A kivándorlás lelki folyamatairól is írhatnék, mert húha, de inkább várok még vele. Nem tudom emlékeztek-e még a gumimacikra, a rajzfilmre. Abban néha volt olyan rész, mikor az őseik után kutattak. Itt most kicsit olyan, mint mikor  Kevin (a kis rózsaszín g.maci) eljutott a gumimedvék ősi fővárosába. Megvilágítanám, miért.

Engem kifejezetten émelyített London, és a tegnapi bristoli felderítő buszozásomon rá is jöttem miért: mert Magyarországon olyan városokhoz szoktam, ahol a városmagban régi épületek vannak, de még oda is bevegyül egy-egy hivatal vagy szálloda a 80-as évekből, és a külsőbb részeken egyrészt totál különböző házak sorjáznak, másrészt minden legfeljebb 50 éves. Részben azért, mert a háborúban sokmindent leromboltak, részben azért, mert a háború előtt a városmagokon kívül silány minőségű épületekre futotta csak. Ezzel szemben London - hiába a felhőkarcolók a Temze mentén - egyenletes hatású. Már hánytam a téglától, és hihetetlenül megnyugodtam, hogy itt Bristolban nem erőltetik annyira ezt a "nézzünk ki egységesen" stílust. Szóval nem nagyon tudtam azonosulni eleinte az angol városépítészettel, pedig jóformán ők "találták fel" a modern várost. Emiatt pedig egyáltalán nem tudtam viszonyulni Angliához. Számomra ez egy múzeum volt, egy sznob hely, ahol az emberek a múlt dicsőségébe révednek (jaj, honnan olyan ismerős ez, honnan???), de egy ezer éves királynővel, ál-udvarias bankárokkal, és egy csomó szürke robotoló állampolgárral az egész Nagy Britannia olyannak tűnt az első két napban, mint egy óramű egy 19. századi kandalló párkányán. Semmi szimpatikusat nem találtam, mígnem...

Röviden ideszúrnám azért, hogy alapvetően komfortosan érzem magam, hiszen az emberi komfort alfája és omegája - a budi - itt magasfokon van, mert ők is ismerik az angol vécét :D

Négy évvel ezelőtt meg is blogoltam azt az amerikai táboros konyhai munkás tapasztalatomat, amiből most csak annyira szeretnék utalni, hogy ciki-nem ciki, mai napig tartóan beleszerettem Amerikába, abba a világba, amiben minden olyan együgyű, könnyű és súlytalan. Amit 2 perc alatt át lehet látni, egy filmek által sulykolt kasztrendszerrel, egyenvárosokkal, egyenszemélyiségekkel, egyenmondanivalókkal, és nagyon sok olcsó portékával, meg magas fizetéssel. Nem olyan dolog ez, ami hosszú távon is élvezhető, de a gyors beilleszkedés lehetősége miatt, hogy az ember a ritmust percek alatt felveszi, és közéjük tud tartozni, nagyban csökkenti a bizonytalanság érzést, a kisebbségi érzést, meg a többi rossz érzést.

Szóval az első találkozásom angol nyelvterülettel az Egyesült Államok volt, és Angliára úgy tekintettem, mint egy helyre, amit meghaladott a kor, és nem vakít el az a tény, hogy a bolygó pénzügyi fővárosa London, vagy hogy az olimpián milyen technológiát villantottak, egyszerűen London még jobban meggyőzött arról, hogy Anglia egy élhetetlen ódon szerepjáték-pálya, bezzeg milyen laza az USA, és mennyivel tágasabb, és a többi. Ja igen, és majdnem kifelejtettem azt a csalódásomat, hogy egyszerűen álltam az utcán, és próbáltam elképzelni, hogy ilyen utcákon állt össze a Pink Floyd, és született meg az a zene, vagy ugyan ez a Massive Attackkal, de egyszerűen röhögnöm kellett: olyan ez, mintha valaki azt mondaná, hogy a Star Treket egy gótikus templomkapu inspirálta. Sehol nem találtam azt a hangulatot, ami a kedvenc brit zenéimből integet. De hát vannak itt még nagyobb kontrasztok is: Portishead, Roni Size. Mindkettő Bristolból.

Na, és akkor tegnap kicsit elkavarodtam Bristolban, vettem egy térképet, és kipróbáltam merre megy a 9-es busz, és megtörtént az áttörés. Bristol nem egy ódon város, csak a külső részeken van jelentősebb mennyiségű régi épület, a belső részeken a 80-as évek ocsmány építészete keveredik néhány ipari forradalmas gyárépülettel, itt-ott bekacsint valami romantikus stílusú szálloda, vagy a bristoli egyetem historizáló épületei, mindenesetre elegendően urbánus városképe van: sűrűn beépített, de mégis szellősebb terekkel, mint Londonban, és legfőképpen: elegendő felülettel a street artra. A környék, ahol szobát bérelünk, az pont nem ilyen, ezért volt bennem hiányérzet eddig. De a másik oldalon végre ott volt mondjuk a Safe from Harm hangulata.

Aztán egyszercsak elkezdtek sorjázni a felismerések. Hogy a kilincs az pont olyan, mint Amerikában, csak itt többféle változat létezik. Hogy a zsebkendő pont olyan. Hogy a padló ugyanúgy hupog, a falak itt sem téglából vannak, és ezért bizonyára itt is tömve vannak csótányokkal (ááááááááááááááááááááááááááá). A "fekák ücsörögnek a bejárati lépcsőn" életkép innen eredhet, legalábbis a lépcső része. Minden kisebb és patinásabb, de hihetetlen volt meglátni azt, hogy basszus, hát ez Amerika óhazája. És nem a fojtogató értelemben, hogy akkor itt most minden merevebb és mozdulatlanabb, hanem hogy itt akkor sok dolog úgy működik, ahogyan azt már megszoktam. Angliában minden megvan, amit Amerikába az európaiak cipeltek, pedig azt hittem, hogy az újvilágban alakultak ki azok az amcsi jellegzetességek (Texast leszámítva), amikkel találkoztam.

Így jön össze az angliai "hogy érzem magam" a gumimacik ősi fővárosával. Már csak munka kellene. Képeket egy-két héten belül szolgálok fel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.