Mondták nekem, hogy még annak idején elkészítették az 1848-at feldolgozó körökre osztott stratégiai játékot, és hogy van egy tanár, aki ennek segítségével dolgoztatja fel a gyerekekkel a témát. Mármint hogy reformpedagógia ugye, biztosan érdekel.

Mióta ebben a suliban dolgozom, eléggé foglalkoztat a dolog, hogy mitől reformpedagógia egy reformpedagógia. Olykor például lazításképpen elengedem magam, nem készülök feladattal és lazábban fogalmazom meg a tananyagot a tizenkettedik évfolyamon, drámai és komikus pillanatok követik egymást, az arusal-szint az egekben. Az eredmény változó: akinek tetszett a poén vagy megérintette a tragikum, az megjegyezte egy időre, aki föl sem fogta, az csak mosolygott/elcsöndesedett egyet. A dolgozatot megírják viszonylag jól tanulás nélkül is. Mégis a poroszos technikával dolgozom ilyenkor, csak én beszélek. Nem fejlődik az önálló ismeretfeldolgozó-képességük, nem fejlődik a fogalomalkotó képességük, meg még sok más sem fejlődik bennük. Több információ birtokába jutnak, és kész. Mégis az információátadás hatékony, és a hagyományostól eltérő. Most akkor mi ez?

Aztán ott van a technikák netovábbja, a csoportmunka, amiben a diákok önállóan dolgozzák fel a tananyagot, én csak szervezője és segítője vagyok a folyamatnak. Formabontás ez a javából: nem én beszélek, hanem a tények és a diákok. Itt viszont az információszerzés szenved csorbát, mert a különböző csoportok különböző szinvonalon termelik ki az információt, úgyhogy ezt többnyire összefoglalásra sütöm el, vagy "lazításra" (valójában minden résztvevőtől sokkal több energiát vesz el). Szinte kontrollálhatatlan, hogy minden csoportban mindenki dolgozzon, s így mindenki fejlessze a képességeit (a lehetőség persze legalább megvan).

Meg vannak még a kombinált technikák, meg az egyéb technikák (nem készülök referálni a témából, most csak hangosan gondolkodom), de hát azokban is annyi a reform, mint a harmat. A közgondolkodásban már az is reformnak számít persze, ha az ember használ szemléltetést, vagy provokálja az osztályt, vagy gondolatébresztést folytat, kérdve kifejt - magyarul pusztán megfelelő előadó - és hát éppen ez az, éppen ezen gondolkodom egy ideje: mi a reformpedagógia igazából?

A napokban a kezembe akadt egy felnőttoktatásról készült bevezető összefoglalás, és attól jutott eszembe a sokminden más, amit még az egyetemen tanultunk. Olyan kár, hogy mikor tanuljuk, nem tudjuk miért lesz majd szükség rá, s mikor tanítunk, eszünkbe sem jut, hogy milyen alapvető dilemmák vannak a munkánkban.

A történelem tanításban például a kézenfekvő dilemmák a következők. Haladjak-e a korral, és vonjak-e be forrásokat a tanítás-tanulás folyamatába? Mennyi legyen a cselekedtetés, és mennyi legyen az információközlés? Milyen színvonalon kérjem számon a tudást? Milyen színvonalon adjam át nekik, milyen jelleggel? Tanítsam esetleg csak a vázlatát az eseményeknek, a motívumait, mozgatórugóit, vagy legyek pedáns? Hol tudok utalni a más tantárgyakkal meglévő kapcsolatokra? Hogyan érünk végig a tananyagon év végéig? Milyen szerepe legyen a tankönyvnek, milyen az atlasznak és milyen a füzetnek? Ezekre a kérdésekre adott válaszok adnak ki tanítási stílusokat, pedagógiákat, s a pedagógiák között azt, ami máshová helyezi a hangsúlyt, mint korábban, azt már reformpedagógának tekintik. Különösen érdekes, hogy általában a minisztérium részéről is ilyen szokott lenni a hozzáállás: a reformpedagógia nem más, mint áthangolás. A gitár gitár marad, csak másként pendül.

Csakhogy ez észrevétlenül átsiklik egy alapvetőbb dilemma alatt. Arról majd legközelebb.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.