Próbáltam írni Roger Waters munkásságáról, a nagy legendáról, a megismételhetetlen csókáról, aki ugyebár két hét múlva jön Budapestre. Színes, élvezetes bejegyzés lenne, ha...

...ha nem lenne szörnyű Roger Waters zenéje. Mindeddig számomra rejtéj volt a nagy basszeres munkássága, eltekintve a The final cut-tól, amit 1983-ban Pink Floyd szerzeményként adtak ki (ami valójában Waters-alkotás). Aztán hogy ne a levegőből írjak, gyorsan megszereztem a hiányzó albumokat:

Music From The Body, The Pro's and Cons of HitchHiking, When The Wind Blows, Radio K.A.O.S., The Wall Live in Berlin, Amused To Death, In The Flesh, Flickering Flame, CA IRA

A Ca Ira-ból számok Waters honlapján minden macera nélkül hallgathatók. Szóval belemerültem a nagy Waters-életműbe. A fájdalom az, hogy Waters nélkül egyik Pink Floydos sem jó, kivéve talán Wrightot, aki még a legpszichedelikusabb maradt a négyük közül. Mason szinte popzenét játszott, mikor szólókarrierbe fogott, Wright filmzene-stílusú kesergéseket, Gilmour lágy chilloutokat, meglehtősen depressziósan. Annyi biztos, hogy négyük közül egyértelműen Waters a legsikeresebb, a legtöbb szólóalbuma és koncertje neki van, őrá kíváncsiak leginkább az emberek, mert neki van a legjobb marketingje.

Nem minden a marketingen múlik. Azáltal, hogy megírta a The Wall-t, szinte végleg kihalt a Pink Floydból az elborultság, és igaz továbbra is egyedülálló zenét készített(ek), már sokkal több ember számára volt emészthető. Arról nem is beszélve, hogy Watersék korosztálya már megöregedett, és mivel a feleségek sem olyan szépek már, mint annak idején voltak, a férjek elmennek sörözni, és hazaérve Cris Rea-t és Dire Straits-et tesznek fel a lemezjátszóra. Waters kiválóan illik ebbe sorba. Waters dalait hallgatva hajlamos vagyok úgy viselkedni, mintha az életem hosszú és tartalmas lett volna. Miközben csak az van, hogy elavult dalszövegeket hallgatok, amiket alig értek. Bomba, Moszkva, rakéta, Bejrut, Reagen, British submarine...

Mindeközben az albumok megőrizték a tipikus PF struktúrát: disszonáns számok, ipari zaj, halk szövegelések, szemléletes hanghatások, és ezek mellett harmonikus "sláger" számok. Gilmourék is elkövettek ilyesmit a Momentary lapse of reason-on, meg a Division Bell-en, de ott Gilmour finom lelke (nagyon jószívű adakozó a krapek) nem hagyta, hogy fülsértő legyen: ezek a tisztán instrumental-számok a legjobbak.

Waters műveit a legjobban úgy lehet jellemezni, hogy az Atom Heart Mohter továbbgondolása. Eleve a Saucerful of secrets albumon levő Corporal Clag című szám is egy hasonló témáról szól (Waters első PF szerzeménye), de az zeneileg nagyon távol áll a szóló-korszakától. A sorból a legutolsó akotása is kilóg, a Ca Ira egy opera, vagy mi a ménkü, szóval klasszikus zene. Klasszikus zenék sorában az egyik legjobb, de még nem vagyok olyan öreg, hogy ilyeneknek örüljek.

Waters első albuma még abból a korszakból származik, amikor szinte meglepő, hogy külön utat járt. 1970, Music From The Body. Ez valami fenomerális album! Mondjuk nem egy az egybe Waters-szerzemény: Ron Geesin társszerző volt. Nagyon közel áll az Ummagummához: ökörködések, amiket hallgatni nem nagy élmény (erre mondta az egyik ismerősöm, hogy béna vagyok, mert úgy hallgatok Pink Floydot, hogy közben nem is nyaldosok LSD bélyeget. És hogy így nem is tudom megítélni a zenét), de legalább vicces. Aztán attól is ummagummás, hogy a disszonáns sorokat finom, lebegő betétekkel, számokkal törik meg. Más szemszögből: a nyalánk számok köré brutális kísérleti zenét körítenek.  Továbbá megjelenik benne a More-ra jellemző geológia-hangulat, jelentsen ez bármit is. A Music from the body egyébként egy anatómia-film filmzenéje.

Az igazi szólóalbumai sorát a Final cut nyitja 1983-ban, egy évre rá jött ki a The Pro's and Cons of HitchHiking, ami eltekintve az album megszületésének történetétől, majdnem ugyan az, mint a Final cut. Szakszofon, gitár, csönd, ordibálások, zaj, meg dob. A megszületése igen érdekes, aki tud angolul, olvassa el.

Nem sokban különbözik a When The Wind Blows, bár a zenén érezhető, hogy ez már 1986. Jó gitárrészek, de egyre kevésbé lóg ki a korszak zenéi közül. Ebben újra karakteresebb a szintetizátor és a gitár, úgyhogy akár Pink Floyd is lehetne, de sajnos távolról sem az. Itt-ott kriszreás. Van azonban az albumon egy szám, ami mindent visz: Hilda's hair. Dallamban, hangszerelésben tök más, mint ami mondjuk a The Dark Side Of The Moon volt, de szívesen fölvenném a Best of Pink Floyd közé. Úgyis közel áll ez a szám a Gilomour-féle vonalhoz. Olyan álmatag-merengős.

Érdekes, mert amúgy magasról teszek a világpolitikára, de ezek a zenék tényleg hatnak: ha csak a számok címeit nézem meg, és úgy hallgatom a számokat, már az elindítja bennem a világbéke-baromságot. Mármint persze, legyen világbéke, nem azért.

A Radio K.A.O.S. 1987-ből annyira korszakzene, hogy szégyenlem magam. ZZ Top-os basszusalap, Dire Straitses hangvétel... Persze előjönnek a Final cut-os elemek, a vokállal és a nyállal együtt. Egyébként meg itt is megvannak a pinkfolydos ipari zajok, de ettől még nem jönne rá az ember, hogy mit hallgat.

Félelmetes, hogy amennyit változott a Pink Floyd a megalakulása óta, Waters annyira változatlan albumokat adott ki. Ez is csak azt támasztja alá, hogy a Pink Floyd pályamű nem más, mint a négy tag folyamatos birkózása. Hol az egyikük érvényesül jobban, hol a másikuk, miközben olyan hibátlan játékot hoznak ki egymásból, hogy öröm hallgatni. Aztán ahogy szétválnak, már mindegyik csak önmagából tud meríteni, és unalomba fullad a zenéjük.

így aztán az Amused To Death (1992) albuma Watersnek ugyancsak halovány. A Flickering Flame (2002) album pedig egy összegző mű, pont jól jön ki, mert a következő meg már egészen más. A Flickering Flame-en van egy Knock'n on Heavens door feldolgozás. Az tök jó. A több átlagos, főleg a régebbi albumokból beválogatott számok.

Ca Ira...
20 évet dolgozott rajta Waters, és tényleg elképesztő. Leginkább az ötlet, de az is, hogy a műfaj beli különbségek ellenére annyira átüt Waters személyisége, a gondolkodásmódja, a világnézete, hogy nagyobb odafigyeléssel tényleg leleplezhető. Operához illően dagályos, és a zenekarnak köszönhetően az ember már-már azt várja, hogy olaszul énekeljenek.

Összegzés

Roger Waters nagyon termékeny zenész, és fantáziátlan is. A brit számrazás miatt megbocsájtható, hogy minden lehetséges bőrt le akar nyúzni az ex-pinkfolydos létről. Angliából indulva az Egyesült Államokban köt ki zeneileg is, tehát az elvont rétegzenétől a kommersz operáig ível a munkássága. Egy dolog miatt mégis föloldozást nyer: a 2005-ös Live 8 miatt (ekkor néhány szám erejéig összeállt a régi banda).

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.