Régóta érik, hogy írjak valami összefoglalót a hétköznapi rutinon kívül eső élethelyzetekről, amiket ugyanúgy biciklivel próbálom megoldani.

Idén is megyek Dombóvárra az ásatásra, ezért amint kiadták a szabadságomat, Balázs ismerősömmel vonattal nekivágtunk az útnak, hogy biciklizzünk egyet Montenegróban. 7 napot voltunk úton, mert pénteken már Dombóváron kellett lennem, de simán el tudtam volna tölteni 14 napot is, annyira jó volt.

Kőszegre viszem az osztályomat idén osztálykirándulásra, és ezen a hétvégén volt, hogy bejártam a terepet, megvettem a múzeumjegyeket, megnéztem hogy mi változott, mi maradt úgy, ismerve az osztályomat mit kell kihagynom és mi lesz ütős. Régi útikönyveket lapozgatva valami torokszorító naiv nosztalgia fogott egy el sosem volt világ iránt. 

Elég sok fejtörést okoz a munka utáni utazás. A falum annyira előnytelen helyen van, hogy amíg volt autóm, addig is azt kellett csinálnom, hogy ha hosszabb útra készültem, már reggel bepakoltam mindent, és úgy mentem munkába. Volt azonban egy kivétel: Pécs. Biciklivel viszont pont Pécs okoz kisebb gondot, mert a munkahelyemről csak busz jár arra. De most ezt is megoldottam.

A múltkor Bazsival leteszteltük a bozótos határátlépést, de most kipróbáltam, hogy egyedül visszatalálok-e a révhez. Nyilván igen, a kérdés inkább az volt, hogy hány perc a falumból a Dráva parti strand. 50 perc, ez is kiderült. A horvátokhoz méltón tele volt a part, grilleztek, napoztak, fürödtek. Kicsit szebb lenne a nyelvük, szerintem igen sokan oda lennének a horvátokért a magyarok közül. Nade családbarát ország-e?