Ahogyan a jakobinus diktatúráról beszéltem az osztálynak, elég meghökkentő dolgot vettem észre: finom párhuzamokat napjainkkal. Nem szóltam a diákoknak egy szót sem a felfedezésemről, de pár nap múlva mégis megkérdezték: "Te szereted Orbánt?" "Vagy ilyet nem illik kérdezni?" Íme:

1789 nyarán számtalan okból kifolyólag a 175 év szünet után összehívott francia országgyűlés polgári szekciója (aka harmadik rend) bojkottálta a parlamenti munkát, és követelte az alkotmány megújítását. Céljuk egy modern berendezkedés kialakítása volt, konkrétan az, hogy ne legyen a király abszolút, mindenható, "all in one" vezető. A forradalmi események közül a következő fordulópont az volt, mikor 1791-ben végre elkészült az új alkotmány-javaslat, amit a király, XVI. Lajos ha nem fogadott volna el, jelentős tömegekkel kellett volna megküzdenie. Elfogadni viszont nem akarta, hiszen az új alkotmány-javaslat szerint jelentősen csökkent volna a hatalma. Elődeire és utódaira gondolva (nem pedig a hazájára és népére), megszökött Párizsból, de a határhoz közeledve egy kocsmáros fia beazonosította egy pénzérmén szereplő királyportré alapján. Hazaszállították, vissza Párizsba.

XVI. Lajos taktikát váltott. Külföldre azért akart szökni, hogy katonai segítséget kérjen saját népe ellen, de mivel ez meghiúsult, úgy döntött, a külföldet hozatja Franciaországba. Aláírta az új alkotmányt, aminek értelmében felállt egy állandó országgyűlés, élén egy kormánnyal, akit a király nevezhetett ki. A király pedig azt a pártot nevezte ki a kormányra, amelyik hadat akart üzenni Poroszországnak és Ausztriának, amiért megfenyegették "a francia forradalmat". (Mert megfenyegették.) 1792-ben a Girondiak hadat üzentek tehát Poroszországnak és Ausztriának, és minden európai uralkodó (köztük a francia király is) várakozásával ellentétben a forradalmi sereg állta a sarat a háborúban. Ezzel XVI. Lajos számítását keresztül húzták, a Jakobinus párt arca, Robespierre pedig több hónapos győzködés révén rávette az országgyűlést, hogy döntsön XVI. Lajos kivégzéséről. A királyt megölték, Franciaországból pedig köztársaság lett. (1793)

Az európai uralkodók megérezték a francia forradalom veszedelmét: ragályos lehet a köztársaság-eszme. Hatalmuk megóvása érdekében példátlan összefogásra került sor: Nagy Britannia, Spanyolország, Svédország, Dánia, Németalföld, Poroszország és a Habsburg Birodalom koalíciót kötöttek, és közösen támadtak Franciaországra. A Girondiak kormányzata belebukott az új háborús helyzetbe: a francia köztársaság hadserege alulmaradt a koalícióval szemben. Mindaz a sok felvilágosult eszme és újítás, melynek a forradalommal és a köztársasággal út nyílt, végveszélybe került, és úgy tűnt, egy korai madár volt a nagy újítás. A régi feudális rendszer még túl erős, és legyőzi az új korszak fiait, és más magasztos gondolatok.

A tehetetlen kormányt egy 80 ezer fős tüntető tömeg lemondásra szólította fel, körülzárták az országgyűlés (Konvent) épületét, aminek hatására, és a demokratikus eszmék komolyan vétele miatt a kormány lemondott. (1793 nyara) Új kormányt a Jakobinus párt alapított, a főhatalmat pedig Robespierre kapta meg. Innentől kezd érdekessé válni a francia forradalom. Megpróbálom áthallásokkal írni, vegye észre mindenki maga amire gondoltam.

Mikor tehát Robespierre hatalomra került, Franciaországot már egy éve "erősen támadta a külföld", de jelentős probléma volt az is, hogy a király nélkül maradt országban elszabadult az eleve nagy korrupció. Robespierre erőfeszítéseket tett, hogy a korrupciót visszaszorítsa, konkrétan rögtön ítélő bíróságokat állított fel, és rengeteg "korrupt politikust" ítéltek börtönre, vagy halálra. Elrendelte az általános hadkötelezettséget is: minden 14-26 éves korú nőtlen férfit besoroztak, ezzel a hadsereg félmillós létszámúra nőtt.

A hadseregben a régi parancsnokokat kivégeztette, és új, fiatal forradalmárokat tett a pozícióikba. Ez egyébként jó húzás volt, mert egy év alatt meg tudták fordítani a háború állását. Ami tisztogatás a hadseregben történt, megtörtént a hivatalokban is. Robespierre-től mindenki azt várta, hogy védje meg az országot a külső és belső ellenségtől egyaránt. Robespierre pedig tette a dolgát: pedáns ember lévén nemcsak "az árulókat", hanem a gyanúsakat is lapátra tette, a korszellem szerint:

nal, vagy golyóval. Egy év leforgása alatt 240 ezer embert végeztek ki, tehát naponta átlagosan több, mint 650 embert. Félmillió ember pedig börtönbe került. Hogyan volt ez lehetséges?

Még 1789 nyarán a forradalmárok kiadták az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, melyben egyik kijelentés az, hogy minden ember szabad és egyenlő, másik kijelentés többek közt az, hogy mindenki szabadon kifejtheti gondolatait, amíg egy másik ember szabadságát nem sérti vele. Sajtó-, gondolati-, erkölcsi-, vallási-, politikai szabadságokat sorol fel a nyilatkozat. Ezeket az elveket mind beleírták az 1791-es alkotmányba.

A továbbiakhoz fontos leszögezni, hogy a háborút a külfölddel a Girondiak robbantották ki, a Jakobinusok heves tiltakozása közepette, 1792-ben. Mikor 1793-ban Robespierre a Jakobinusok élén átvette a vezetést, a nép támogatásával kialakította a maga kis "kétharmadát": kitiltotta az országgyűlésből (Konvent) a Girondiakat, tehát azokat, akiknek köszönhették, hogy "oda jutott az ország, ahol van". Így ellenzék nélkül hozták a törvényeket. A Girondiak a konventen kívül próbáltak tenni valamit, pártgyűlések, újságcikkek, hordószónokok révén, de "a tömegkommunikáció" minden csatornáját megtisztította Robespierre "az árulók" ellen indított eljárássorozattal. Nem akadt ellenzéki hang, amelyik jelentősebb tömegekhez el tudott volna jutni. Hatalomgyakorlásának kezdetén mindezzel párhuzamosan egy még jelentősebb dolgot tett a jakobinus vezető. Felfüggesztette az 1791-es alkotmányt, mondván, hogy nem elég jó, hiszen ha elég jó lett volna, aktuálisan nem lennének szorult helyzetben (háború a külfölddel, korrupció belföldön). Új alkotmány írásába kezdtek...

Robespierre úgy gondolta, hogy az országnak meg kell értenie, hogy egyrészt a "politikai szabadságharcot a külfölddel" csak úgy lehet megvívni, ha az egész ország egy irányba megy, "a nemzet együttműködik", másrészt "az országnak meg kell újulnia erkölcsileg." Betiltotta az egyházak működését, és megalkotta a Legfőbb Lény kultuszát. A Legfőbb Lény kultusza sokmindent megkövetelt, egyebek között a visszafogott életet, az élvezetek megvetését. Éjjel nem lehetett tivornyázni, nem lehetett kimenni az utcára, hiszen azzal zavarták volna a tisztességes polgárok álmát. Az öltözködésből is kitiltotta az erkölcstelen lengeséget, nem volt több kivágott dekoltázs. Az erkölcs csőszségben odáig ment, hogy az államellenes illetve polgári bűntényekben a bíróság a vádlott erkölcsi életét figyelembe véve is hozhatott ítéletet. 

Aki felemelte a szavát, árulónak, a haza ellenségének bélyegezték, és kivégezték. Aki a Jakobinus párton belül próbált célozni arra, hogy túl sok a halálra ítélt, vagy túl sok a jogtiprás, kivégezték. Aki gyanús volt, kivégezték. Nem tudott egy ellenzéki csoportosulás sem megerősödni Robespierre-el szemben, mert mindenkit félre állított. Saját harcostársai is áldozatául estek, félre állította őket (giotin): Saint-Just, Danton, Marat, Áder János.

A társadalom legalsóbb rétege volt a legnépesebb, és ez a legnépesebb réteg nagyon támogatta Robespierre-t. Ugyanis a nagy vezető maximalizálta a béreket, nem volt tehát "luxusprofit" többé, a szegényeknek pedig bérkompenzációt állami segélyt nyújtott. Megvolt a vezető erős társadalmi bázisa. A gyors halált aztán az hozta Robespierre számára, hogy a nagy erkölcsi és hazaárulási hajszában egyre több halálra ítélt került ki a legalsóbb réteg soraiból. "Egzisztenciális ellehetetlenülés."

Ismétlés: egy év leforgása alatt, 1793 nyara és 1794 nyara között 40 ezer embert giotin általi halálra, 200 ezer embert golyó általi halálra ítélt, 550 ezer embert pedig börtönre. Polgári Jogok felfüggesztve.

1794 nyarán egy napon aztán csoda történt: egyszerre bátorodott neki mindenki, és a sok lúd disznót győzött. Robespierre a konventben a szokott napirend szerint munkához látott, felszólalását a szokott módon megtapsolták. De aztán a tapsok egyre halkultak, az utcán gyülekező tömeg morajlása pedig egyre erősödött. Robespierre körülnézett, nézte a konvent képviselőinek néma arcát, és megértette, hogy ezen a napon ért véget a tánc. Nem ment simán Robespierre eltávolítása a hatalomból, mert jelentős tömegek védték őt így is konkrétan a testükkel, és az államgépezet is nyújtott menekülőutat, de végül csak sikerült giotin alá cipelni még azon a nyáron pár napon belül.

A Jakobinus diktatúra így ért véget. A szétzilált ellenzék azonban nem tudott gyors eredményeket felmutatni a jakobinusok után, így 1794-1799 között féléves periódusokban váltották egymást a kormányok (direktórium időszaka), mindegyik sorra ítélgette halálra az őt megelőző rendszer embereit. A káoszban aztán ismét körvonalazódni kezdett egy újabb "megoldóember" alakja: 1799-ben Napoleon Bonaparte államcsínnyel magához ragadta a hatalmat.

* * *

A kérdésemre, hogy vajon hogyan lehetett volna megelőzni a Jakobinus diktatúrát, azt válaszolták a legtöbben, hogy ki kellett volna nyírni Robespierre-t még az elején. Elhangzott azonban egy biztató válasz is: nem lett volna szabad engedni felfüggeszteni az alkotmányt.

A diákoknak áthallásoktól mentesen mutattam be a régi eseményeket. Ami pedig Orbánék gazdasági szabadságharcát illeti, én az Izlandi útra szavazok. Ha azt meglépi, legyen bármilyen gonosz törpe, tudnék disztingválni.

Elég ironikus, hogy maga Hoffmann Rózsa ajánlja figyelmébe az iskoláknak a pápa üzenetét az oktatásról.

- A pápa szerint a nevelés színhelye a család - - az új törvény szelleme szerint az iskola (egész napos iskola)

- A pápa szerint a nevelés feladata a valódi szabadságra való felkészítés - - az új törvény szelleme szerint a nevelés feladata a központi utasítások követése

- A pápa szerint „nem az ideológiák menthetik meg a világot, csak egyedül az, ha az élő Istenhez fordulunk" - - az új törvény szelleme szerint egyedül az mentheti meg a világot, ha a Fidesz-KDNP koalícióhoz fordulunk.

Dicsértessék!

Mikor ezek a sorok megjelennek, én már valószínűleg úton leszek Arras felé, hogy aztán hazastoppoljak, vagy megevett valami szellem, úgyhogy a következő bejegyzés megjelenése bizonytalan (akarok még írni Brestről).

Említettem, hogy Anna ahol dolgozik, az egy kísértetkastély, bár neki ez nem tűnt fel. Nézzük a tényeket!

Legszembetűnőbb, hogy éjszakánként trillázó hang jön a földszinti vécéből, ami Anna szerint csak a vécé hangja. Szerintem semmiképp sem egyszerű hang, nem a vízvezeték hangja, főleg ha akkor trillázik nagyokat („aaaaáááááaaaa!”) fejhangon, mikor az egész épületben mindenki már alszik, és senki sem használja sehol a vécéket, tehát nem folyik a víz. Nem érdekel racionális magyarázat!

A kastély gondnokànak hajdani hàza:

Aztán ott van az, hogy a második reggel a szobám ajtaja előtt megsárgult fenyőlevelek voltak nagy számban, miközben a folyosón nincs ablak. Aki pedig látta a Paranormal Activity-t, az tudja mire gondolok, amikor azt írom, hogy azon éjszaka folyamán hajnalban megébredtem, azt álmodtam, hogy átmegy rajtam egy szellem.

Volt, hogy ebédkor remegett az épület, Anna külön felhívta rá a figyelmemet, hogy a mosógép mire képes. Nem mosott senki.

Nem túl szalonképest ügy, de néha fingszagot éreztem csak úgy, anélkül hogy én bármit csináltam volna, pedig egyedül voltam.

Padlórecsegés, neszek a hát mögül, teljesen természetesek. Persze mit is vár az ember egy olyan helytől, amit egy orosz herceg építtetett annak idején a kényes feleségének! Mert erről van szó. A kastély kertjében pedig apácák vannak eltemetve, ugyanis a későbbiekben a nyaralóból kolostor lett.

Mikor ezeket magyarázom Annának, pár percre valódi rettegés fog el, jó tapasztalat volt ez az egész. Az öreg épületek nem véletlenül félelmetesek: annyi zajt csapnak maguktól, hogy könnyen be lehet parázni tőlük.

Szenteste végre! A terv szerint Anna és én készítettük a karácsonyi vacsorához a levest.

Az előző napi találkozásom a francia konyhával óriási komplexust ültetett el bennem, úgyhogy hatalmas odafigyeléssel készítettem el itt is az unalomig főzött Tárkonyos Csirkeragu levest, amit már a sokadik városban főzök meg a vendéglátó kérésére. Valóban finomra sikerül, pedig csak a receptet követem. Most a franciákon volt a sor, hogy megmondják, jó-e a tárkonyos csirkeragu leves. Húsz főre készítettem.

Míg serényen aprítottam a sárgarépát és társait, Anna sajtos pogácsa készítésébe kezdett. A hugi nagyon kitett magáért. Időközben kiderült, hogy Dareik, a lengyel önkéntes is főz vacsorára, úgyhogy a tárkonyos csirkeragut a lengyel céklalevessel is össze tudták vetni a franciák, mikor eljött az ideje. Érdemes tudni, hogy a tárkonyos csirkeragu hagyományos erdélyi étel, hiába hiszik sokan, hogy francia.

Eredmény.

Az előétel elfogyasztása alatt kihűltek a levesek, viszont Anna pogácsáját is az előételek között tálalták fel, nem tudták mire való. Örömmel falta be mindenki, úgyhogy egy sarkalatos magyar kaja máris versenyben maradt olyan kiválóságokkal, mint a libamájas baguett-szeletek, vagy a füstölt lazacos szendvics. Egy francia étkezés, amikor megadják a módját, előétellel kezdődik, lehet ez saláta vagy akármi, mert a lényeg a beszélgetésen van. Egy étkezés akár 3 óra is lehet, de nem úgy, mint nálunk, hogy utána beszélnek, és azért, hanem előtte. Mi ugye ettünk volna, én különösen feszülten vártam a levesem tálalását, nagyon-nagyon aggódtam, de csak ontották a szót a pogácsa rágcsálása közben.

Eljött persze a pillanata a tárkonyos csirkeragu levesnek is. Ami a céklalevest illeti: az egyik Down-kóros lakó, Annie már nem tud rágni az elhatalmasodó Alzheimer-kórja miatt, úgyhogy neki össze kell turmixolni minden ételt. Lengyel-magyar barátság jegyében összeturmixolta Dareik a két levest, és mindennél finomabb pempőke lett belőle. Jól megfért együtt a kettő. Turmixolás nélkül viszont (minden barátságom a lengyeleké, de mégis) a céklalevesük nem volt olyan jó. Főleg az a feltűnő, hogy egy étel egy íz: céklaleves céklaízű. Céklából és levesbetétből állt. A tárkonyos csirkeragu leves viszont osztatlan sikert aratott, kérdezgették, mi a neve: la szup dü pulé avek dö esztragon, hiszen magyarul mondva egy hangot sem értettek belőle.

Otthonról hozott mákos bejglivel koronáztuk meg az estét, mondanom sem kell, hogy nem okoztunk csalódást.

A kísértetkastélyról majd holnap.

Brest. Van hadikikötő, szabadságra induló tengerészgyalogos a pályaudvaron, van apály, meg dagály, meg vitorlás, meg hadihajó, meg teherhajó, és az egészet átlengi egy hamisíthatatlan bröton légkör, az egész teljesen más mint Hollandia, sokkal zordabb és ősibb. Tele kőkerítésekkel, fakó házakkal, nyirkos rétekkel és rekettyésekkel és erdőfoltokkal.

Tegnap, mikor kint voltunk Annával Le Conquet-nél az óceánnál, a kontinens egyik legnyugatibb kikötőjénél álltunk, hatalmas erővel süvített a képünkbe a szél, fújta ránk az esőt és az óceán sós vizét egyszerre. Nagyjából harminc másodperc alatt bőrig áztam, de Annán se segített a gumicsizma és az esőkabát. Kellett volna a szakértelem, hogy megvárjuk az autóban azt a három percet, amíg eláll a felhőszakadás. Hatalmas hullámok csapódtak a sziklának, Anna szerint minden hetedik a legnagyobb, és volt benne valami. A sziklákon felcsapódó tajték aztán vízszintesen folytatta útját az orkánban, bele egyenesen a fényképezőgépem apró nyílásaiba, hogy aztán aggódva nézegessem otthon, működik-e még.

Ebéd a kikötőben, a pincérnő sértődötten oktatott ki minket, hogy a salátát külön szolgálják fel, ők nem németek. Megadják a módját az étkezésnek. A salátának akkora feneket kerítettek, hogy az volt eleve az előétel, a pincérnő pedig olyan jelentőségteljesen tette elém, hogy majdnem elpirultam. Lö saláta szilvuplé. Nagy műgonddal elhelyezett szotyola a salátaleveleken, nyakon öntve valami szósszal, párhuzamos sávokban. Néhány vékony gerezd sárgarépa, pár csík reszelt káposzta, pár tökmag, szóval kinézett az egész, valamelyest megértettem, hogy ezt a műalkotást nem buríthatják rá csak úgy a főételre. Kiváltképp, hogy a főétel is elegante, külön tálkában a rizs, - mondanom sem kell, hogy fél marék – egy evőkanál krumplipüré, saláta, és maga a halpofa, reszelt citromhéjjal. Ettem én már puccos ételt, de itt olyan természetesen volt puccos az egész, nem éreztem semmi erőltetettséget, a vendéglő is sima vendéglő volt, semmi felhajtás, a pincérnő sem vágott fel azzal, hogy franciául szolgál fel, nem éreztem sznob szagot. A fizetendő összeg magas, de fele a párizsi árnak. És nem puccos ételek egyátalán nem voltak.

Anna megmutatja a strandot. Terveztem otthon, hogy kemény leszek, és megfürdök az óceánban, ami nyáron hideg, télen is hideg, de nem nulla fok közeli, mint nálunk a Balaton. A turzás tetején álltam, a kiépített ösvényen, fényképeztem a fényképezhetetlent: a monumentális látványt, mikor „Pardon!” - hallom mögöttem, egy szörfös kért utat magának le a partra. Lejjebb mentünk mi is, és volt négy-öt elvetemült őrült, akik ott szörfözgettek. A víz egyébként tényleg nem volt lélegzetszegően hideg, a levegő sem, de abban az tébolyult szélben mégis nagyon fáztunk, különösen, hogy az étteremben sem sikerült megszáradnunk. Sőt, még ma reggel is nyirkosak voltak a ruháim, pedig fűtött szobában aludtam. Egyszerűen telítve van párával a levegő, nehezen száradnak a ruhák. Nem fürödtem, csak kurjongattam a szélben. Anna mesélte, hogy állt már olyan szélben, ami megtartotta, ha nekidőlt. Már pusztán a széltől sós lett a szám, és bármilyen vadul fújt, nem fájt, inkább simított. A nyirkos ruháimban figyeltem a tájat: hitvány talaj, zord növényzet, el sem tudtam volna képzelni, hogy itt az ember zöldséget termesszen, aranyló búzatáblákat odaképzelve meg egyenesen nevethetnékem támadt. Bogyók és hal, nagyjából ennyit kínál a vidék.

Nem is csodálom, hogy Brest olyan, amilyen. Valószínűleg egészen a modern korig nem nőtt nagyra a város, mert a táj eltartó képessége csekély, kikötőként pedig nem kínál semmilyen portékát a jó elhelyezkedésen kívül. Épült is már egészen korán ide erőd, meg hadikikötő. Persze túlzás azt állítani, hogy Bretagne nem nyút semmi kereskednivalót. Bresttől északra, Bretagne csücskének túlsó partján fekszik Roscoff, ahonnan hagymatermesztők szállították a hagymáikat Angliába annak idején, hajóra rakott biciklivel. Anna mesélte, hogy tele van a kikötő eldobott biciklivel. Lö Vélo. Vagy ott van az almabor, az almalekvár, almabefőtt, almakompót. Brestben az ipar visszafogott, nem is értem mivel foglalkozik itt az a félmilló lakos.

Szóval bőrig áztunk, aztán petit napsütés, aztán eső megint, mint a tankönyvben. Nadrágom száráról csöpögött a víz, mintha akkor léptem volna ki a zuhany alól. Kabátomban minden iratom elázott, alsógatyám jéghidegen tapadt hozzám, kezdem megérteni, miért csak kétnaponta tusolnak a franciák. Még a ruhamosás is okafogyottá vált, ocean fresh minden rajtam.

Aztán éjszaka a kísértetkastélyban, nem kell rémtörténetet hallgatnom ahhoz, hogy megsejtsem, mi minden tapad a szállásom 400 éves falaihoz. De erről majd holnap.