Szeptemberben igényeltem, december 2-án meg is érkezett az új diákigazolványom, ma tudtam bemenni átvenni. Nem adták oda, mert nem stimmeltek az adataim. Merthogy a születésnapomra 17 volt beírva. Én meg most nagyon elkedvetlenedtem, mert eeeee, utálom ezt a sok ee betűt, szóval nagyon elk., mert mint előkerítették, láthattam a saját szememmel, hogy én írtam az űrlapra 17-et a 19 helyett.

[azt viszont nem értem, hogy ha most ezért nem adták oda, mert ők tudták, hogy valójában 19, akkor miért állították ki egyáltalán?]

most kellene igényelnem egy újat, újra egy ötezres procedúra, mert az újabb 3 hónapos gyártási folyamat idejére kell az ideiglenes diák, kell a különeljárási díj, kell a díj, meg a fénykép, meg minden. Drága. Meg ez most fáj, hogy az eddigi ideiglenesem december 3-án lejárt, úgyhogy azt most benyelték az irodában, az újat nem kaptam meg, és akkor most itt vagyok, diákigazolvány nélkül. (ez a diákigazolvány-ügy 9 hónappal ezelőtt kezdődött - voltak már bosszantó fordulatok, de eddig ez az alja)

Az élet megy tovább, lementem a föld alá, hogy a következő elintéznivalót elintézzem, közben hitetlenkedtem, hogyan írhattam 17-et, és sajnáltam magam hogy ennyire hétországra szóló lepkefing vagyok, és akkor megláttam egy plakátot a peronon ácsorogva: "Azt hitted a baj nem fokozódhat? B. N. [itt volt valami regényhős neve] mindig tud mélyebbre zuhanni" ezen mondjuk nevettem egy jót, de nem tartott sokáig.

Apám kért hogy szerezzek hallgatói jogviszony igazolást, kértem kettőt is, és elfele jövet jöttem rá, hogy hiszen ez a jogviszony igazolás is éppen olyan jó, mint egy diákigazolvány, úgyhogy a gyakorlati probléma ezzel meg is oldódott ingyen.

De hogy miért írtam 17-et? Kevés olyan számsor van, amit az ember nem ront el soha, és ez pont az egyik, mert egyrészt ez hogy mikor született, az identitást képezi, de legfőképpen azért nem rontható el, mert ezt a számsort kell leírni a legtöbbször életünk folyamán. Na mindegy, hát kétség nem fér hozzá ott 17 volt beírva tollal, szépen olvashatóan, úgyhogy ezen sincs mit gondolkozni.

Ehhez képest persze a csaj nem így látta, felhívta a főnökét megkérdezni, hogy ugye nem adhatja ki ilyen esetben az elkészült diákot, és közben hangosan gondolkoztak, hogy hogy lehet valaki ilyen hülye, amin kezdtem kicsit megsértődni, de végtére is ebben az esteben a csaj véleménye izgatott a legkevésbé, nem ezen járt az agyam. Az meg külön kedves tőle, hogy ennyire beleélte magát az én problémámba, hogy fel is zaklatta. Persze helyesebb, ha megőrizzük az ügyintéző-ügyfél mechanikus felállást, ahol ő csak közöl velem dolgokat, és én gondolkozok a folytatáson.

 "a kis számú védősereg sok halottat vesztett" (Kőszeg védelménél, 1532-ben)

Hát az mindig ciki. Mikor sorra hullnak el a védők, és akkor még halottakat is vesztenek.

készítettek új sablonokat a blog.huék, én most éppen tanulok, de azért ennyi még belefért, hogy testre szabjam az egyiket.

a másik esélyes ez volt:

Egyébként most amit végül alkalmaztam, ez eredetiben jobb, de pityusítanom kellett. ilyen az eredeti:

Ráadásul nem akarok variálni a megjelenésen, ez most csak egy hirtelen felidnulás eredménye. Szóval majd visszajön az a másik... minek magyarázok erről... holnapra (mára) még nem készült el a beadandóm. Én utálom az egyetemet egyébként.

Ez zajlik most (privát képek, ne éljen vissza vele senki idegen):

Tegnap a könyvtárba bejött egy nő, hogy tegyék őt be az internetbe. Háromnegyed óra múlva már lehetetlenné vált az elmélyüt olvasás, mert egyre ingerültebb lett a nő, úgyhogy odamentem segíteni - kissé kotnyelesnek éreztem magam, de nem bírtam megállni. A nő ugyanis "üzleti útra megyek, nem turistaként" Amerikába készült, de nem engedték be a nagykövetasszonyhoz. A kapunál azt mondták neki, hogy internet! Hatalmas zűrzavar volt a néni fejében, úgyhogy nem igazán sikerült kibogozni mit is akar az internettel azon kívül hogy tegyék őt oda be. Mikor odamentem, úgy gondoltam annyi a megoldás, hogy a nagykövetség honlapján kell most már időpontot kérni. Ott nem lehetett, legalábbis közvetlen időpontkérő emailcím nem volt. Úgyhogy javasoltam a néninek, hogy dobjon egy telefont a nagykövetségre, mint a régi időkben. De ő csak óbégatott, hogy neki be kell jutnia az internetbe, ezt mondta a kapuőr a követségnél, meg hogy az elnök a Bush mondta, hogy lehet menni, és az egyik ismerőse is mondta hogy most menjen, és ő most menni akar. Ennél jóval többet mondott, de nem volt kohézió a mondatok között, úgyhogy hagyjuk. Végeredményben itt arról volt szó, hogy ez a néni nem egy sima "lemaradó" nagymama volt, aki nem ismeri ki magát a mai ügymenetben, hanem egy spontán rögeszmés. Nagyjából reggel kitalálhatta, hogy elmegy üzleti útra, remélem ma reggel csak a Rudas fürdőbe készül.

Szorongatott a kezében egy netről kinyomtatott adatlapot, amit tollal kitöltött, de a papírral valami nem volt rendben, mert a legutolsó oldalon az állt, hogy ingyenes vízum kérelem elutasítva. Mikor erre tapintatosan felhívtam a figyelmét, valamint arra, hogy az Egyetemi Könyvtár fő profilja a régi könyvek és más nyalánkságok elérhetővé tétele, a néni kicsit talajátvesztett lett, és szegény majdnem sírva fakadt. A nagykövetségnél először egy internetkávézóba irányították, és csak utána a könyvtárba (mert a könyvtár aulájában is van nyilvános internethozzáférés), ezért a néni kérte hogy mondjuk meg, hol van az internetkávézó a 6 szám alatt. Nem tudja milyen téren. Elmagyaráztunk neki, hogyan jut el a legközelebbi netcaféba, bár minden második szavam az volt, hogy telefon, meg hogy hívja fel.

Valójában kicsit terhelt volt, ez nyilvánvaló lenne ha részletezném az egész történetet. Viszont nagyon bosszantó volt az egész, hogy egy órán át ott óbégatott az olvasóterem előtt. Minekutána a könyvtár dolgozói háromnegyed órája már puhították a nőt, már csak egy újabb negyed órára volt szükség, hogy szegény teljesen összeomolva végre elmenjen.

Annyira megrázó élmény volt (az eltévedt nagymamák mindig felzaklatnak), azért blogoltam ide. Meg elképzeltem hogyan lehetne bevinni az internetbe...

A másik meg, hogy bár nem szoktam vadkenderrel álmodni, de álmomban Ámerikában voltam, és ott. Valami ismerős jött az úton a faterjával egy pickuppal, fölvettek, és a pickup platóján tégla alakú átlátszó műanyag tortásdobozokban vadkender volt, mázsa számra. Egy ilyen tégla alakú dobozt a kezembe nyomtak, ami szerencsére eltűnt onnan, hiszen külföldön is a magyar törvények vonatkoznak rám. De a srác kent nekem egy füves-májkrémes kenyeret, amit már az itthoni szülőház pincéjében fogyasztottam el, és eléggé betéptem tőle. Ültem a pincében és vigyorogtam. Innentől elég eseménytelen volt az álom... De élénken a fejemben maradt a vadkenderrel megrakott pickup, és a spéci májkrémes kenyér. Bizonyos szempontból ez egy erkölcstelen álom. Tegnapelőtt viszont azt álmodtam, hogy találtam egy Horvát Istvánnal készült rádiófelvételt 1844-ből. Attól teljesen kétségbeestem, hogy csak utólag találtam meg. Az rémálom volt...