Sok kép és kevés szöveg a továbbra kattintva. Mert mikor az ember hazaérkezik, akkor keveset tud csak szövegelni.

Elkészült életem első ehető-, és életem második krumplifőzeléke. A rántástól féltem, mert ugye az is kell bele, az meg olaj és liszt, később hozzáadva a tejföl, vagy igazából nekem mindegy volt, olvastam legalább 4 féle rántást, én egy dologra koncentráltam: pont annyi pirospaprikát tegyek bele, amennyi megmenti a hadműveletet. És sikerült!

A helyzet egyébként az, hogy két kiló krumpliból főztem, mert egy kiló megpucolása után olyan üresnek tűnt a fazék, most viszont túlságosan teli van. Szóval lehet jönni segíteni enni. Azt mondják, akinek a szaglása rossz, annak az ízlelése is rossz, úgyhogy ebből kiindulva marha csípős és túlzottan majorannás lett ez az adag, de hát érezni akartam az ízt :) Meg egy ínyenc hozzászólásra hallgatva aprítottam bele jó kis szalonnát valami elegáns húst is még a főzés legelején, és hát na, nem ezért vagy azért, de ilyen főzelékért megéri nekiállni főzni. A költségvetés 400 forint volt ráadásul. Valószínűleg ezért ettünk kiskoromban annyi főzeléket.

a januárt május csapta nyakon

A Szabadság útjairól van szó. Pont jól jött ki, hogy a cspv véleményét csak a film után olvastam el, mert így nekem tök mást adott. Az nem vitás, hogy ez a film nagyon finom munka, nem olyan baltával faragott tipikus hollywoodi, amiket annyira szeretek. Akár a művészfilmek megszokásához egy első lépcsőnek is nézhetnénk, mert nem lehet nem észrevenni benne a művészetet. Márcsak azért sem, mert a részleteket nem nyomja el a történet, mondhatni a történet jelentéktelen a szereplők "hogy érzem magam"-ja mellett. Mást sem látunk, mint színészi kifejezést. Kertvárosban vagyunk, nincs látvány. A filmzene nagyon diszkrét, nem az a funkciója, hogy a néző szájába rágja, hogy most mi van. A beszéd is csak a felét teszi ki a kommunikálásnak, egyszerűen döbbenetes, hogy egy rendező meg mert próbálni ennyire a színészekre építkezni, és hogy működik is a dolog!

A másik ami nagyon tetszett, az a filmben lévő szerkezet. Nem szúrja ki a szemet, de azért legalább annyit észrevesz a filmnéző, hogy például van két nagy veszekedés a filmben: egy az elején, egy meg a háromnegyedénél, mindkettő sorsfordító, de a második sokkal erőteljesebb és komorabb. Talán az első megadja a nézőnek az alaphangot, hogy a második teljesen a helyén legyen. Ilyen finomságok!

Aztán fantasztikus a szomszéd pár! Azzal hogy három család megmutatásánál nem megy messzebbre a film, azzal belefért az egészbe, hogy mindhárom családból láthassunk valami mikroszkópikusat. És ezt is arányosan: Wheelerék ugye főszereplők, a férj is és a feleség is kidolgozott nyilván, Campbelléknél viszont már csak a férj karaktere árnyalt, Givingsék pedig egy-egy motívumot hoznak csak. Ezen súlyozás mellett pedig mindenkinek jut valami alapvető fontosság, mert a főszereplők és a környezetük között élvezetesen valós kölcsönhatás folyik!

Amikor egy ilyen film jön Hollywoodból, egy ilyen új, mármint újat mutató, új "sablonokat" kereső... Amikor, hehhe. Talán most van ilyen másodszor.

Az van, hogy a film cselekménye elhalványul, úgyhogy egy tévén szocializálódott filmnéző elméletileg félúton kikapcsolná a mozit. De egyszerűen leköti az embert a szereplők "mi van veled"-je. Nézem April Wheelert (Kate Winslet), és próbálom megérteni, hogy most mi a baja, mi jár a fejében. Nem beszél, a zene nem súg, csak az operatőr egy kicsit. Nagyon különös film, lényegében ezt akartam közölni :)

Ma nagyon konstruktív napom volt, megszerveztük az elnök úrral a félévnyitó partit, gyorsan készítettem egy plakátot hozzá, bár nem az volt a neheze, hanem kitalálni hogy mi legyen. A puncs meg a forraltbor túl édes, másra nincs keret, úgyhogy így lett a fröccsözés. A plakát meg ez: (teljes méretben még olvasható is, jelenítsétek meg!)