Brest. Van hadikikötő, szabadságra induló tengerészgyalogos a pályaudvaron, van apály, meg dagály, meg vitorlás, meg hadihajó, meg teherhajó, és az egészet átlengi egy hamisíthatatlan bröton légkör, az egész teljesen más mint Hollandia, sokkal zordabb és ősibb. Tele kőkerítésekkel, fakó házakkal, nyirkos rétekkel és rekettyésekkel és erdőfoltokkal.

Tegnap, mikor kint voltunk Annával Le Conquet-nél az óceánnál, a kontinens egyik legnyugatibb kikötőjénél álltunk, hatalmas erővel süvített a képünkbe a szél, fújta ránk az esőt és az óceán sós vizét egyszerre. Nagyjából harminc másodperc alatt bőrig áztam, de Annán se segített a gumicsizma és az esőkabát. Kellett volna a szakértelem, hogy megvárjuk az autóban azt a három percet, amíg eláll a felhőszakadás. Hatalmas hullámok csapódtak a sziklának, Anna szerint minden hetedik a legnagyobb, és volt benne valami. A sziklákon felcsapódó tajték aztán vízszintesen folytatta útját az orkánban, bele egyenesen a fényképezőgépem apró nyílásaiba, hogy aztán aggódva nézegessem otthon, működik-e még.

Ebéd a kikötőben, a pincérnő sértődötten oktatott ki minket, hogy a salátát külön szolgálják fel, ők nem németek. Megadják a módját az étkezésnek. A salátának akkora feneket kerítettek, hogy az volt eleve az előétel, a pincérnő pedig olyan jelentőségteljesen tette elém, hogy majdnem elpirultam. Lö saláta szilvuplé. Nagy műgonddal elhelyezett szotyola a salátaleveleken, nyakon öntve valami szósszal, párhuzamos sávokban. Néhány vékony gerezd sárgarépa, pár csík reszelt káposzta, pár tökmag, szóval kinézett az egész, valamelyest megértettem, hogy ezt a műalkotást nem buríthatják rá csak úgy a főételre. Kiváltképp, hogy a főétel is elegante, külön tálkában a rizs, - mondanom sem kell, hogy fél marék – egy evőkanál krumplipüré, saláta, és maga a halpofa, reszelt citromhéjjal. Ettem én már puccos ételt, de itt olyan természetesen volt puccos az egész, nem éreztem semmi erőltetettséget, a vendéglő is sima vendéglő volt, semmi felhajtás, a pincérnő sem vágott fel azzal, hogy franciául szolgál fel, nem éreztem sznob szagot. A fizetendő összeg magas, de fele a párizsi árnak. És nem puccos ételek egyátalán nem voltak.

Anna megmutatja a strandot. Terveztem otthon, hogy kemény leszek, és megfürdök az óceánban, ami nyáron hideg, télen is hideg, de nem nulla fok közeli, mint nálunk a Balaton. A turzás tetején álltam, a kiépített ösvényen, fényképeztem a fényképezhetetlent: a monumentális látványt, mikor „Pardon!” - hallom mögöttem, egy szörfös kért utat magának le a partra. Lejjebb mentünk mi is, és volt négy-öt elvetemült őrült, akik ott szörfözgettek. A víz egyébként tényleg nem volt lélegzetszegően hideg, a levegő sem, de abban az tébolyult szélben mégis nagyon fáztunk, különösen, hogy az étteremben sem sikerült megszáradnunk. Sőt, még ma reggel is nyirkosak voltak a ruháim, pedig fűtött szobában aludtam. Egyszerűen telítve van párával a levegő, nehezen száradnak a ruhák. Nem fürödtem, csak kurjongattam a szélben. Anna mesélte, hogy állt már olyan szélben, ami megtartotta, ha nekidőlt. Már pusztán a széltől sós lett a szám, és bármilyen vadul fújt, nem fájt, inkább simított. A nyirkos ruháimban figyeltem a tájat: hitvány talaj, zord növényzet, el sem tudtam volna képzelni, hogy itt az ember zöldséget termesszen, aranyló búzatáblákat odaképzelve meg egyenesen nevethetnékem támadt. Bogyók és hal, nagyjából ennyit kínál a vidék.

Nem is csodálom, hogy Brest olyan, amilyen. Valószínűleg egészen a modern korig nem nőtt nagyra a város, mert a táj eltartó képessége csekély, kikötőként pedig nem kínál semmilyen portékát a jó elhelyezkedésen kívül. Épült is már egészen korán ide erőd, meg hadikikötő. Persze túlzás azt állítani, hogy Bretagne nem nyút semmi kereskednivalót. Bresttől északra, Bretagne csücskének túlsó partján fekszik Roscoff, ahonnan hagymatermesztők szállították a hagymáikat Angliába annak idején, hajóra rakott biciklivel. Anna mesélte, hogy tele van a kikötő eldobott biciklivel. Lö Vélo. Vagy ott van az almabor, az almalekvár, almabefőtt, almakompót. Brestben az ipar visszafogott, nem is értem mivel foglalkozik itt az a félmilló lakos.

Szóval bőrig áztunk, aztán petit napsütés, aztán eső megint, mint a tankönyvben. Nadrágom száráról csöpögött a víz, mintha akkor léptem volna ki a zuhany alól. Kabátomban minden iratom elázott, alsógatyám jéghidegen tapadt hozzám, kezdem megérteni, miért csak kétnaponta tusolnak a franciák. Még a ruhamosás is okafogyottá vált, ocean fresh minden rajtam.

Aztán éjszaka a kísértetkastélyban, nem kell rémtörténetet hallgatnom ahhoz, hogy megsejtsem, mi minden tapad a szállásom 400 éves falaihoz. De erről majd holnap.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.