Radiocafe vasárnap este tíztől... Az ám a jó zene! Nagy reményekkel szereztem meg a Bábelt (2006), de hatalmasat csalódtam. Az első háromnegyed óra nagyon meggyőző volt, ott félbe kellett szakítanom. Remek kezdések, egymástól merőben eltérő világok, plussz a cím által sejtetett téma. Úgy festett, új van a Nap alatt, a bábeli nyelvzavar aktualizálása - egy művész megfogalmazza, mi az emberiség baja. Aztán amikor sikerült végignéznem...
Egyrészt ott van a jó táj, a jó színek és a jó színészek, a jó alaptörténetek és a jó zene. Másrészről meg ott van a Magnólia és az Ütközések. Ha úgy nézzük, hogy ez egy kialakuló kategória újabb ékköve, akkor elégedettek lehetünk.
Elégedett lettem volna, ha a film úgy folytatódik, ahogy az első háromnegyed órában zajlott: egymástól független történetek, három világ, egy végzet; ha a hangsúly azon lett volna, hogy EGY a végzet. De a három világ szépen összekapcsolódott, és a remek mondanivaló beletorkollott egy közhelybe. Nyilván azért, mert a közhelyhez kerestek valami mondanivalót. Meg színészeket, akik biztosítják a nézettséget.
Annyira persze nem lehetek igazságtalan, hiszen nagyon jól eltalált a film légköre, jók a figurák, jók a szereotípiák. A színészek is igazán ott vannak, bár soha nem figyelek a színészek játékára, de Brad Pitt történetesen mindig a szemem előtt van, mert nagyon sok kedvenc filmemben felbukkan. (Például a Kémjátszmában, aminek egyes jelenetei szintén az arab világban játszódnak.) A bajom a filmmel csak az, hogy belekerül az említett két másik film árnyékába, és ott is marad.
A történet egyébként nem komplikált: van egy testvérpár, nagyjából öt évesek, egy dadával, aztán van egy házaspár, éppen "csapatépítésen", meg egy marokkói arábus báty-öccs formáció, plussz egy japán néma lány. Az ő életük tárul elénk egy tragikus eset kapcsán, hogy aztán még több tragédiát láthassunk.
Egyrészt ott van a jó táj, a jó színek és a jó színészek, a jó alaptörténetek és a jó zene. Másrészről meg ott van a Magnólia és az Ütközések. Ha úgy nézzük, hogy ez egy kialakuló kategória újabb ékköve, akkor elégedettek lehetünk.
Elégedett lettem volna, ha a film úgy folytatódik, ahogy az első háromnegyed órában zajlott: egymástól független történetek, három világ, egy végzet; ha a hangsúly azon lett volna, hogy EGY a végzet. De a három világ szépen összekapcsolódott, és a remek mondanivaló beletorkollott egy közhelybe. Nyilván azért, mert a közhelyhez kerestek valami mondanivalót. Meg színészeket, akik biztosítják a nézettséget.
Annyira persze nem lehetek igazságtalan, hiszen nagyon jól eltalált a film légköre, jók a figurák, jók a szereotípiák. A színészek is igazán ott vannak, bár soha nem figyelek a színészek játékára, de Brad Pitt történetesen mindig a szemem előtt van, mert nagyon sok kedvenc filmemben felbukkan. (Például a Kémjátszmában, aminek egyes jelenetei szintén az arab világban játszódnak.) A bajom a filmmel csak az, hogy belekerül az említett két másik film árnyékába, és ott is marad.
A történet egyébként nem komplikált: van egy testvérpár, nagyjából öt évesek, egy dadával, aztán van egy házaspár, éppen "csapatépítésen", meg egy marokkói arábus báty-öccs formáció, plussz egy japán néma lány. Az ő életük tárul elénk egy tragikus eset kapcsán, hogy aztán még több tragédiát láthassunk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://pityutanarur.blog.hu/api/trackback/id/tr8733644
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
azt mondta: