Tanultam az élettől, mert sosem hittem volna, hogy valaha ilyen hagyja el a számat: "korai volna még következtetést levonni."

Persze nem ezért hallgattam, hanem mert nehezen mentek a dolgok, és most, hogy már néhány akadály ártalmatlanítva lett... És mert ma hajnalban a McDonald's-os munkatársaimmal álmodtam, itt az ideje, hogy írjak legalább a McDonald's-ról.

Tegnap egyébként is a nemtudom hányadik holtpontom volt. Egyet leszögezhetünk: nem az ilyen mimózalelkűeknek való hely. Mikor már huszadszor akartam a földhöz vágni a húslapátot, és kisétálni a mekiből (de vág az eszem, mint a borotva, rájöttem, hogy most egy darabig ezt nem tehetem meg) egyszer csak, Deus ex machina, a kedvenc viccem jutott eszembe: "Mit mond a gólya bölcsész a diplomás bölcsésznek? -- Kérek két hamburgert." A látványom kicsit rémisztő volt: áll a vénsrác (ye that's me) a krumplisütőnél, sehol senki körülötte, és egyszercsak, a nagy krumpli kiadagolása közben elkezd rázkódni a röhögéstől. Halkan röhög, nem hallani, csak hogy rázkódik. Mert ez ironikus. Bárkinek, akinek volt füle az egyetemen, legalább kétszer meséltem el ezt a viccet.

De vissza az elejére!

A betanításom első napján nyilvánvalóvá vált, hogy téves az a toposz, hogy a mekis munka egyszerű. Természetesen a korábbi munkahelyemhez képest kő egyszerű, de a még korábbi munkahelyeimhez (rakodó itt, rakodó ott, árufeltöltés, pénztáros, stb.) képest viszont egy egy Rubik-kocka számomra. Már lassan egy hónapja vagyok itt, és még mindig nem sikerül úgy csinálnom a dolgokat, hogy minden rendben legyen. Egy meki konyhája négy fő részre különül el: a rendelésfelvételre, a krumplisütőre, a tyúksorra és a marhasorra. A krumplisütő volt egyedül, amit valóban egy perc alatt tanultam meg, és egy óra múlva már virtuóz voltam. De a tanulmányaimat a csirkesoron kezdtem, ahol a rengeteg szendvicskombináció (milyen zsemlébe milyen hús milyen feltét és szósz) teljesen zavarba ejtett, viszont mégis ami gondot okozott, hogy a rendeléseket 10 másodperc alatt teljesítsem. Ilyen iszonyatos mértékű hömpölygő tömeget egy kertvárosi drive tru-ban sosem láttam még, részben mert nem jártam ilyenekben, részben mert egyébként is valószínűtlen. A nugettseket ahogy kiveszem az olajból, már el is fogy, és ötpercentként egy karton krumpli, a hamburgerből meg 2x8 készül egyszerre. Csúcsidőről beszélek persze, és hiába az a legnehezebb, elkezdődik a követelőző kövér emberek támadása, és egyre csapzottabb lesz mindenki, egyre nagyobb a dzsuva a konyhában, a dolgok már nem kerülnek vissza a helyükre, csak a rendelés teljesüljön, és mikor végre van egy szusszanásnyi hézag a rendelésben, akkor lehet rohanni feltölteni a polcokat az alapanyagokkal talán. DE egy csettintésre elmegy az idő. Tegnap például 2 óra pangás után már úgy éreztem, minta a 13. órámat húznám le. És hol volt akkor még a zárás... Szóval összegezve ezt a témát: gyakorlott mozdulatok, berögzült kombinációk, sebesség.

Hogy ebben a munkában legalább ennyi kihívás van, ez sokszor segít. Tegnap tört rám először igazi erővel az, ami nem is úgy van: a munkahelyem a meki. Mert ugye á ez nem is komoly, hát kijövünk Angliába, minden munka jó lesz, aztán majd szakmában helyezkedek el, meg egyébként is ez egy kaland... Vannak napok, amikor teljesen világos, hogy ez a legkevésbé sem kaland, hanem ez a helyzet. Egy egyszerű, önmagában álló tény, és kaland helyett egy-kettő alapvető veszély kerülget, úgyhogy még nem volt olyan, csak egy-két pillanatra, hogy ráflesseltem volna arra, hogy bakker Bristolban élek. Mert igazából egy szobában és a mekiben élek, pont mint az emberek többsége, és pont itt van a kutya elásva. Azért jöttem ki, hogy magasabb fizetésem legyen, és pont ennyi az, amennyit így első körben kapok Angliától. Természetesen még korai lenne következtetést levonni, meg egyébként is, egy percig sem bántam meg ezt az egészet. Olyan már volt, hogy otthon akartam lenni újra, és még a 90.000 forintos tanári fizetést is bevállaltam volna, csak hogy szolgálhassam a kormányt a hátralévő időben.

Ami igazán furcsa, és már írtam róla korábban is, hogy az angolomat nem igazán értik a mekiben. Igaz, én sem értettem tegnap, amikor azt mondták egymás közt a helyiek, hogy Vrah Blah Göu Fró Éjjjj? Én mondom, ezek kelták. Totálisan lemondtam a tanári terveimről emiatt, főleg, mert a managerek sem igazán értenek meg, csak ha 3-szor 4-szer nekifutok a mondandómnak. És akkor vannak dolgok, mikor mekin kívül, az utcán beszélek bennszülöttekkel, folyékonyan, gond nélkül. De egy jó szót is szólnék róluk: korábban azon gondolkoztam, hogy Angliában majd az Ákos nevemet használom, mert azt talán könnyebben kimondják, de végül nekik is Istvánként mutatkoztam be. Whaaaaaaaaat? Ishman? Ishtang? Ismar? - kérdezték. És még aznap ráálltak az Iszt-van kierőltetésére, tegnap pedig mit hallok? István. Ezt. Így. S-sel, Á-val. Mintha csak magyarok lettek volna. Pedig én nem javítottam ki őket soha, mondják úgy ahogy tudják, úgysem értem őket. De a legviccesebb az volt, mikor a fülöp-szigeteki munkatársam ránézett a névtáblámra, és azt mondta: "mi a neved?" -elkezdi betűzni - "Esz-te-ban" Don Esteban, egészen pontosan.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.