Magyarország elpusztíthatatlan, majd ha 2012 decembere után földönkívüliek a Földön civilizációra utaló nyomokat keresnek, nem találnak semmit, egy dolgot leszámítva: egy megsemmisíthetetlen papírhegyet, amiken mind-mind a Magyar Köztársasággal kapcsolatos pecsétek láthatók. A műholdfelvételeken Európa szíve úgy világít majd, mint az Antarktisz jege: a Tázlótól a Lajtáig mindent A4-es lapok borítanak majd, mely roppant mennyisége miatt évmilliókig kimutatható lesz a talajban is. Orvosnál jártam...

Úgy adta a szűkség, hogy plusszmunkám lesz, persze kizárólag azután, miután a papírmunkán túljutottam. Másfél hete szinte minden napra jut valami sorbanállás/gyomorgörcs/iratolás, minden procedúrát értek és elfogadok, annyit vártam már rövid életemben is, hogy ez az egy hónap ügyintézés igazán meg sem kottyan. A várakozással, a lépcsőkkel, a rengeteg elintéznivalóval inkább nem foglalkozok. Csak annyit fűznék hozzá, hogy diákkoromban sokat törtem a fejem, főleg érettségi előtt, hogy mindent hátrahagyok, világgá megyek, és boldogulok a két kezemmel. (Igen, az egyetem alatt is volt ilyen ötletem...) Nagyon örülök, hogy nem tettem, mert nem úgy van az. A boldogulásnak van 3-4 hónap átfutási ideje a világgá meneteltől számítva, szóval tőke kell ahhoz is. Persze attól függ mit értünk boldoguláson. Szent ferenci értelemben bármelyik percben megkezdhető.

A vérvizsgálatom be nem fejezett története viszont tanulságos. Múlt héten az üzemorvos elküldött háziorvoshoz, hogy azon keresztül gyorsabban és könnyebben jussak el vérvizsgálatra. Tüdőszűrés is elkerülhetetlen volt. A tüdőszűrés tiszta sor volt: a lakáshoz legközelebbi szűrőállomáson kifizettem a területen kívülieket sújtó 2000 forintot, és megszűrtek. Ma megyek vissza a leletért. Nem örültem a 2000 forintnak, elvégre levonják a jövedelmemből a TB-t, függetlenül attól, hogy földrajzilag hol dolgozom, de hallottam már olyat, hogy simán elküldik az embert a lakóhely szerinti rendelőbe, úgyhogy készséges maradtam inkább, nem kötekedtem.

A háziorvosnál is sorban álltam, sorra kerültem, megkaptam a beutalót a vérvizsgálatra. Sajnos a háziorvos nem volt elég tájékozott az új helyzettel kapcsolatban, és azt mondta, hogy bárhová elmehetek laborba. Hát akkor a lakáshoz legközelebbihez mentem éppen két és fél órája, jó korán, mert nem akartam sorban állni. A dolog sikerült is: 3. lettem a sorban, bár ennek az volt az ára, hogy túl korán mentem, és kiküldtek a -7 fokba, a bejárat elé a portáról, mert csak fél hétkor lehet bemenni.

Hétkor már nagyjából 80-130 embert számláló sor volt mögöttem, olvasgattam közben a kiírásokat. TÉRÍTÉSMENTESEN 1. csak kerületi lakost látnak el. 2. csak olyan lakost, akinek a háziorvosa kerületi 3. mittudomén 4. csak EU-állampolgárt

Kiváló érzékkel már készítettem is a magyarázkodásomat, hogy bár nem vagyok bejelentve Budapestre, és a háziorvosom sem e kerületből való, hanem egy másikból, ennek ellenére EU-állampolgár vagyok, dacára annak, hogy sejtem ők ezt a kritériumot nem úgy értik. Sok vitám volt már serdülőkoromban ügyintézőkkel, még több vitát végighallgattam általános iskolásként, szüleimet elkísérve, és tudom, hogy a bürokrácia áporodott torz testén át nem vezet út, ha az egyik ügyintéző még szabad utat is ad, a hátra lévő 42 közül bármelyiknél elakadhatunk. Magyarul: ha egy ügyintéző azt mondja "Nem!" akkor abba a leggyorsabban bele kell törődni.

A laborban pedig azt mondta az adminsztrátor, hogy "Nem!", hozzá tette, hogy ezt tudhatnám, sőt, a háziorvosom biztosan nem mondott nekem ilyet, hogy bárhová mehetek vérvizsgálatra. Sejtettem. Mutattam az EU-s tajkártyám, hogy ezzel még Koniakow ügyeletén vagy Neos Marmaras rendelőjében is el kell hogy lássanak, de akkor már éreztem azt az áporodott szagot, ami minden érvelést feleslegessé tesz. Igen, a bürokrácia torz teste ott lapult az asztal alatt. Mondom reggel hét lévén még rózsássá teszem a néni napját, és fölidegesítem teljesen (a puszta megjelenésemtől már dühös lett, hiszen hogy képzelem, hogy nem kerületiként bemerészkedek ide), megkérdeztem tőle, hogy ha Obenpullendorból jönnék, akkor egyszerűen fölírnák az osztrák taj-számomat, és elszámolnák a költségeket az osztrák krankenkasséval, aki aztán a maga módján tovább görgeti az ügyet, de ha kőszegi vagyok, és budapesti munkahelyen vonogatják a szánalmas fizetésemből a tekintélyes tb-t havonta, akkor mindez már sokkal bonyolultabb, mert a pénzt ugyan rendkívül rugalmasan elveszik tőlem az ország bármely - s nem csak a "területileg illetékes" - pontján, de szolgáltatást ne várjak bárhol.

Zsebre tettem, ami szavakat kaptam, ott volt még az adu érvem: nem térítésmenetesen akarom akkor igénybe venni a szolgáltatást. Nem lehet olyat sem. Hát -gondoltam magamban- akkor dugják fel a laborjukat.

Az e-mail fiókomat akár egy másik kontinensen is megnyithatom, a bankártyámmal akár Szlovákiában is fizethetek, adót bárhol szednének tőlem, de egészségügyileg már problémát jelent, ha egy olyan országban, ami már csak akkora, mint egy jeti lábnyoma, eltér a tartózkodási helyem a bejelentett lakóhelyemtől. Ráadásul nem azért vagyok Kőszegen bejelentve még mindig, mert ettől valamiféle pénzre lennének jogosultak az otthoniak, hanem csak. Az ideiglenes lakcím-dolgot meg ne is kérdezzétek!

Zárásként egy klasszikus esetet: Karácsonykor a Robit kísértem a törött és felszakadt orrával orvoshoz, 24-e volt, tehát egyszerűen a közelben lévő kórházba sétáltunk be, ami nyitva is volt, és az ügyeletes átküldött minket egy másik kórházba. Tűje és cérnája csak lett volna, hogy összevarrja amit kell, de a lakcím...

Még a középkor is jobb volt.

Lehet, hogy most, mikor lóg a belem, nem kéne írnom, de legalább azért lóg a belem, mert teljesen témánál vagyok. Az hasznos lehet mindenki számára, ha kicsit belegondol, hogy mi is az értelme az iskolának. Van-e egyáltalán.

A gondolatmenetet ott hagytam abba, hogy a tanórai tevékenység mikor reformpedagógia, és mikor nem az, és hát most jön a nagy csavar, hogy a reformot nem is ott kell keresni!

Mikor elbizonytalanodok a saját munkámmal kapcsolatban, és úgy érzem, hogy szart sem tudtam kipréselni a gyerekekből, semmi értelme nem volt az egésznek, vissza gondolok a Mesterre, Bánhidy tanárúrra. Bánhidy tanárúr két dolgot préselt ki belőlünk: egy összesítő ábrát a földkéreg mozgásairól kilencedikben, és a relatív páratartalom megértését tizedikben. Erre 45-45 percet szánt. Aki ismeri a kerettantervet, az tudja, hogy ez a semminél éppen hogy csak egy kicsit több. Ennek ellenére nem volt kudarcra ítélve a földrajz szakra jelentkezésem, hovatovább azóta le is diplomáztam belőle. A földrajzórák abból álltak, hogy hallgattuk, ahogy 45 percen át a Mester arról beszél, milyen a világ. Frontális óra, a diákok csak befogadók voltak, nem kellett véleményt sem alkotni, satöbbi. Ennek ellenére a Mesterétől eltérő szemléletem van ma, addig meg amíg nem volt önálló szemléletem, jó szolgálatot tett az övé. Szóval nem értem a dolgokat. Nem tanultam sokat az iskolában, mégis boldogulok, ráadásul amit gimiben nem tanultam meg, azt megtanultam könyvekből.

Ez azért izgalmas, mert egyes álláspontok szerint az iskola jelenleg nem más, mint egy bürokratikus intézmény. Mégpedig azért, mert eredetileg iskolák azért jöttek létre, mert voltak emberek, akik át akarták adni tudásukat, és voltak emberek, akik akarták ezt a tudást. Először ezt a tudás-akarást tették kötelezővé (általános iskolakötelezettség), emiatt pedig a tudásátadás-akarás vált munkahelyszerűvé (iskolákba tanár kell). Így aztán jelenleg több diák van, mint amennyi diák akar lenni, és több tanár van, mint amennyi valójában tanár akar lenni, mármint az ősprototípus értelemben. Mert hát minden tanár azért lett tanár, hogy tanár legyen, nade tanár-e a tanár?

A mai társadalomban persze az iskola a nevelés és a szocializáció színhelye - a szülők sokszor csak éppolyan ellenszelet okoznak, mint mondjuk az Öribari kerestetik és a Szexi vagy nem. Az iskolában tanulunk meg írni és olvasni és számolni. Ott ismerjük meg a hősöket és ott alakul ki bennünk a nemzettudat. Az iskolában alapozzák meg hogy később tud-e illeszkedni a környezetéhez az ember.

Írni, olvasni, számolni és nemzeti hősökről, érzelmi árnyalatokról, természet tudományos törvényekről tudomást szerezni nélkülözhetetlen dolog, nem hülyeség, hogy kötelező.

És ez történik-e, ha dolgozat hegyeket iratok, pedáns óravázlatokkal készülök az órákra, és alkalmazom a legújabb didaktikai vívmányokat? És ez történik-e, ha újabb közoktatási törvény jön ki, és életpályamodell, meg ellenőrzések, meg ilyesmik lesznek? Az egyik oktatásmódszertani tanárom azt mondta, nem kéne semmi új törvény most egy darabig, és most úgy látom, igaza van. A problémák megoldását törvénytől várni olyan, mint levelet írni a Mikulásnak ezügyben.

Mondták nekem, hogy még annak idején elkészítették az 1848-at feldolgozó körökre osztott stratégiai játékot, és hogy van egy tanár, aki ennek segítségével dolgoztatja fel a gyerekekkel a témát. Mármint hogy reformpedagógia ugye, biztosan érdekel.

Mióta ebben a suliban dolgozom, eléggé foglalkoztat a dolog, hogy mitől reformpedagógia egy reformpedagógia. Olykor például lazításképpen elengedem magam, nem készülök feladattal és lazábban fogalmazom meg a tananyagot a tizenkettedik évfolyamon, drámai és komikus pillanatok követik egymást, az arusal-szint az egekben. Az eredmény változó: akinek tetszett a poén vagy megérintette a tragikum, az megjegyezte egy időre, aki föl sem fogta, az csak mosolygott/elcsöndesedett egyet. A dolgozatot megírják viszonylag jól tanulás nélkül is. Mégis a poroszos technikával dolgozom ilyenkor, csak én beszélek. Nem fejlődik az önálló ismeretfeldolgozó-képességük, nem fejlődik a fogalomalkotó képességük, meg még sok más sem fejlődik bennük. Több információ birtokába jutnak, és kész. Mégis az információátadás hatékony, és a hagyományostól eltérő. Most akkor mi ez?

Aztán ott van a technikák netovábbja, a csoportmunka, amiben a diákok önállóan dolgozzák fel a tananyagot, én csak szervezője és segítője vagyok a folyamatnak. Formabontás ez a javából: nem én beszélek, hanem a tények és a diákok. Itt viszont az információszerzés szenved csorbát, mert a különböző csoportok különböző szinvonalon termelik ki az információt, úgyhogy ezt többnyire összefoglalásra sütöm el, vagy "lazításra" (valójában minden résztvevőtől sokkal több energiát vesz el). Szinte kontrollálhatatlan, hogy minden csoportban mindenki dolgozzon, s így mindenki fejlessze a képességeit (a lehetőség persze legalább megvan).

Meg vannak még a kombinált technikák, meg az egyéb technikák (nem készülök referálni a témából, most csak hangosan gondolkodom), de hát azokban is annyi a reform, mint a harmat. A közgondolkodásban már az is reformnak számít persze, ha az ember használ szemléltetést, vagy provokálja az osztályt, vagy gondolatébresztést folytat, kérdve kifejt - magyarul pusztán megfelelő előadó - és hát éppen ez az, éppen ezen gondolkodom egy ideje: mi a reformpedagógia igazából?

A napokban a kezembe akadt egy felnőttoktatásról készült bevezető összefoglalás, és attól jutott eszembe a sokminden más, amit még az egyetemen tanultunk. Olyan kár, hogy mikor tanuljuk, nem tudjuk miért lesz majd szükség rá, s mikor tanítunk, eszünkbe sem jut, hogy milyen alapvető dilemmák vannak a munkánkban.

A történelem tanításban például a kézenfekvő dilemmák a következők. Haladjak-e a korral, és vonjak-e be forrásokat a tanítás-tanulás folyamatába? Mennyi legyen a cselekedtetés, és mennyi legyen az információközlés? Milyen színvonalon kérjem számon a tudást? Milyen színvonalon adjam át nekik, milyen jelleggel? Tanítsam esetleg csak a vázlatát az eseményeknek, a motívumait, mozgatórugóit, vagy legyek pedáns? Hol tudok utalni a más tantárgyakkal meglévő kapcsolatokra? Hogyan érünk végig a tananyagon év végéig? Milyen szerepe legyen a tankönyvnek, milyen az atlasznak és milyen a füzetnek? Ezekre a kérdésekre adott válaszok adnak ki tanítási stílusokat, pedagógiákat, s a pedagógiák között azt, ami máshová helyezi a hangsúlyt, mint korábban, azt már reformpedagógának tekintik. Különösen érdekes, hogy általában a minisztérium részéről is ilyen szokott lenni a hozzáállás: a reformpedagógia nem más, mint áthangolás. A gitár gitár marad, csak másként pendül.

Csakhogy ez észrevétlenül átsiklik egy alapvetőbb dilemma alatt. Arról majd legközelebb.

Rég nem készítettem ilyen sok szöszöléssel oktatási anyagot, úgyhogy ezt most megosztom veletek! A világ legjobb prezentációs programjával (magyar fejlesztésű amúgy) készítettem. A benne lévő képek minősége khm... de azért... térkép...

Az ember már az iskolában megtanulja azt a fanyar magyar hozzáállást, a föntről jött utasítást hülyeségnek tartani és a föntieket szidalmazni, de közben lenyelni, végrehajtani, satöbbi. Aztán ezen lovagol, ha pihenne egy kicsit. Ott van a híres magyar jobbágy szent István idejéből,