Idén is megyek Dombóvárra az ásatásra, ezért amint kiadták a szabadságomat, Balázs ismerősömmel vonattal nekivágtunk az útnak, hogy biciklizzünk egyet Montenegróban. 7 napot voltunk úton, mert pénteken már Dombóváron kellett lennem, de simán el tudtam volna tölteni 14 napot is, annyira jó volt.

Az élményeim helyett inkább a tapasztalataimat osztom meg.

Balkán kérdés

Bár Montenegro egyáltalán nem ilyen, ironikus módon az egyik első dolog, amit lefotóztam az országban, az a mojkovaci vasútállomáson kapirgáló tyúkok voltak. És egy alkalommal legelésző kecskék miatt kellett lassítanom, valamint előzésből kialakuló halálközeli élményem is volt.

Montenegrot három részre osztanám: hegyvidék, medencék és tengerpart. A hegyvidéki részt túlzás Ausztriához hasonlítani, de mondjuk Szlovákiához egészen nyugodtan lehet. Az ember könnyedén kiigazodik bármelyik településen, és mindent megtalál, amire számít. Az ország területének nagyjából 85%-a ez. A medencék a hegyláncok közti feltöltött síkságok, amik orsó szerűen nyúlnak el valamilyen vízfolyás partján. Ezek a tengerhez közelebb vannak, mezőgazdasági vidékek értelem szerint, sűrűbb úthálózattal és nagyobb településekkel. Kicsit balkános, de inkább csak a településeken zajló élet és füge bokrok, lugasok miatt. Kivételt képez Podgorica, a 200 ezer fős főváros, ami egy átlagos délnyugat-bulgáriai autógumi-lerakat bájával rendelkezik. A tengerparti rész természeti képe nagyon ütős, a települések viszont Isztriához képest kiábrándítóan újépítésűek. Nyilván Kotor más, de ott nem jártam.

A forgalom a tengerparti részen a legnagyobb, és a forgalmi morál is ott a legrosszabb. Mindenki sík ideg, szeretne már a strandon lenni, vagy a hotelban lenni. Szánalmasnak tűnt bicikliről nézve, hogy a tengerparti nyaralások ennyiből állnak. Fönt a hegyekben kevesebb külföldi volt, ott a forgalom kellemes meglepetést okozott. Csak annyi necces helyzet ért, mint amennyi Magyarországon is. Ezt én úgy értékelem, hogy az utóbbi időben hatalmas lépéseket tettünk a balkáni vezetési kultúra irányába.

Öregedek

Hazaúton nézegettem a képeket, és egy vicces képet sem készítettem. A biciklimet jól felkészítettem, megvolt a málházásnak is a rendje, tekerés közben semmi nem mozdult el a helyéről, és mindig mindent ott találtam a táskámban, ahol lennie kellett. Éjjelente ki tudtam aludni magam és nappal jókat ettem, az alkoholt ésszel fogyasztottam. Elképesztően unalmas útitárs lehettem.

Vonatos biciklitúra

Balázst már említettem, ő egy ismerősöm, akivel néha együtt tekerünk. Ő gyakorlott biciklitúrázó és vonat-szakértő, így én teljesen rá hagyatkoztam mindenben. Nekem is van tapasztalatom és én is utánanézhettem volna dolgoknak, de ez nem az az év, amikor olyan dolgokra is jut időm, amit másvalaki amúgy is elvégezne.

Balázstól tudom, hogy Horvátország és Szerbia, valamint Bosznia és Szerbia között nincs vasúti közlekedés. A Budapest-Belgrád építése miatt Magyarország és Szerbia között sem járnak vonatok. Így Pécsről csak Eszékig tudtunk vonatozni, és onnan biciklivel tekertünk át a legközelebbi szerbiai vasútállomásra (33 km). Innen két átszállással Belgrádig mentünk, ahonnan indult a Belgrád-Bar(tengerpart) vonat, amivel a szerb-montenegrói határra eljutottunk.

Az előnye ennek az volt, hogy ha "becsületesen" biciklitúráztunk volna, akkor 3-4 nap lett volna lejutni ugyanoda. Így megvolt 24 óra alatt. Az idő azért szorított, mert mindössze 7 napom volt. Így is több, mint 300 kilométert tekertünk jelentősen hegyvidéki területen, összesen 3000 méter szintkülönbséget bicikliztünk le.

Bicikli- és gyalogtúra

Balázs betervezett egy hegymászós napot. Az iskolai túrázások utáni hazabiciklizéseimből tudom, hogy más izmokat használ a két tevékenység, és ezúttal is ragyogóan megtapasztalhattuk ezt. 1400 méterről 2400 méterre másztam fel, miközben előző nap és következő nap is nagyjából 1000 méter szintkülönbséget bicikliztünk, és egyikünknek sem volt izomláza.

Tériszonyom van

Kilátótornyokban nehezen nézek le, vidámparkokban az adrenalin löketet próbálom felülírni vészhelyzeti eljárások elméleti kidolgozásával, és most kiderült, hogy meredek sziklákon az alábbi dolgoktól rettegek:

- egy széllökés belök a mélységbe, és ott szétloccsanok

- az egyik lépésemnél megbotlok egy kőben, a mélybe zuhanok, és ott szétloccsanok

- ha belenézek a mélységbe, elengedem amibe kapaszkodok, belehajolok a mélységbe, belezuhanok és ott szétloccsanok.

- egy szembe jövő turista fellök, a mélybe zuhanok, és ott szétloccsanok

- leomlik a szikla, amin megyek, a mélybe zuhanok, és loccs.

- megcsúszok

Ezektől olyan szinten rettegek, hogy 100 méterre a Bobotov Kuk csúcsa alatt visszafordultam, pedig odáig eljutni is hajmeresztő volt számomra. A visszaúton rendes eufória tört rám, mikor 2000 méter alá értünk és tisztességes dőlésszöge lett a hegyoldalnak. Egyébként nem kíséri a bizalmatlanságomat szorongás vagy pánik. Egyetlen esetben remegett a lábam a stressztől, mikor egy közel függőleges részen kellett letolatnom, és a málló mészkő nem adta meg a számomra is elfogadható biztonságérzetet. Aznap volt a hegyen vagy 300 ember, volt aki simatalpú sneakerben botorkált a porladozó sziklákon, és mégsem halt meg senki, tehát nyilván nekem van valamiféle extra iszonyom.

A nudista strandok a legszebbek

És ehhez nem is kell feltétlenül nudista strandra menni, elég egy kicsit távolabb tanyát ütni. Így meztelenkedni sem kell, és a kommersz strandon sem kell az ipari mennyiségű napágy és pecsenyére sült turista ritmikusan ismétlődő viselkedésmintái között megundorodni az emberiségtől. Annyira kiszámíthatóak vagyunk, és ezt kellemesen feledteti egy nudista strand. Egyébként nudiztam is, szintén az öregedés számlájára írom: fel sem tűnt, hogy mások is vannak rajtam kívül. Régen is sodort már az élet FKK strandra, ahol hol az extra kilóim, hol a pöcsömet esetleg leharapó halak, hol az engem méregető emberek miatt kaptam szorongást, de ezúttal csak a természetet láttam, meg hogy nem kell fürdőgatyát szárogatnom fürdés után. Kicsit mintha az ment volna a fejemben, hogy ha itt az a normális, hogy nincs ruha, akkor az a normális. Mi normális egyébként is? Láttam egy magyar nőt délben a civil strandon hólyagosra égett háttal a büfé felé kényelmesen baktatni. Azt gondoltam volna korábban, hogy ez nem normális, de a barátnőjének elmagyarázta, hogy hát istenem, leégtem. A szélben nem vette észre. Ennyi. Korábban azt hittem volna, hogy ilyenkor kerülni kell a Napot, szóval ez most csak egy rögtönzött példa arra, hogy sziklákon kifogástalan seggtócsákat hagyni is lehet normális, ha ráhangolódunk a közegre. Viszont nem tagadom, vannak disznó alakok is a nudista strandon, akik közé számítom azokat is, akik "mit sem sejtve" hozzák a családjukat a csodás partszakaszra, majd minden józan érv ellenére egészen közel jön, hogy meggyőződjön róla, hogy itt csakugyan mindenki meztelen, majd nagyokat zsörtölődve a férjével hátraarcot parancsol, de ő még visszafordul, még utoljára fürdőnadrágok után kémlel, hátha mégis normális strand ez.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.