rossz gazdasági helyzet ellenére azért fog működésképtelenné válni, mert a vén csontok ragaszkodnak ahhoz, amit elértek. De hát a kanyarban kanyarodni kell!

A Magyar Televízió szó szoros értelemben véve magyar televízió lett, összetéveszthetetlen híradójában végre csak arról hallok, amibe bele lehet szőni azt, hogy magyar nemzet. A magyar nemzet jövőjét tudományos alapokon fogják kutatni, tudtam meg, sőt végre nem a köldökünket nézzük, hanem végre hallani lehet híreket az egész Kárpát-medencéből, így a helyi problémáinkat helyesen illeszthetjük be a nemzetközi folyamatokba.

Na mindegy. Régi vicc ez már, sokan köszörülték a nyelvüket rajta kínjukban. Csak megütötte a fülemet, hogy a ma esti híradóban mennyiszer elhangzik az, hogy Székelyföld, de ledermedtem, hogy tényleg létre fognak hozni egy székelyföldi-csonkamagyarországi intézményt, aminek az lesz a feladata, hogy kutassa a magyarságot, hogy egy jövőképet, egy stratégiát fel tudjanak állítani. Hát hékás! - mondtam magamnak - Dehogy megyek külföldre, itt a nagy lehetőség! Jelentkezek ebbe a központba kutatónak, és három legyet ütök egy csapásra: a hazámat szolgálom, kapok fizetést, és nem kell mindezért csinálnom semmit. Leülök az íróasztalomhoz, és leírom, hogy ez, meg az van mondjuk történelmi tapasztalatok alapján, ÉS hogy ez alapján az kell, hogy legyen a nemzeti stratégia alapelve, hogy használjuk ki az erőforrásainkat. Egyszerűen leradírozom Klebelsberg Kunó programjáról a fószer nevét, ráírom a magamét, és talán még fel is ajánlanak ezért valami tisztességes pozíciót. Hiszen köztudott, hogy a kormány tiszteli Klebelsberg Kunó oktatáspolitikáját, nem véletlenül nevezte el az iskolák államosításának projectjét róla.

Bár jobban belegondolva - mert hát legyünk reálisak! - nem árt, ha inkább egy kommunista stratégiát másolok le, és arra ráírom Klebelsberg nevét, mert az államosítás és a létminimum terve jobban tetszene a kormánynak, mint az, amit Klebelsberg valóban vallott. Na jó, akkor ezt is kitaláltam.

Szóval kutatóintézetet hoznak létre? Véletlenül sem a gazdasági vonzerőnkön kéne javítani, vagy az oktatás színvonalát kéne emelni. Az Finnországban, Nagy Britanniában, az Egyesült Államokban bejött a 90-es években (miről is beszélek: itthon még él a sztereotípia, hogy Nyugaton csak simizik a buksikat, nem tanítanak), de Magyarország más tészta, mi nem évtizedekre tervezünk, hanem évezredekre. A törvényeinket lehet, hogy pikk-pakk terjesztjük be, a szakmai vitára nem hagyunk időt, a hatástanulmányokat nem készítjük el, de a nemzet stratégiáját tudományos alapokon kutatjuk ki, nem is marad el a hatása. Ha még mindig tanár lennék, és nem jövő héten emigrálnék, akkor olyan sztrájkot...