Április 22. a Föld napja, és a katolikusoknál Nagypéntek. Nagyon-nagyon jó, hogy egy napra esik a két ünnep! Tulajdonképpen az ember az egyetlen faj ezen a bolygón, amelyik ha elengedi magát, és csak teszi azt, ami neki tetszik, akkor elpusztítja önmagát, utódait, elődei nyomait, a bolygót, és pillangóhatással a világmindenséget is megváltoztatja, és gondoljunk bele, a Húsvét is arról szól, hogy nem engedheti el magát többé az ember. A Föld és az ember sorsa összefonódott.
Beszélgettem az osztályommal arról, hogy min kéne változtatni, és néhányan fikázni kezdték a társadalmat, hogy a műemlékeket összefirkálják kiscsírák, a közterületre nem vigyáznak, és úgy általában tönkreteszik a dolgokat. Erre az egyik jól megdicsért lány szemükre vetette, hogy mi ez a képmutató fintorgás, amikor arra nem képesek, hogy a szemetüket a kukába dobják, vagy hogy a falat ne rugdossák össze focilabdával, vagy hogy ne firkálják össze a padjukat! Nyilvánvaló.
Szelektív hulladékgyűjtés? Erőfeszítés. Átgondolt járműhasználat? Erőfeszítés. Takarékos energiahasználat? Erőfeszítés. Környezetbarát eljárások? Erőfeszítés!
Különös volt észrevenni, hogy amivel év eleje óta küzdök az osztályban, eddig számomra jellemfejlesztés kérdése volt. Embert faragni az ifjakból, hogy legyen akaraterejük elsétálni a kukáig, legyen önfegyelmük megállni, hogy ne a teremben labdázzanak, és legyen igényük a tisztaságra. S most a Föld napja közeledtével kiderült, hogy ez egyúttal pontosan az, amit egy tizenéves megtehet a Föld megmentéséért. Egy tizenéves vagy egy átlagpolgár megértheti hogy csökkenteni kell a károsanyag-kibocsátást, de tenni keveset tud érte. Viszont figyelhet mennyi szemetet termel, és azt hogyan kezeli. Egy iparmágnás tudja csökkenteni a károsanyag-kibocsátást a maga ipartelepén, viszont nem tudja csökkenteni a nép szeméttermelését.
Ha valakiben még kérdés volna, hogy a túlélésről van szó, annak szólok, hogy ez nem kérdés. Középtávon igaza lesz azoknak, akik nem tesznek semmi erőfeszítést, és mindent csinálnak ugyanúgy, ahogy eddig, mert ugyan szarabb lesz minden, de csak fokozatosan, s így hozzá is szokunk majd. Hosszútávon viszont a természet farkastörvénye diktálja majd a tempót, és a gyengéknek nem fog kegyelmezni, elhullanak mind egy szálig.
A katolikus vallás felfogása szerint Jézus tudatosan végigvitt kínhalála meghozta az ember számára a megváltást, utat mutatott. Míg a korábbi ember ráfoghatott mindent rossz prófétákra és nem elég meggyőző csodajelekre, addig az új ember már csak magát okolhatja sorsáért. A hibáit helyrehozhatja. Útját tudatosan járhatja. Lemondhat kicsinyes dolgokról jelentősebb dolgokért.
Ma veszélyt jelent az, hogy azt gondolhatjuk, a környezetvédelem a multik és a tehetősek dolga. Hogy minden mehet ugyanúgy, ahogy eddig megszoktuk, mert még tavalyelőtthöz képest sem pusztult jobban a Föld. Olyan ez, mint a történetben: Ádámot és Évát kiűzik az Éden kertből, mondja nekik Isten, hogy akkor kifelé és mostantól sírva eszik vacsorájukat és izzadva szerzik meg ebédjüket. S azok ketten odakint körülnéznek, és túljárnak a rendszer eszén: hideg ellen kabát, meleg ellen hűvös ház, éhínség ellen magtárak. Kis híján már azt mondanák, hogy minden rendben, és megszokható. De nem az a feladatuk, hogy megszokják az új helyzetet, hanem valami igazán magasztos...
kiváló, testhezálló másodállást szereztem, mégis kis keserűséget okozott, hogy felfedeztem: minél többet dolgozik az ember, annál többet adózhat.
A bemutatót leszámítva a folyamat végére értünk az osztályommal. Év elején rámbízták a kilencedikes színdarab rendezését, mert annak még nem kell profinak lennie. Novemberben kiválasztottuk Moliére-t, február elején szereposztás, szövegtanultatás és összeolvasó próbák.
Sosem képzeltem volna el magam rendezőként, de piszok jó érzés. Egyszerűen nem is értem, annak idején, mikor én voltam diák, s úgy készültünk iskolai színdarabokra, miért kiabáltak a rendezőink. Onnantól fogva, hogy lett elképzelésem a darabról, már csak kérnem kellett az ifjakat, hogy mit hogyan csináljanak, egy csomó helyszínen születő megoldás, sértődések kezelése, satöbbi. Néha persze leordítottam a hajukat, ha nem volt meg a munkamorál. Gondolom más módja is van ennek, ugyanakkor nem ment a hangulat rovására: lehet, hogy a hátam mögött igen, de a szemem előtt nem neheztelt senki senkire, csak mindenki tette a dolgát, beleadták a képességeiket, nem volt reklamálás.
Egy-két pofátlanság becsúszott, például ma is a főpróbára nem jött el az egyik anyaszomorító, és ilyenkor van az, ami a legtöbb kollégámnak a vérében van, nekem meg nincs: rögtön kitalálni valami emlékezetes jóvátételi lehetőséget, azaz büntetést. Én még tehát gondolkodok rajta, lehet ötletet adni!
A történet dióhéjban: két ficsúr pofára ejt két ostoba beképzelt párizsi libát. A lányaim és fiaim egyaránt elképesztően ügyesek, igaz hogy pedagógiai céllal színházazunk, nem színházazás céllal, de örülök, hogy ilyen ügyes egytől egyig mindenki. Még az is nagyon jó, hogy a társosztályfőnököm fantasztikus jelmezkavalkádot hozott össze a kölykökkel, úgyhogy díszlet már nem is kellett. Két lány élőzenével festi a zenét alá, van egy élő díszletünk, aki a színpad szélén lereagálja a jelenetek hangulatát, és más nyalánkságok.
Valójában azért is várom már a bemutatót, mert rendkívül sok feszültség is keletkezik mind-mind amiatt, hogy lehetőleg minden a legtökéletesebb legyen. Engem viszont egyáltalán nem érdekel a tökéletesség, úgyhogy minden tökéletesítési követeléstől igen feszült lettem. Mondjuk az, hogy az egyik főszereplő sosem tudja, hogy neki kéne megszólalnia éppen, az még nekem is tökéletlennek számít, de egy hónapja fenyegetem, és legfeljebb csak megsértődött, ha egyáltalán. A legdurvább baklövés - ha közöm van valamihez, ott többnyire kell lennie egy durva baklövésnek - hogy a színházi hét plakátján a kilencedikes színdarabhoz oda van írva, hogy kezdés 17:00, semelyik más osztálynak nincs odaírva, csak még az elsősöknek, nekik 15:00. Én hiába mondom két hete az osztálynak, hogy 15:30 és 16:00 között kezdünk mi, ők ezt ugyanúgy nem hallották meg, mint mikor azt mondtam nekik, hogy hány hét múlva dolgozatot írunk. Mondták hát a szüleiknek, hogy jöjjenek 17:00-ra, és ők mondották vala, hogy 17:00-ra ott leszek gyermekem kamerával a kezemben. Ma, az előadás előtti napon érte a hidegzuhany az osztályt - ez pedig engem - hogy nem 17:00 lesz. Most mit lehet tenni. Igen, apu nem tud előző nap módosítani a beosztásán 2 órát, anyu sem, és eleve mi van azokkal, akik nem ismerősök, nem rokonok, de látták a plakáton a 17:00-t és jönnek is majd, csak a vastaps után egy órával, nekik ki szól?
Az ilyenre mondtuk annak idején a frankában, hogy "ferences szervezés!" 14:30-kor lesz a művészeti fesztivál megnyitója, a "Fák" című kiállítás megnyitója, és a megnyitó koncert. Nyilván utána nem lehet két óra szünet, maximum fél-háromnegyed. Szóval annyit tehettem, hogy 16:00-ban fixáltam a kezdés időpontját. Hát ilyen gondok merültek fel most így a bemutató előtti napon, de lesz ami lesz, képességeimből ennyire futotta, nem fordítottam figyelmet a plakátra, örülök, hogy kinéz valahogy a színdarabunk.
Aki ezt most olvassa, annak szólok, hogy nemcsak ingyenes kulturálódási lehetőség, hanem nyilvános is, a szomszédos paneloknak is elküldtük a programot (vajon nekik is 17:00-t írtunk?), úgyhogy nincs kifogás, gyertek:
15:45-kor bejöttök, mondjátok a portán, hogy a kilencedikes színházra jöttetek, vagy követitek a beözönlő hömpölygő sokaságot. Cím alant:
3-as metró Határ út nevű megállójánál átszállni az 50-es villamosra, annak Árpád utca (4-5. megálló) nevű megállójánál leszállni, és kérdezni, merre van a Vécsey utca. Ha a Waldorfot kérdezitek, az is megér egy próbát, de én nem tudom. Térkép.
Tegnap Robival felkerekedtünk, hogy megvegye Herkules nevű biciklijét, megnéztük azt a romhalmazt, ami valaha pompás város volt. Próbálom finoman megénekelni a kultúrsokkot.
Az állomás az egyik kedvenc állomásom: az az öreg szőlőtőke, ami felfut a peron oszlopain talán bent is van valamelyik bejegyzésemben 2-3 évvel ezelőttről. Az állomás Sóly városrésznél van, ez a Sóly pedig szemmel láthatóan az öreg településmag: itt van a katolikus és a református templom is. A házak udvarain a helyi dolomitból épült kőkerítések, kis borospinceszerű vermek, kutya minden udvaron, és a tavaszra utalva a helyiek: ásnak, kapálnak, metszenek, ültetnek. Patinás falu. Ott volt egy étterem - amolyan szoci lapostetős fekete lyuk - gondoltuk eszünk finomat olcsón, ahogy Budapesten kívül tapasztalni szoktuk, de ott már csak sört és ropit szolgálnak fel egy ideje.
Ezzel a településrésszel szomszédos maga a messziről látható katonaváros, ami egy irdatlan romhalmaz. A katonai objektumok a hidegháború vége óta már csak ilyenek: ilyen a Kőszegi-hegységben, ilyen Esztergomnál, beszakadt tetővel, omló vakolattal sárgállanak, akácok nőnek ki a betonplacc repedéseiből, és a helyi cöckék az épületbelsőket feliratozzák. Itt-ott sörözés nyomai, de már sehol egy mozdítható tárgy, nincs ajtó, nincs fém, nincs üveg, nincs cserép, és tudjuk, hogy a téglát is újrahasznosítja majd egy szemfüles család. Egyedül a beton áll rendíthetetlenül, bizonyítékul az örökkévalóságnak: az államszocializmus adott az utókornak elpusztíthatatlan örökségeket.
Ami azt illeti, a szocik előtt a Ferenc József-féle hadi arisztokrácia építtette fel a romok öregebbik részét, s ezek igen szemrevaló épületek még így kibelezve is. Egyet nem értettünk: miért vannak 20 évvel a ruszkik kiköltözése után még mindig ilyen állapotban?
Az látható volt, hogy az államtól az önkormányzathoz került, azt viszont csak itthon tudtam meg, hogy néhány épület már magánszemély kezében van. Valahogy úgy fest a helyzet, hogy bizonyos részét a katonavárosnak felparcellázták, és így kapott helyet a Sky Tiger nevű diszkó és pizzéria, és a felhőkék épület fehér stukkókkal, mely egy panzió. Valahogy ilyen hatású lehetett Róma is az 500-as években mikor a dicső épületek romjai közé putrikat építettek. Szóval 100 éves paloták mellett 40 éves betonromok és 10 éves szabadstílusú épületfelújítások láthatók.
Újabb próbálkozást tettünk az evéssel, de sikertelenül. Ismét egy lapostetős szoci v.i.e. előtt álltunk, ennek már farostlemezből volt az üvegajtaja, viszont volt kint fakult árlap, és egy Soproni cégér. Kiderült, sajnos itt sem főznek már, szottyos kocsmatöltelékeknek tartanak csak nyitva. Eljött az idő, hogy újra megkérdezzünk valakit, és hát a kínálat igen nagy volt: az emberek jelentős hányada az utcán bandázik, ülnek a betonon a repedésekből kinövő növények árnyékában, és beszélgetnek mennyiért láttak Devergó felsőt. Legalább 7-8 banda, látótávolságra egymástól.
Szétnéztünk a lakótelepen, ami a Katonaváros kinövése - annak idején a tiszteknek építették e modern, letisztult településrészt. Rendkívül praktikusan volt kialakítva: voltak lakóépületek három sorban, utánuk garázsépületek szintén három sorban, és volt egy nagy szoci lapostetős, helyt adva vegyeskereskedéseknek, százforintos boltoknak és egy kocsmának. Szépen elkülönítve minden: itt alszanak, itt autót tárolnak, itt vásárolnak. A lakótelep ízig-vérig telep volt, pont olyan, amilyenre nem merészkednek be azok, akik hagyományos városrészben laknak. Itt az élet kemény. Munkanélküliség, szutykos kölykök, suttyó ifjak, összeverődve mindenre elszántan, satöbbi. A lakótelep fölött pedig, a domboldalon újépítésű cigánybarokk családi házból egy-kettő, szolidabb családi házból valamivel több. Jó lehet azt nézni minden nap... "Nekik odafent jó, idelent rossz, mit csináltak ők másként?"
Itt a lakótelepen aztán útba igazítottak, túl egy irdatlan betonplaccon (épületek már elhordva) van a Sky Tiger, ott van pizza. Ugye-ugye, a pizzéria az új csárda! Mindenhol van, nem csak enni járnak oda, satöbbi. Meg is találtuk, régen raktárépület lehetett, de Robiban is meg bennem is előjött a kisvárosi múlt, és nem tudtunk bemenni a telepiek elitklubbjába. A magunkfajtából Pesten sok van, de itt igencsak kilógtunk a sorból. Nekem föl volt tűrve a nadrágom szára, Robin meg kalap volt, egy versenybringát tolt maga mellett, úgyhogy a pizzéria előtt valami nagyon mélyről a kisebbségi érzés emléke sejlett fel, ígyaztán beletörődtünk, hogy sört és sajtostallért eszünk ebédre a restiben.
Végül két határozottan pozitív dolog. Az egyik az, hogy a lakótelepen a lakóközösség észrevehető része a házak előtt kiskertet gondozott tulipánokkal és más növényekkel. Szépen körbekerítve, meg ilyenek. Megtették a tőlük telhetőt, hogy kinézzen valahogy a környezetük. A másik az, hogy felfedeztük, ez a hajmáskéri katonaváros ideális volna, hogy egy egyetemnek helyet adjon. Van egy főépület, meg néhány hasonló komolyságú kisebb épület, köztük óriási füves rész, nagylombú "tanulófákkal", és még ehhez a területhez kapcsolódva kollégiumházaknak átalakítható szoci romok szellősen elrendezve. Talán nincs is Magyarországon még egy ilyen: egy egyetem minden (minden!) kelléke egy helyen. Nem is értjük, annak idején miért Piliscsabán építették meg a katolikus egyetemet, miért nem volt annyi esze akinek kellett volna, hogy hasznosítsanak egy feleslegessé vált, kiürített városrészt. Na mindegy, a Pázmány csak egy példa.
Hajmáskér igen jó hely, közel van hozzá a Pannónia Fesztiválos Várpalota, és barátságosak az emberek. A romok elgondolkodtatóak, minden ABC Honi ABC, nincs étterem, a restiben pedig csak a legszükségesebbeket tudtuk megszerezni, de az elég is volt.
Elképzelhető, hogy erről majd írok bővebben is, legalábbis már egy hónapja tervezem, de csak nem jut rá idő. Mindenesetre most már felvázolom a témát, mindenféle linkek és egyéb hivatkozások nélkül - meg kell elégednetek az én kritikai szűrőmmel.
azt mondta: